Hétfőn délután visszatért az áram. Épp a ház előtt ücsörögtem egy közepes méretű sziklán, mikor hallottam, hogy a szomszédok generátorai szépen leállnak. Az első gondolatom az volt, hogy oké, akkor már tényleg nagy a baj, ha az áramgenerátorok sem működnek. Pár perccel később viszont, mikor leellenőriztem az időt a telefonomon, megpillantottam rajta a wi-fi vételt jelző vonalkákat is. Pár másodperc után esett csak le, hogy pontosan mit is jelent ez, rohantam be a házba, ahol rögtön hallottam a légkondit zümmögni, és a sütő digitális órája is villogni kezdett, jelezve, hogy szeretné, ha valaki beállítaná rajta az aktuális időt. (Azóta is villog, én nem értek hozzá, a többieket meg nem igazán érdekli, így nagyjából jó négy órával és húsz perccel el van rajta tolódva az idő.) Azonnal telefonáltam anyukát, belesikítottam a telefonba, hogy van áram, majd a gyerekek érkezése előtt ugráltam egy sort az immáron árammal teli házban. Igen, izgatott voltam amiatt, hogy az éjszakát, vagy talán éjszakákat egy csilli-villi hotelben tölthetem, de örültem annak is, hogy végre a szobámban tölthetem fel a telefonom, iPodom, laptopom, kivasalhatom a hajam, vagy éppen bedobhatok egy corndogot a hűtőbe. (Abban a párhuzamos univerzumban persze, ahol a corndogok három napnyi fagyasztás nélküli állapot után még ehetőek. Ennyi mesterséges dolog azért az amerikai kajákban sincs.)
Hála az áramszünetnek egy új köszönésforma is érkezett. Eddig, ugye a Hi, how are you?-val indítottunk, most ehhez hozzácsapódott a Do you have power in your house? is. Illetve, mióta visszatért az áram, a When did you guys get your power back?. Pár nap múlva, biztos minden visszatér a normális kerékvágásba, túl sok kérdés ez, amit meg kéne jegyeznem, ha udvarias társalgást akarok kezdeményezni valakivel.
Most megint vihar készülődik odakint. Szeretem a viharokat, félre értés ne essék, ilyenkor vannak csúcson a kreatív energiáim. A pénteki, azaz az elmúlt tizenvalahány év legnagyobb vihara közben például majd megőrültem, amiért nem ülhettem le a számítógép, vagy egy notesz elé, és írhattam valamit, annyi zseniális ötletem támadt hirtelen. Azokban a pillanatokban, persze, mikor nem a takaró alatt reszkettem, kezemben Macival és féltettem az életem.
De a három napnyi áramszünet azért kicsit elveszi az ember kedvét a viharoktól, hát na.
Ennyi legyen is elég egyelőre a viharokról, térjünk át a mai témánkra, azaz a Madármegfigyelésekre. Így hívom azokat a pillanatokat, mikor Ifjabb Madarat nézegetem a ház biztos rejtekéből, mert nem hangzik olyan csúnyán és szánalmasan, mintha azt mondanám, kémkedek utána.
A gyerekek, természetesen, tudnak a dologról, a kisasszony mindenki elújságolja, hogy szerelmes vagyok a szomszéd fiúba, a kisöreg pedig borzasztóan lelkes, mikor kémkedésről van szó. Csütörtökön például az addigi legviccesebb, ám egyben legkínosabb Madárlesen vehettem részt. Azóta aztán megtörtént a mai, ami után azt hiszem, nagyon-nagyon hosszú ideig fogok azon ügyködni, hogy lehetőleg elkerüljük egymást Ifjabb Madárral.
Csütörtök. Péntek reggel viszik el a szemetet, így csütörtök esténként én szépen kiviszem az utcára az összes kukánkat. Általában négyet, valamint a két újrahasznosítós dobozt, múlt héten hatot, három újrahasznosítós dobozt, és vagy egy tucatnyi papírdobozt a garázstakarítás után. (Mert Lisával kitakarítottuk a garázst, ez a beszámoló is kimaradt, a viharnak a hála, upsz.) Hála sikeres madármegfigyeléseimnek, tudom, hogy Ifjabb Madár valamikor hat óra után ér haza mindennap. Tudom, ez így nagyon rosszul hangzik, de ha azt mondom, tudom, hogy az utca kutyásai minden kedden reggel nyolckor találkoznak egy össznépi kutya playdate-re, vagy, hogy a cseh diplomatamuki minden nap négy óra körül viszi sétáltatni a kutyáját, akkor lehet látni, hogy én minden embert szívesen figyelek meg, nem csak azokat, akiket szeretnék minél többször látni. Úristen, ha már most ilyen vagyok, mi lesz velem pletykás vénasszony koromra?
Mivel kicsit elszámoltam magam, amint az utolsó kuka is a helyére került, én meg bevonultam a házba, majd nekiálltam falatozni a pizzámat, amit aznap vacsorára a sütőbe dobtunk, Ifjabb Madár autója leparkolt a ház előtt. Lisa osztotta meg velem eme nagyon fontos információt, aki épp a gyerekek tábori hátizsákjait készítette be másnapra. Persze, mindannyian az ablakhoz rohantunk, én is, meg a gyerekek is, kisöregem lelkesen felkiáltott, hogy elérkezett a kémkedés ideje, majd mielőtt megállíthattuk volna őket, már rohantak is a bejárati ajtó felé. Kisöreg elbújt Dínó mögött, a kisasszony viszont közel sem volt ennyire diszkrét, azonnal Ifjabb Madarat vette célba. Gyorsan Lisára pillantottam, majd a gyerekek után rohantam, és lehetőleg úgy, hogy ne hallatszódjon a kétségbeesés a hangomon, rájuk kiáltottam, hogy azonnal fussanak vissza a házba mindketten. Persze, egyikük sem hallgatott rám, kisasszony, igencsak hangosan elrikkantotta magát, hogy:
- Too late!
