Comic-Con 2012: 2. nap

Reggel tehát ismét kicsivel nyolc óra előtt keltem, mert megint abban reménykedtem, hogy majd jól megelőzöm a sort, az elsők között felkapom a jegyem, és futhatok is a másik, némileg hosszabb sorba állni. Mikor a Convention Centerhez értem, megkérdeztem egy "Kérdezz engem!"-pólós embert, hol van a jegyre várók sora, elmondta, hogy az épület másik végénél, nem fogom eltéveszteni. Szerencsére, viszonylag hamar meg is találtam, megkérdeztem egy lányt, ez-e a sor, amit keresek, azt válaszolta, igen, ez. Én pedig megörültem a fejemnek, mert csupán pár méteresnek látszódott arról a pontról, és én azt hittem, a végét találtam meg. A lány gyorsan tájékoztatott róla, hogy nem, nem, ő a sor legelején áll.

Sóhajtottam egyet, és elkezdtem sétálni. És sétáltam. És sétáltam, és még mindig sétáltam, pedig elhagytam már az épületet is, a sor meg folytatódott, sehogy sem akart fogyatkozni. Végül, nagy nehezen véget ért, valahol a kikötőnél. Na, gondoltam, ha már a jegyfelvételért túrázni kell ahhoz, hogy a sor végére érjek, én egészen biztos nem fogok ma Game of Thrones-panelt látogatni.

Szerencsére a jegykiadós nénik és bácsik aznap is gyorsan dolgoztak, és ha már ott voltam, megkértem őket, ugyan már, adják már oda a vasárnap szóló bigyulám is, hogy aztán már végképp ne válasszon el semmi aznap a hajnali várakozástól.

Miután nagy nehezen megtaláltam az épületből a kijáratot, futva kezdtem el megközelíteni a Hall H-be várakozó sort, arról, hogy az a sor milyen hosszú volt, videóblogot is készítettem, a következő Bebe TV videóban majd ti is meglátjátok, és rájöttök, mikor azt mondom, hosszú volt a sor, nem élek semmiféle költői túlzás eszközével. Én sikeresen elsétáltam volna a sor végén ácsorgó lány mellett, ha a hátam mögött haladó srác nem kocogtatja meg a vállam, hogy szerinte ide kell állnunk, ne menjek tovább. Ő volt John, az egyetlen ok, amiért a nagyjából három órás ácsorgás elviselhető volt. Szerencsére sokat tudott beszélni, ha olyan téma van terítéken, ami érdekel, én is tudok beszélni, így aztán három óra alatt sikeresen kiveséztük az összes Game of Thrones, Supernatural, Doctor Who meg Sherlock epizódot, az Avengerst, meg minden ilyesmit.

És emlékeztek még az előző bejegyzésben említett nyitóbulira, amiről hamar leléptem? Mikor szóba került a Supernatural, meg hogy mennyire fanatikus vagyok, John mintegy mellékesen megjegyezte, hogy ja, a szereplői ott voltak a nyitóbulin előző este, kicsivel kilenc után érkeztek. Comic-Con utáni Bebének nincs kedve kiröhögni Comic-Conon sorban ácsorgó Bebét, mert Comic-Con utáni Bebe legszívesebben elsírná magát, ha a beszélgetés eszébe jut. Ti nyugodtan röhöghettek rajtam a hozzászólásoknál, John is ezt tette, nagyjából öt percen keresztül, halálra vált arcom látva. Elhatároztam, ha jövőre visszatérek, öt vastag pulcsival, pléddel, egy bögre forró csokival teszem azt, és ott fogok lesni minden esetlegesen felbukkanó sorozatszereplőt. Én aztán nem fogok lemaradni többet semmiről.

Nagy nehezen bejutottunk végre a titokzatos Hall H-be, aminek ugyan a legvégén találtunk csak ülőhelyet (6500 férőhelyes az egész terem, képzelhetitek a pódiumtól, ahol a lényeges dolgok történtek, milyen messze volt az a bizonyos vég), de legalább találtunk ülőhelyet.

Az óriási kivetítőknek hála, legalább mindent láttunk.

A napot a ParaNorman című film paneljével kezdték, ami a Coraline készítőitől származik, amit imádok, szóval nem néz ki rossznak, bár nyilván a teremben ülők közül senki sem amiatt tartózkodott ott, hogy ezen vegyen részt.

Ezután következett a The Big Bang Theory, ami főcímdalának felcsendülése nosztalgikus érzésekkel töltött el, mikor egyetemre jártam anno, ugyanis az volt az ébresztő-csengőhangom. Nem mintha sokat használtam volna akkor, hehe. A sorozatot nagyjából a második évadnál hagytam abba, John nagy rajongója, magyarázta nekem, hogy ki kicsoda, mik történtek, mióta nem láttam, ilyesmik. Továbbá reménykedtünk abban is, hogy a közönség nagy része elpárolog majd, mert nagyon sokan akadtak, akik Big Bang Theory-s pólókban mászkáltak, illetve a mosdóra várakozás közben egy nő, kissé mérgesen előadta nekem, hogy csomóan vannak itt, akik nem nézik a sorozatot, mégis mit keresnek a teremben. Én csupán helyeslően bólogattam, nem szerettem volna közölni vele, hogy én csupán a Game of Thrones, és Kit Harington gyönyörű sötétbarna, göndör fürtjei miatt tartózkodok ott.

