Comic-Con 2012: 3. nap

Úgy gondoltam, az, hogy nekem nincs jegyem szombatra, miközben nagyon-nagyon sok embernek van, és fel-alá masíroznak azzal a nyakukban, nem fog érzékenyen érinteni. Ami igaz is volt, egészen addig, amíg ki nem léptem a hostel ajtaján, és szembe nem találtam magam ezekkel a bizonyos emberekkel. Az étteremben, ahová reggelizni mentem (a hostelben kaptunk reggelit, de én éppen nem bagelre meg palacsintára vágytam), a mellettem lévő asztalnál egy család ült, nyakukban a jegyeikkel, és a pincér barátságosan elcsevegett velük arról, milyen is a Comic-Con. Legszívesebben odakiáltottam volna, hogy hé, én is Comic-Conos vagyok, tudok mesélni érdekes dolgokat, voltam a Game of Thrones-panelen is! De az én nyakamban nem lógott jegy, kicsit meztelennek is éreztem magam nélküle. 

Egy másik asztalnál, tőlem nem messze, két hatvanas-hetvenes öregúr, meg egy harmincas éveiben járható, nem annyira öreg úr ücsörgött. Mimóza-koktélt iszogattak, jókedvűen. Miután lerendeztük a kor-kérdést, a pincér nekem is felajánlotta, de tudtam, hogy aznap még sok gyaloglás vár rám, gondoltam, mégsem kéne rögtön alkoholmentes üdítőitallal indítani a napot. Így egy jó nagy pohár narancslevet rendeltem helyette, hogy apukám jó büszke legyen rám.

Azért érdekes a három pasi, főleg a legidősebb, akit talán Herbertnek hívtak, de ha nem, valami más, vicces H betűs neve volt, kifizette a reggelim. Mikor már majdnem végeztem a kajámmal, odajön hozzám a pincér, olyan teljesen filmbe illő módon, hogy az úr annál az asztalnál, fizetett helyettem, mehetek kedvemre, ha végeztem. Én csupán pislogtam, hogy mi történt, biztos jól hallottam, mi történt. Igen, jól hallottam. Mindössze talán két mondatot ha váltottunk az öregúrral, szóval, igazából fogalmam sincs, mi vette rá arra, hogy meghívjon a rántottámra. Talán szépen mosolyogtam. Talán megsajnált, amiért egyedül ettem. Akárhogy is, megmaradt tíz dollárom, és ez már egy jó jel volt arra, hogy a napom bizony nagyon jól fog végződni.

Evés után felkerekedtem, hogy megtaláljak minden programot, ami érdekes, és nem kell hozzá Comic-Con jegy. Szerencsére nagyon sok volt ezekből is.

Első utam az Adventure Time játékhoz vezetett egy direkt gyerekeknek szóló múzeumban. Ha nem tudod, mi az az Adventure Time... egy mese. Talán az egyetlen nézhető mese mostanában a Cartoon Networkön. Eredetileg gyerekeknek készült, nyilván, de beteg humora miatt főleg felnőttek szeretik igazán, tökéletesen látszódott a kiállításra várakozó soron is, aminek kábé egynegyede lehetett kisgyerek. Mindenki más felnőtt volt. Ez a jó a Comic-Conon. Mindenki tudja, mi a helyes válasz arra a kérdésre, hogy What time is it? (ADVENTURE TIIIIIME!!!)

A mögöttem ácsorgó, ferdeszemű fiúcsapatnak hála, megtudtam, hogy odabent, mindenki kap egy rejtvényt, amit meg kell oldania, meg egy kulcsot. Ha megoldja a rejtvényt, megtalálja a kulcsához tartozó szekrényt, ami valami jó kis ajándékot rejt. Laptop-táskát, sapkát, akciófigurát, plüssjátékot, minden ilyesmit. Én teljesen izgatott lettem, folyamatosan figyeltem, ki milyen ajándékkal távozik a helyszínről, és mindenkiét nagyon szívesen elfogadtam volna, bár főleg a sapkákat, vagy a plüssjátékokat. Talán épp ezért lettem kicsit csalódott, mikor az én szekrényemben csupán egy nyalóka lapult. Szép nagy, meg nagyon aranyos nyalóka, de csupán egy nyalóka. A fiúcsapat megnyugtatott, hogy miután lemosom a pecsétet, amit a bejáratnál kaptam, ismét sorbaállhatok, és másodjára már csak nagyobb szerencsém lesz. Sajnos, a Comic-Con ideje alatt nem sikerült másodjára visszajutnom oda. A nyalókámra pedig egyre jobban fáj kedves gyermekeim foga.

