"Melyik vicces beszólás legyen a bejegyzés címe? Hmm..."

Azok, akik írnak blogot, vagy bármi olyasmit, ami valós eseményeken alapul, biztos tudják, hogy vannak olyan dolgok, amiket nagyon nehéz leírni, mert bár nagyon viccesek, és azok számára, akik tényleges átélték a helyzetet érdekes is, de visszaadni teljes képtelenség, bármit, ami történt. Így vagyok én például a szombati délutánnal, amit Csillával töltöttem. Akárhogy fogok próbálkozni, sehogy sem fog sikerülni, hogy visszaadjam, mennyire fájt már az arcom, vagy éppen a hasam a nap végére, a röhögéstől, és hogy mennyi idiótaság hagyta el a szánkat.

Mégis megpróbálkozok megtenni a lehetetlent, mert bár a regényemből még megközelítőleg 38 ezer szó vár megírásra, Csilla olyan szépen kérte, muszáj elregélnem a szombati nap krónikáját. Meg aztán anyu is kitekerné a nyakam, ha nem tenném.

Szóval.

Mivel mióta Csillától megtudtam, hogy nem tudja ki az a... ja, nem, ez szigorúan titkos információnak minősül. A lényege, hogy Csilla azt hiszi, azóta kerülöm a vele való találkozást. Ami nem így van. Csak mindig szerencsétlenül alakul a munkaidőm, és néha akár olyan fontos elfoglaltságokat választok, mint az alsóneműim szín szerinti rendszerezése, ahelyett, hogy vele találkoznék, de ez nem jelenti azt, hogy kerülném, vagy ilyesmi.

A héten pont vasárnapra talált ki egy programot, én pedig vasárnap pont dolgoztam, de, felajánlottam, hogy szombaton, a sulija után találkozhatunk. Először azt is, hogy suli helyett, mert én mindig próbálom az embereket belevinni a rosszba, hoppá.

Az Old Post Office épülete volt az eredeti célunk, de aznap tartották épp a kémmúzeumnál az évi Trabant-kiállítást, és meggyőztem Csillát, hogy ugorjunk be pár percre. Tavaly majdnem szétfagytam, és csak a kedves Trabitulajdonosok ingyen kávéival tudtam melegen tartani magam, idén egy szál pulcsin nézegettük az autókákat. Az egyikük pont pöfékelt is, mikor megérkeztünk, jó mélyen magunkba szippantottuk az otthonról olyan jól ismert, és csak kicsit mérgező gázokat. Túl sok kép idén nem is készült, akit érdekel, visszakeresheti a tavalyi bejegyzést, de egyet azért lőttem:

Miután kinosztalgiáztuk magunkat, tényleg megindultunk a postatorony felé, útközben elhaladtunk az FBI épülete mellett is, ahol rögtön elkezdtünk vihogni, turista-módra fényképezni, és megegyeztünk, hogy valószínűleg az összes térmegfigyelő kamera ránk szegeződött már, főleg Csilla képeslapos akciója óta. Részletek a blogján ITT. (Érdemes elolvasni, mert sok "poén" érhetőbbé válik majd.) Az úton ki is találtunk egy jó kis sztorit arról, hogyan fogják majd Csillát elvinni az FBI emberei, és hogyan fogja majd egy feltűnően fiatal és jóképű, Vin Diesel-fazonú ügynök kihallgatni, és megszöktetni, és együtt fognak majd bújkálni, és tudjátok, a szokásos.

A postánál reptéri alapossággal vizsgáltak át minket, és miután nem találtak nálunk semmi veszélyes eszközt, mint például egy üveg lekvárt (nagyközönség számára érthetlen poén nr. 1.), mehettünk dolgunkra. Na jó, a következő történések annyira tényleg nem érdekesek, beszéljenek inkább a képek. A szééép magas toronyból be lehet látni egész D.C.-t, az a lényeg. Valószínűleg épp ezért nem is igyekeznem a Monument repedésének beragasztásával, mert itt van helyette ez.

Itt a Fehér Ház, hol a Fehér Ház?-játék

Miután megjártuk a tornyot, még láttunk pár harangot is. Csilla lefényképezte is, pontosan miért is fontosak azok a harangok, én nem voltam ennyire okos, így nem is tudom. A kongresszus hivatalos harangjai talán? Passz. Mindenesetre, itt van róluk két, csodálatosan jól sikerült kép:

A torony látogatása amúgy ingyenes, ha valaki D.C.-ben járna, ne hagyja ki, mert tényleg szép a kilátás nagyon, és a harangok is érdekesek. Azt hiszem.