Pókember is kérdezett valamit

A következő a The Walking Dead-panel volt. Ami egy olyan sorozat, amit szintén nem nézek, de a bemutató, meg összefoglaló alapján amit láttam, szinte ugrálni kezdtem a székemben, hogy úristen, én ezt látni akarom azonnal, azonnal, AZONNAL! Zombis sorozat, emberi drámákkal, mit ne lehetne szeretni benne?

Ezek után végre következett a Game of Thrones-panel. Senki nem állt fel előtte a helyéről, senki nem ment mosdóba, vagy éppen nasit szerezni magának, mindenki ült a helyén, mintha valaki odaragasztotta volna a popóját, nehogy esetleg elfoglalják a székét. Én már szinte remegtem, annyira vártam a pillanatot, mikor megpillantom Kit Harington arcát, John pedig poénkodott, hogy talán elő kéne készítenie a telefonját, hogy felvehesse videóra a pillanatot, mikor meglátom életem szerelmét besétálni a színpadra. Mert igen, három órányi társalgás alatt az is szóba került, hogy Kit vagy életem szerelme, vagy pedig elveszett ikertestvérem. Ő is megegyezett abban, hogy tényleg nagyon-nagyon hasonlítunk egymásra.

Mikor George R. R. Martin befejezte a mondandóját, még a videóban is lehet hallani, ahogy szép lassan mondják fel idegeim a szolgálatot, három darab, egyre hisztérikusabb WHAT? szócska megformálásával. Kit nincs. Game of Thrones beszélgetés Kit nélkül. Erre a pillanatra vártam azóta, hogy megvettem a jegyeim, hogy láthassam, és nincs ott. John együttérzően veregette karom, de közben vigyorgott magában, mert Emilia Clarke, természetesen jelen volt. Próbáltam Richard Maddenre koncentrálni, mert na, azért ő sem utolsó látvány, de szinte végig az járt a fejemben, hogy Kit nincs ott. Azt hiszem, abban a pillanatban jött el a végleges elhatározás, hogy ha szakad, ha nem, én jövőre is ott leszek a Comic-Conon. Két, egymást követő évben, csak nem fogja ugyanabban az időpontban eltörni a bokáját, nem?

A Game of Thrones-panel után a terem nagyjából fele kiürült, valószínűleg a közönség felét elriasztotta, hogy egy Resident Evil-panel következik, pedig azután még három fantasztikus beszélgetés is volt, az első a Total Recall, a második a Looper, a harmadik az Elysium című filmmel kapcsolatban. A legelső valami utopisztikus, sok robbanános, üldözéses valami, a második egy bérgyilkosos, időutazós valami, Joseph Gordon-Levittel és Bruce Willisszel a főszerepben (utóbbi nem volt jelen, mert kicsit messze tartózkodik az országtól... mindannyian tudjuk, hol), a harmadikról pedig azt kell tudni, hogy a District 9 rendezőjének új filmje, és mivel az nagy kedvencem, Johnnak úgyszintén, a húgának is, aki időközben csatlakozott hozzánk, így az új bemutatója után állva kezdtünk tapsolni. Talán mi voltunk az egyetlenek. És az sem elhanyagolható, hogy a panelen Jodie Foster és Matt Damon vettek részt.

A Game of Thrones-panel előtt kaptunk kis jegyeket, amiket be lehetett váltani ingyen cuccokra a Marriott egyik termében. Nagyon vicces volt látni, milyen arcot vágtak az ott megszállni készülő emberek, mikor észrevették a közeledő Comic-Conos hadak vágtáját. Egy szőke, csupa designer cuccba öltözött csaj, szó szerint félelemmel teli arccal kapaszkodott barátjának karjába, miközben elvonultunk mellettük, pár, valamiféle animés jelmezbe öltözött fazon társaságában. Az ajándékcsomag a legjobb volt, amit a Comic-Con ideje alatt kaptunk, egy Game of Thrones tornazsák (amit onnantól kezdve cipeltem a hátizsákom helyett, hogy mutogassam, bibibí, én ott voltam a panelen), póló, a második könyv a sorozatban, kulcstartó, és egy hónapos X-box Live előfizetés alkották tartalmát. A póló ugyan óriási nagy, és a Lannister család jelképe található rajta, nem a Starkoké, ahová tartozok, (sajnos nem volt szerencsém senkivel, akivel cserélni szerettem volna), de hálóingnek tökéletes.

Miután Johnnal, meg a testvérével elköszöntünk egymástól, meg gyorsan telefonszámot cseréltünk, meg Facebookot, meg minden ilyesmi, visszavánszorogtam a hostelbe. Tudtam, hogy másnapra nem lesz jegyem, és hogy a szombati nap fantasztikus lesz, Hobbit, meg Iron man 3, meg ehhez hasonló panelekkel, azért biztos voltam benne, hogy nem fogok unatkozni, hiszen rengeteg minden látnivaló akadt a Convention Centeren kívül is. Valamint annak is örültem, hogy talán kicsit tovább alhatok.

Elalvás előtt érkezett egy Facebook üzenet Johntól, hogy épp egy bárban ül, ahová besétált Neil Blomkamp a District 9 rendezője, akit mindketten bálványozunk. Még mérgelődni sem volt erőm ezen, már el is nyomott az álom.

A következő, szombati, beszámolóban pedig következik A Nagy Nap története. Megmutassam most a képet? Áh, nem. Azok, akik Facebookon ismerőseim, tudják miről beszélek, a többiek idegét pedig húzom még egy kicsit. Annyit elárulok, hogy a Comic-Con-on először, és talán utoljára tartózkodtam jókor, jó helyen, és ennek bizony meglett az eredménye is.