Happy 4th!

Július negyedike van ma, mostanra már mindenki részegre itta magát, el lett fogyasztva az összes hot dog és hamburger, vége minden felvonulásnak, odakint vígan durrognak a tüzijátékok (legalábbis nagyon remélem, hogy azok, nem pedig az ég dörög ismét...). 

Szerintem mindenki tudja, mi az a július negyedike, amennyiben nem, a Google jó segítőtárs lehet, lássuk inkább azt, hogyan töltöttem én ezt az ünnepet. Tegnap este ki lett adva parancsnak, hogy ma mindenkinek sokáig kell aludnia, főleg nekem, mert minden nap hajnalok hajnalán (6:55-kor, hehe...) kelek, jár már nekem egy kiadósabb alvás. Ehhez képest, halovány emlékeim vannak arról, hogy kisasszonyom, valamikor reggel hét óra tájékában beront a szobámba, elénekel nekem egy dalt, majd ugyanilyen gyorsan fel is szívódik onnan, aztán valamivel később, nyolc óra után azzal ébreszt, hogy már mindenki készen van, rám vár a család, megyünk cukorkát vásárolni. Rekordidő, megközelítőleg tíz perc, alatt vettem fel az Amerika Kapitány pólóm, sötéték farmer rövidnadrággal, piros Converse-cipővel, meg vasaltam ki a hajam (bár utóbbinak igencsak érdekes eredménye lett), aztán rohantam, nehogy miattam késsük le a parádét. Ja, mert igen, mint a tegnapi bejegyzés végén már utaltam rá, parádéra voltunk hivatalosak. Anyuka, meg még pár helyi politikus vett részt rajta, és a családnak is vele kellett tartani, szélesen vigyorogni, cukorkát osztogatni. A kisasszony, természetesen, túlzott azzal kapcsolatban, mennyire van készen mindenki, mi voltunk az egyetlenek, akik ténylegesen ruhában feszítettek. Így mi is lettünk elküldve a CVS-be, hogy tankoljunk fel a cukrokból.

Nagyjából két óra múlva, teljes harci díszben megindultunk a tett helyszínére. Kisasszonnyal mindketten borzalmasan büszkék voltunk arra, hogy eszünkbe jutott, mehetnék Amerika Kapitánynak öltözve, mert erre aztán biztos senki más nem fog gondolni, erre az első ember, akit megláttam, egy szintén Amerika Kapitány pólós, nálam pár évvel idősebb, srác volt. Valami gyakornok lehetett, mert ismerte anyukát, meg a többi politikust is, cseverészett velük, de pár perc múlva már komoly eszmecserét folytattunk az új Pókember filmről (amit még nem láttam, grr), a fényképezőgépemről, meg a Comic-Conról. Néha abbahagytuk a társalgást, belemosolyogtunk egy kamerába, aztán folytattuk a beszélgetést. 

Közben körülöttünk már mindenki nagy erőkkel készült a felvonulásra.

Mikor elérkezett az idő, mi a szép, piros Buick mögött vonultunk a kisöreg elektromos autójával. Óriási vigyorral az arcomon dobáltam a cukorkát, boldog negyedikét kívántam mindenkinek, és jópárszor meghallgattam, hogy valószínűleg én vagyok mindenki kedvenc embere a parádén. Naná, hogy a cukorkáim miatt. Óriási volt a hőség, a nyakamat húzta a fényképezőm, és folyton figyelnem kellett arra, nehogy kisöreg elgázoljon a járgányával (ahogy a kisasszony megjegyezte, nem hiába nem osztogatnak jogosítványokat öt éves kortól) és a nagy kavarodásban elvesztettem az Amerika Kapitány-pajtim is, mielőtt alaposan kivesézhettük volna a Trónok Harca második évadját.

Szép lassan megérkeztünk az útvonal végéhez, azaz egy park bejáratához, ahol hot dogot, meg hamburgert lehetett venni, és mindenféle ugrálóvárak, meg egyéb jóságok voltak felállítva. Mi rögtön a fagyisautót vettük célba, és családilag elnyaltunk egy-egy jégkrémert. Közben a nap további programjait beszéltük meg. Még több fagyi, esetleges látogatás D.C.-be, ilyesmik. Aztán a semmiből felbukkant valaki, aki pár percet csevegett anyukával, majd azzal köszönt el tőle, hogy reméli látja majd a további két eseményen is. Szinte láttam, ahogy anyukában egy világ omlik össze, már ezen a felvonuláson is legszívesebben elbújt volna pár ember elől, nem is gondolt rá, hogy máshol is számítanak rá.

Elnyaltuk a fagyinkat, az amerikaiak elmondták az esküjüket, vagy hogy is nevezik ezt magyarul (én nagyjából tudom ugyan a szövegét, de nem vagyok amerikai, szóval csendben maradtam...), aztán meghallgattuk a himnuszt és mindenki mehetett kedvére szórakozni. Kisasszony rögtön eltűnt pár barátnőjével, anyuka jópifozott pár emberrel, mi apukával kisöreget kergettünk. Majd hamarosan egyedül maradtam, szerencsére jó sok pluszpénzzel, és két gyerekkel, akik tökéletesen elszórakoztatták magukat, szóval nem sok dolgom volt. Kisöregem különösen odáig meg vissza volt az egyik ugrálóért, ami nekem jól jött, mert egy nagyon édes fiú volt ott a felügyelő. Vagy mi. Nagyon nem megy ma a magyar nekem.

Nagyjából öt kört ment egymás után a kisöreg, mikor aztán végre kiesett, vörös arccal, fejéhez tapadt hajjal, közöltem vele, hogy irány ebédelni, meg főleg inni valamit. Időközben előkerült a kisasszony is, szóval teljes volt a létszám. Ebéd után a kisasszony ismét felszívódott a barátnőivel, a kisöreg pedig célba vette a játszóteret. Mivel alig öt perce vettem tíz jegyet, amivel a különféle játékokra lehetett felmenni, ennek annyira nem örültem. Plusz, nem mondom, szívesen álldogáltam még volna annak a bizonyos helyes fiúnak a közelében. De mégsem mondhattam azt a kisöregnek, hogy csakazértis ugrálni fogsz, mert én azt mondtam, büdös kölök. Így inkább nézegettem kicsit, ahogy a játszótéren szórakozik fel-alá, majd késlőbb csatlakozik a kisasszonyhoz meg a barátaihoz, akik azzal szórakoztak, hogy egy bizonyos politikust népszerűsítő matrickát ragasztgattak emberek hátára.

Mikor aztán a kisasszony minden barátja hazament, azt mondta, ki akarja próbálni az ugrálót, ahol a kisöreg olyan jól elszórakozott. Nyilván azonnal belementem a dologba. Már minden játékot készültek szétszedni, már csak az maradt talpon, a srác igazából már nem is foglalkozott azzal, odaadják-e neki a gyerekek a jegyeket, meddig maradnak bent, próbálta szedegetni a műanyag labdákat, amik szintén a játékhoz tartoztak, egy veremben kellett volna lenniük, de a nap végére nyilván mindenhol voltak, csak abban a bizonyos veremben nem. Eleinte csak egy kissrác adogatta a labdákat neki, megjegyeztem, hogy hű, milyen szerencsés valaki, amiért segítője is akad, mire egy széles vigyort kaptam válaszul. A kisasszony hamarosan felbukkant, hogy ő unja ezt a játékot, menjünk haza, de a kisöreg ismét nagyon jól érezte magát. Pár perc múlva már minden gyerek, aki az ugrálóban tartózkodott, azon ügyködött, hogy segítsen összegyűjteni a műanyag labdákat. Mennyivel jobb is az, mint csak céltalanul ugrálni fel-alá! Az én kisöregem pedig különösen aktív volt, csak úgy pattogott a labdák után, dobálta őket a kosárba, zsákba, mindenfelé.