Azaz túl későn érkeztünk, Ifjabb Madár már bevonult a házba.
Nem tudtam eldönteni, hogy sírva fakadjak, nekiálljam ásni a saját sírom a kertben, vagy inkább nevessek. Végül aztán utóbbi mellett döntöttem, mert rajtam kívül mindenki így tett. Lisa például alig kapott levegőt, annyira kacagott az eseten.
És ha azt hiszitek, ez kínos volt, akkor tessék, íme a mai kora este beszámolója:
Valamiért abban reménykedtem, hogy kisöreg elfelejtette, mennyire odáig meg vissza vagyok a szomszéd fiúért, mert... mert ő kisöreg, és néha még arra sem emlékszik, mint mondtam neki öt másodperccel azelőtt, nemhogy olyasmire, ami az áramszünet alatti nagy izgalmak előtt történt. A kisasszonynak pedig megmondtam, hogy nem szeretném, ha hozzászólna, ránézne, vagy akár Ifjabb Madárra gondolna. Vacsora után ugyanis kiadtam a parancsot, hogy irány az utca, mindenki gyűjtse be a rollerét, triciklijét, játszani megyünk. Bíztam a gyerekeimben, maximálisan. Hogy majd figyelmen kívül hagyják Ifjabb Madarat, mikor megérkezik. Hogy a verseny, aminek épp a közepén voltunk, fontosabb, mint az, hogy "Berta pasija" éppen hazaérkezik.
Kisöreg épp az utca közepén száguldozott a triciklijével, mikor befordult a sarkon a kék Madár-mobil. Gyorsan megragadtam kisöreget, meg a járgányát is, és a út széléhez húztam, pár Ifjabb Madár szépen lelassított, ahogy kell, mikor az ember autóval közlekedik az utcában, mert sosem lehet tudni, mikor rohan ki az útra egy kósza gyerek, vagy kutya.
Kisasszonyom figyelmét viszont, sajnos, semmi nem terelte el, látta az autót, látta az arcomra automatikusan felkúszó őrült vigyort, majd ismét elrikkantotta magát, édes, harsány, kis mókushangján:
- Miért vigyorogsz? Csak nem az autó miatt?
Ifjabb Madár ablakai le voltak engedve.
Én már itt azon a ponton voltam, hogy egy égből lehulló fegyverért fohászkodtam, amivel fejbe lőhetném magam, pedig ez még csak a kezdetet jelentette.
A kisasszony kijelentésére a kisöreg is hirtelen emlékezni kezdett ,hogy ez az a fiú, aki után kémkednünk kéne. Kiszabadította magát, meg a triciklijét szorításomból, és megindult Ifjabb Madár felé. Ahogy a kisasszony is. Mikor rájuk kiáltottam, hogy térjenek vissza hozzám, folytassuk a versenyt, a kisasszony ismét elrikkantotta magát: (Nem tudom, hogy tudnám jól lefordítani magyarra, szóval nem teszem.)
- No, I have to tell him how awesome you are!
Azt hiszem, ezen a ponton fehéredtem el, és amennyiben egy kissé túldramatizált filmben lettem volna, talán még el is ájulok. Megragadtam a kisasszony rollerét, és a Dínó mögé húztam, ahol előadtam neki, hogy köszönöm, nagyon kedves tőle, hogy ilyen dolgokat csinálna értem, de inkább ne tegye. Nem hiszem, hogy megértette, én meg nem tudtam tovább magyarázni, miért is nem szeretném, ha bármi olyasmiről szeretne csevegni Ifjabb Madárral, ami hozzám kapcsolódik, ugyanis meghallottam kisöreg kiáltását:
- Kutyusok!
Bevallom, csak abban a pillanatban tűnt fel, hogy eggyel kevesebb gyerek van az oldalamon.
- Én is látni akarom a kutyusokat! - kiáltotta el magát a kisasszony, ledobta rollerét, és megindult a Madárlak kertje felé, ahol időközben felbukkant Madárné is, illetve a két corgi, akik már tudom, hogy a Sparky és Maggie névre hallgatnak.
Ifjabb Madár addigra már majdnem teljesen beért a házba, mielőtt eltűnt volna, az anyja válla felett vetett rám egy vigyort, ami pár másodperc erejéig tökéletesen elfeledtette velem, hogy én éppen készülök belehalni a szégyenbe. Bár nyilván azért vigyorgott, mert nagyon szórakoztatónak találta a szituációt, nem pedig azért, mert ezzel fejezte ki, hogyha nem lenne az anyja, a két kutya, meg a gyerekek, éppen elmélyült társalgást folytatnánk a politikáról. Vagy nem annyira elmélyült társalgást arról, merre menjünk randizni.
Ehelyett kicsit csevegtem Madárnéval, a gyerekek játszottak a kutyákkal, simogatták, meg nyúzták őket, és közben még azt is megfogadtam magamnak, hogy soha, de soha nem fogom többet kivinni a gyerekeket az utcára játszani, amennyiben van esély arra, hogy Ifjabb Madár felbukkanhat a színen.
Soha.
Holnap július negyedike, a Függetlenség Napja, Amerika születésnapja. Parádézni megyünk, valószínűleg majd jönnek képek is.
Hogy mit várok az ünneptől? Will Smith-t, meg néhány űrlényt, természetesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése