Tornado without warning

Először kezdeném azzal, hogy ma nem lesz új Bebe TV-rész, majd valamikor a hét folyamán talán. Mire a bejegyzés végére ér mindenki, majd az is nyilvánvalóvá válik, hogy miért döntöttem így. Technikai okai vannak. Meg ehhez hasonlók. Jelen pillanatban sokkal egyszerűbb az életem nélküle.

Péntek este tizenegy óra körül kezdődött minden. Békésen feküdtem az ágyamban, ölemben a laptoppal, mikor észrevettem, hogy elkezdenek pislákolni a fények. Tudjátok, olyan horrorfilmbe illő módon. A Supernatural-kiképzésnek hála, még azon is gondolkodni kezdtem, hogy gyorsan előkapok egy doboz sót valahonnan és elbarikádozom magam egy szép só-körben. Pár pillanatra elment az áram, aztán visszajött. Aztán megint elment, kicsit már több ideig tartott, mire visszaért, aztán megint elment. És nem jött vissza. Pár percig vártam, egészen addig, amíg meg nem hallottam az első, igencsak furcsa zajokat az udvar felől. Amennyiben egyszer, idén decemberben, vagy bármikor máskor, eljön a világvége, valahogy úgy képzelem a hangjait, mint amit péntek este hallottam. Süvített a szél, de olyan erővel, mint amit még sosem hallottam, nagyjából fél percenként borították szinte nappali világosságba az eget óriási villámok, és természetesen nem hiányozhatott a mennydörgés sem, ami szinte folyamatos, megszakítatlan zajként volt jelen. 

A legrosszabb az volt, hogy a vihar bármiféle jelzés nélkül érkezett. Senki nem mondta, hogy be kéne vinni a medencéből a felfújható cuccokat, becsukni a napernyőket, a pincébe vonulni mindenkinek. Senki nem figyelmeztett, vagy éppen készült fel arra, ami másnap reggel a városra, illetve az állam nyugati felére köszöntött. 

(Ha most könyvet írnék, itt következne az újabb fejezet, mert egy ilyen drámai befejezés után biztos mindenki tovább olvasna. 94%-os záróvizsgát írtam a írói kurzusomon, tessék, tudom is használni, amit tanultam.)

Kicsivel hét óra előtt nyíltak ki a szemeim, az ébreszőórám számlapja továbbra is feketén állt, a légkondi sem zümmögött kitartóan, továbbra sem volt áram. Nem baj, gondoltam, visszafekszek, majd pár óra múlva felébredek, addigra biztos lesz. Talán két percre hunyhattam be a szemem, mikor a kisasszony beviharzott a szobámba, és szinte köszönés nélkül rögtön azt közölte velem:

- A hátsó kert romokban hever!

Kinevettem, mert azt hittem, viccel. Mire megragadta a karom, és elkezdett húzni az ágyamból, hogy nézzem meg a saját szememmel, ha nem hiszem el. Követtem, mert reménykedtem benne, hogy utána hagyni fog még aludni. Persze, ahogy megpillantottam az udvart, kiröppent mindenféle álom a szememből. Mindkét napernyőnk tartója kettétört, a kerti bútorok nagyjából másfél méterre repültek eredeti helyükről, a medencét levelek, ágak, meg egyéb hasonló dolgok tömege borította. Az utcán sem volt jobb a helyzet, szinte látni sem lehetett az utat az aprócska gallyaktól és levelektől, amik ráhullottak. Addigra már hangosan berregett az utcán két ház áramgenerátora is. 

ez elmúlt pár napban megszokottnak számító tájkép

Miután valahogy ismét elaludtam, elhatároztam, hogy bemegyek D.C.-be. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire súlyos a helyzet, azt hittem, csak a környező pár utcában ment el az áram, mert mégsem sikerült elég távolra költöztetni a vezetékeket a fáktól, de maximum délutánra minden megjavul. A buszon, a város felé, ismét világvégéről szóló filmbe illő jelenetek fogadtak. A boltok előtt táblák hírdették, hogy zárva tartanak áramszünet miatt. A benzinkutakon hosszú sorokban álltak az autók, ugyanúgy, ahogy az alkoholmentes üdítőitalokat árusító boltok előtt is. Először azt hittem, talán azért, mert úgy érzik az emberek, háborgó idegeiket csak pár doboznyi Budweiser nyugtathatja meg, később rájöttem, hogy nem, ezekben a boltokban lehet óriási jégkockatömböket kapni, azt próbált gyorsan beszerezni mindenki. A metrón és a Múzeumban, Amit Nem Nevezünk Nevén, mindenki arról beszélt, hogy az áramszünet, akár egy hétig is tarthat.

Most hétfő van. Az egy hét még nem telt le, szóval áram nincs. Mármint létfontosságú helyeken, mint plázákban, hotelekben, vagy könyvtárakban van, de az ember szerencsés, ha talál egy működő közlekedési lámpát magának, és nem kell élet-halál harcot vívnia a többi autóssal. Bárhol, ahol működő konnektort lehet találni, az emberek hosszabbítókkal töltik telefonjaikat, laptopjaikat, iPodjaikat. A szerencsések hotelbe menekülnek. Khmm mi khhm is khmm. 

Láthatjátok tehát, nem azért nem jelentkeztek az elmúlt napokban, mert lusta voltam, vagy mert megfeledkeztem a blogról. Kicsit komplikáltak errefelé a dolgok. Bevallom, azért a Comic-Con előtti utolsó napokat némileg békésebben, meg árammal telibben képzeltem el. 

Holnaphoz egy hétre utazom! Áramkimaradás ide, vagy oda, ennek a gondolatára azért továbbra is ugrálhatnékom támad.