Az Adventure Time-móka után elindultam arrafelé, ahonnan a shuttle buszok indultak szerdán a hotelhez, mert láttam még akkor, hogy valami nagyon készülődik ott is. Jól sejtettem. először is a baseball stadionban, ahol a bulit is tartották csütörtök este, részt lehetett venni egy zombi-futáson. Azaz, te futottál, a zombik meg kergettek. Eleinte gondoltam, hogy részt veszek rajta, de 95 dollárért, azt mondtam, majd futok én eleget, ha jön az igazi zombi apokalipszis. Azért szerencsére az egyik zombi volt olyan kedves, és integetett nekem, mikor lefényképeztem messziről. Milyen lenne a világ barátságos zombik nélkül?

A stadionnal szembeni parkolóban mindenféle mókás dolgot állítottak fel, például egy Avengerst kamiont, ami igazából egy nagy Norton reklám volt, de miután helyesen válaszoltál pár kérdésre, kaptál egy posztert meg egy Avengers-rubik kockát. Utóbbit nyilván Tökinek ajándékozom majd egyszer, valamikor. Ő a profi benne.

A piros házikókban pólókat osztogattak, de mire odaértem, pont lezárták az egészet, mert egy Quentin Tarantino-autogramosztás kezdődött hamarosan. Nekem, mivel nem sikerült pólót, vagy posztert, vagy bármit szereznem, amit aláírathattam volna, és különben sem szerettem volna az igazi Quentin Tarantino rajongók helyét foglalni a sorban, így inkább a Nerd HQ felé vettem az irányt, hogy bevásároljak pólóból meg sapkából, meg mindenből, amit esetleg még ott látok. Csütörtökön, meg azt hiszem, pénteken is jártam ott, a biztonsági őrök meg, akik a karszalagot osztogották azoknak, akik elmúltak huszonegy évesek, már nem is kértek személyit, csak mondták, hogy nyújtsam a kezem, és szórakozzak kedvemre.

Épp a bolthoz várakozó sorban ácsorogtam valahol középtájon, mikor bemondták, hogy Zac Levi egy gyors jótékonysági autogramosztást tart, húsz dollárért, akit érdekel, álljon sorba a bejárat mellett. Én biztos voltam benne, hogy erről le fogok maradni, de tudtam, hogy a vasárnapi Zac Levi panelhez autogramosztás is tartozik, szóval annyira nem voltam elkenődve. Miután megszereztem a pólóm, meg a sapim, láttam, hogy a sor még mindig tart, igaz, már igencsak fogyatkozik, ami azt jelenti, az autogramosztásnak hamarosan vége, tehát gyorsan kell cselekednem, ha ki akarom használni ezt az alkalmat. Megkérdeztem a két biztonsági embert, elfogadnak-e kártyát, jött a gyors válasz, hogy nem. Mire jött az én következő kérdésem, hogy oké, akkor hol van a legközelebbi bankautomata? Fogalmuk sem volt róla. Szerencsére, a klub kidobóemberei tudták, hogy a következő utcában, a Marriottban, van egy automata. Szerintem olimpiai csúcsot döntöttem, ahogy különféle táskáimmal, fájós lábaimmal elsprinteltem a hotel irányába. Szinte meg sem vártam, hogy kinyíljanak előttem az ajtók, én már robbantam be az előcsarnokba, hogy megtaláljam az automatát. Kivettem egy nagy halom pénzt, hogy maradjon még további hasonló esetkre, aztán újabb világrekordot döntve visszarobogtam a Nerd HQ-ra.

Remegő lábakkal kérdeztem meg a biztonságiakat, tart-e még az autogramosztás, azt mondták, pont időben jöttem, én vagyok az utolsó. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, Zac az emeleten, egy VIP-asztalnál foglalt helyet, szóval a nagy futás után még lépcsőt is kellett másznom. Útközben, kocsonyává vált kezekkel gyorsan kibontottam a frissen vásárolt sapkám, hogy majd arra kérek aláírást.