Miután lekeveredtünk a földszintre, ahol ajándékboltok és éttermek sokasága állt, kitaláltuk, hogy bedobunk valami ebédet, vagy uzsonnát, vagy valami ilyesmit. Pont egy gyrosos helyre esett a választásunk, ami még tovább rontotta valószínűleg Csilla helyzetét. Mármint azt, hogy az FBI azt hiszi róla egy görög ügynök, már csak azért is, mert a hely tulajdonosa (?) egy teljes mértékben görög pasas volt, aki akár Csilla partnere vagy információs forrása, vagy beépített embere lehetne. 

Körbenéztünk az ajándékboltokban is, nem vettünk semmit, bár elgondolkodtunk azon, hogy vajon milyen olcsón dobálják most az ember után a Mitt Romney-cuccokat. Sajnos nem dobálták ingyen az ember után őket, pedig akkor csak úgy poénból biztos kértem volna egyet. Ó, és Csillát beavattam az ősi, régen őrzött titokba, miszerint a Romney-logó R-betűje tulajdonképpen egy angyalok által tökéletesre formált segg. Ha nem hisztek nekem, le lehet ellenőrizni, és onnantól ti is másképp látjátok majd a világot. Szívesen.

Mielőtt a metróhoz visszaindultunk volna, beugrottunk A Múzeumba pisilni, és itt most meg kell említenem valamit, mielőtt Csilla hamis információkat kezdene terjeszteni. Nem tudom hányezerszer írtam már a Múzeumról a blog hasábjain keresztül, és hányszor említettem már azt, mennyire szeretem a tipikus Kém Múzeumos illatot. Nyilván nem mondanám azt, hogy a Múzeumnak jó illata van, mikor nincs. Csupán egy szerencsétlen véletlennek volt köszönhető, hogy mikor épp ott jártunk, valami nagyon nem volt rendben odabent, mert a szokásos illat helyett kicsit büdös volt. De ez nem jelenti azt, hogy mindig büdös van, oké? 

Az tény, hogy az eset kicsit viccesen vette ki magát, és Csillával az este további részében ezen röhögtünk. Sőt, még most is ezen röhögök, ahogy ezeket a sorokat írom. Nem baj, mikor majd kezeit és lábait összekötözve, száját leragasztva magammal rángatom szépen megkérem, hogy jöjjön el velem ténylegesen megnézni a Múzeumot, Csilla is láthatja majd, hogy igazából nincs büdös odabent.

Oké, miről nem írtam még, ami érdekes és vicces volt?

Ja, a bethesdai metró mozgólépcsőjén felfelé vezető út. 

Nem tudom, megosszam-e egyáltalán azt a sztorit.

Talán nem.

De talán mégis.

De talán mégsem kéne.

Na jó, mégis.

Szóval Csillával utazunk szépen felfelé, előttünk három srác csoportban. Az egyikük pont előttem állt, és pontosan úgy, hogy... nos, a feneke szépen belelógott az arcomba. Az ember arcába lógó fenekekkel két baj van: vagy csúnyák, és olyankor elátkozza az idióta mozgólépcsőket, meg minden ilyesmit, vagy épp ellenkezőleg, legalább olyan formásak, mint Mitt Romney angyali R-betűje, és olyankor az embernek mindössze egyetlen vágya van: hogy csak egészen észrevétlenül megérintse őket, bár az társadalmilag nem éppen elfogadható viselkedésnek, és szexuális zaklatásnak is minősülne. A srác feneke az utóbbi kategóriába tartozott. Miután eme információt megosztottam Csillával is, természetesen végigvihogtuk a mozgólépcsős utat (is).

Aztán este még joghurtoztunk is egyet, és kibeszéltük mindenféle piálással kapcsolatos élményeinket. Mert azt a témát sosem lehet teljesen kimeríteni, vagy megunni, ugye. 

Remélem kedves lady Csilla (nagyközönség számára érthetetlen poén nr. 2) elégedett a bejegyzés tartalmával, és hosszadalmával is, mert az biztos, hogy az összes kreatív energiám elhasználtam rá, szóval ma már biztos nem fogok a regényemen dolgozni. (Persze jóvá teheted majd, ha meglátogatod velem az én drága, csirkekaki szagú múzeumom...)