Kisasszony közben már türelmetlenül toporgott mellettem, szóval végül kezébe nyomtam az iPodom, hogy pötyögjön rajta, amíg a kisöreg meg nem unja a labdaszedést.

Időközben aztán felbukkant még két másik srác, meg egy idősebb muki, ők is beugrottak labdát szedni. Én azért fél szemmel folyamatosan lestem a kisöreget, hogy biztos jól viselkedik-e, meg természetesen nem esik-e valami baja. Az egyik ilyen ellenőrző út során az egyik újonnan jött fiú megkérdezte, elveszítettem-e valakit odabent, majd mikor azt válaszoltam, hogy talán, úgy tett, mintha valamiféle vizimentő lenne, aki beugrik, hogy kimentse az áldozatot, mi esetünkben a kisöreget az ugráló félelmetes bugyraiból. Jópofa volt, és feltűnt, milyen világító, világoskék szemei vannak. 

Ő folyton bohóckodott, aztán valamikor menetközben lecserélte a csúnya kékszínű munkapólóját egy fehér pólóra, ami nagyon-nagyon jól állt rajta. És közben az is feltűnt, milyen szép, világító világoskék színű szemei vannak. Nem beszéltünk egymással még jó hosszú ideig, aztán nem tudom, valamikor azt mondtam a kisasszonynak, igazán mehetne ő is segíteni, ha annyira unatkozik (mert közben persze folyamatosan nyúzott, hogy haza akar menni), mire a srác megjegyezte, hogy én is nagyon unottnak tűnik, igazán beugorhatnék én is közéjük. Ezen jót nevettem, és innentől kezdve valahogy beszélgetni kezdtünk. Megkérdezte honnan vagyok, mit csinálok itt, a szokásos dolgok, és megtudtam, hogy Jake-nek hívják (ami nagyjából a legszexibb angol fiúnév és általában dögös fiúkhoz is tartozik, szóval... ömm...ja). Közben nagyon aranyosan viselkedett a kisöreggel is, lepacsizott vele, mikor beletalált egy labdával a kosárba, segített neki felmászni az ugráló falain, meg ilyenek. Aztán szóba került, hány éves vagyok, mire mondtam, hogy huszonegy, amire ő azt válaszolta, hogy:

- Én is annyi leszek... majd két év múlva.

Én meg mentálisan adtam magamnak egy pofont, hogy Bebe, basszus, már megint pedofilkodsz. Nem szó szerint persze, és az ő esetében meg mertem volna esküdni, hogy egy-két évvel idősebb, vagy legalábbis velem egykorú. Aztán mégsem.

Kiderült, hogy ő nagyjából tizennyolcnak nézett engem, ami igazán hízelgő. 

Valahogy aztán eljutottunk oda, hogy megadta a számát. Aztán, mikor a gyerekekkel már kicsit távolabb jártunk az ugrálóvártól, utánam kiáltott, hogy:

- I love your accent, by the way!

 Amik ahhoz vezetettek, hogy a kisasszonnyal a kocsiig vezető úton vígan ugráltunk és énekelgettünk. Kisöreg is ezt csinálta, bár ő még mindig a labdaszedő akció hatása alatt állt, nem igazán érdekelte holmi fiú, meg az ő telefonszáma. A hazafelé vezető úton az autóban Owl City-t bömböltettünk, továbbra is énekeltünk és mindenki annyi cukorkát tömött magába, amennyit csak szeretett volna. Még itthon is énekeltünk.

Valamikor este kilenc körül írtam egy sms-t Jake-nek, hogy ez a számom, helló, írhat nekem mostantól ő is. Azóta is beszélgetünk, mázli, hogy ingyen írok, meg fogadok üzeneteket. 

Persze, mivel Bebeországban élünk, hamarosan valami úgyis el fog romolni, de addig is, július negyedike az új kedvenc ünnepemmé lépett elő!