A fent ácsorgó biztonságiak is zöld utat adtak, így én kifulladva, futástól vörös arccal, össze-vissza meredező hajjal, egy Nerd HQ-baseball sapkát szorongatva görcsösen ujjaim között, szinte szó szerint bezuhantam Zachary Levi elé. Nem, valahogy sosem így képzeltem az első találkozásunkat. Egyik álomvilágomban sem.

Zac első kérdése, természetesen rögtön az volt, hogy mi a jó édes fene történt velem. Nyilván nem így, persze. Hanem kedvesen.

Mire én, miután rájöttem, hogy kell szavakat formálni és beszélni, elmondtam neki, hogy futottam, mert mindenképp szerettem volna találni egy bankautomatát, hogy jöhessek és találkozhassak vele. Mire Zac szája óriási vigyorra húzódott, és feltartotta kezét, hogy pacsizzak le vele. Miután aláírta a sapim, elmondta, mennyire awesome vagyok, amiért futkározok és így pénzt szerzek a jó ügy érdekében. Mire legszívesebben azt mondtam volna neki, igazából tojok a jó ügyre, én csak őt szerettem volna látni. De nem mondtam. Mert az nem lett volna awesome dolog, meg persze továbbra sem igazán működött még rendesen a beszélőkém a sokktól. Zachary Levi előttem ült, mosolygott rám, beszélt hozzám, és még meg is érintett. Ez már alapból több volt, mint amit a szombati naptól vártam. Búcsúzásképp kaptam még egy pacsit, ismét megtudtam, mennyire szuper vagyok, amiért rohangálok fel-alá, és a barátságtalan biztonsági ember már kezdett is elterelni, mikor szerencsére volt annyi lélekerőm, hogy megkérdezzem Zac-et, lesz-e valamikor alkalom fényképezkedni is. Mire azt válaszolta, persze, pár percen belül lent lesz, és lehet fényképeket csinálni. 

Újabb futás következett, viszonylag még a sor elejére kerültem, mert nem sokan tudtak akkor még a fotós lehetőségről. Próbáltam mondogatni magamnak, hogy vegyek fel valami normális, fényképezős mosolyt az arcomra, valami visszafogottat, mert a képek alapján, amiket láttam, mindenki hasonlóan tett. A terv tökéletesen is működött, egészen addig, amíg sorra nem kerültem, és Zac vigyorogva maga mellé nem rántott. Teljes üzemzavar jött létre az agyamban, és úgy gondoltam, nem érdekel, meg kell örökítenem az utókor számára ezzel a fotóval, hogy mennyire nagyon boldog/izgatott/idegbeteg voltam a fotó elkészítésének pillanatában. Íme:

Megbántam-e azóta, hogy nem valami normális képet csináltam? Nem. Na jó, talán egy kicsit, vasárnap, mikor a Nerd HQ-n emberek Zac Levivel készített képeit vetítették folyamatosan egy óriási kivetítőn, és egy váratlan pillanatban, mikor hátrafordultam, a saját idegbeteg tekintetemmel találtam szembe magam, fél falnyi nagyságban.

Nem is igazán tudom, mi mást csináltam szombaton, kóvályogtam még fel-alá, betévedtem egy Tim Burton-sátorba, ami a legújabb filmjét, a Frankenweenie-t reklámozta.

Láttam Pokémonokat, éneklő kalózókat, Rob Benedictet és Richard Speight Jr.-t (azaz Chuck-ot és Gabrielt a Supernaturalból), játszottam Pac-Mant, de vagy egy órán keresztül, és ettem egy igazán ínyenc hamburgert. És, természetesen, nagyon-nagyon sokszor nézegettem a Zac Levivel közös fotóm, hogy próbáljam felfogni, mi is történt a délután folyamán.

Hogy már a fényképért megért-e kiadni sok-sok száz dollárt erre a pár napra? Hát naná, hogy naná. 

A következő bejegyzésből pedig kiderült, hogyan szúrtam el (talán) Misha Collins békés reggeli futását...