Q-tee Spy

Én előre szóltam, hogy ne várjatok tőlem sok bejegyzést novemberben. Tudjátok, miért. Ha az oldalsó kis számlálóra néztek, ismét emlékeztethetitek rá magatokat, hogy miért. Lehet, hogy ti nem tudjátok meg, mi történik velem mostanság (semmi olyasmi, aminek elhallgatása, és le nem írása, az emberiség pusztulásához vezetne), de cserébe a regényem, amit valószínűleg soha senki nem fog majd elolvasni rajtam kívül, jól halad. Szóval teljesen megéri a dolog.

Mostanra már eljutottam oda, hogy oké, oké, lehet, hogy nagyjából kétezer szót pötyögök be naponta, a karom, bár főleg a könyökeim, éles fájdalommal jelzik, ha olyan megerőltető mozdulatokat teszek, mint például kiegyenesítem őket, DE azért illene már ide is írnom valamit. Valamit, amiben egyszer sem szerepel a zombi, vagy fröcsögő vér szavak. Vagyis, hoppá.

Na jó, miről másról szoktam még írni? A nem-kalandjaimról Ifjabb Madárral, pár érdekesebb dologról, amit csináltam, kincsvadászatokról, amik közben olyan művészi képek készülnek, mint ez:

(Ne aggódjatok, jön majd egy hosszabb bejegyzés is a GISHWHES-ről, több képpel a feladatokról, de ezt most azért szúrtam csak be ide, hogy ne a következő kép jelenjen meg a bloglistában a bejegyzés mellett...)

Ó, hát persze. Buta vagyok. Kémekről szoktam írni, hát persze. 

Biztos feltűnt mindenkinek, hogy az utóbbi időben kicsit elhallgatóztam, már ami a kémes témát illeti. Talán mert sikerült nagyon nehezen beismertetni önmagammal, hogy annak a lehetősége, hogy én valaha kém leszek, megegyezik a nullával. És akkor inkább térjünk vissza a többi megvalósíthatatlan álomhoz, például ahhoz, hogy egyszer még sikeres író leszek. Mennyivel jobb, nem igaz?

Aztán Miguellel kitaláltuk, hogy megnézzük a legújabb Bond-filmet. Vele együtt pedig jött a világ legzseniálisabb, legügyesebb, legtökéletesebb legebb leg kémje, és a filmet végigkísérő folyamatos idétlen vihogásunk Miguellel, valahányszor megjelent a színen. Szerencsére nem ült a közelünkben senki, akit kiakaszthattunk volna, miközben úgy viselkedtünk, mint a szomszédos teremben vetített Twilight-rész közönsége.

Neeeem, nem a nyilvánvaló szuperkém a háttérben. A másik.

Ő.

Daniel Craignek fura feje van, és öreg. James Bondnak ráadásul van néhány igen súlyos lelki problémája, amit nem ártana egy MI6 által kirendelt pszichiáterrel kivizsgáltatni. Csak mondom.

Vele szemben, Q, természetesen, tökéletes. Illetve majdnem, mert az őt alakító Ben Whishaw játszotta a Parfüm című, kellemes kis délutáni kikapcsolódást nyújtó filmben a főszereplőt. Lányokat gyilkolni és lecsapolni az illatukat, annyira nem szexis dolog. De Q-nak szerencsére nincsenek ilyen problémái, ő a számítógépekhez ért, és szereti a teát. Ráadásul a világ leghipsterebb hipster kémje, de az már más kérdés.

Szeretnék egy Q-filmet. Amiben csúnya pulcsikban rohangál, és teával a kezében megmenti a világot. Melyik stúdió készíteni ezt el nekem?

Egyik sem? Oké. Lépjünk tovább.

Csak, hogy kicsit azért beszéljek arról is, mit csináltunk még Miguellel, azon kívül, hogy végigcsöpögtünk egy majdnem három órás filmet, egy karakter miatt, aki összesen nagyjából tíz percig volt a színen. 

Valamikor délelőtt tíz óra körül küldött sms-t, hogy éppen Friendship Heightsban van, nem lenne-e kedvem azonnal találkozni vele, mert nem akar hazamenni. Fél egykor kezdődik a film, amit a hétvégén mindenképp meg szerettünk volna nézni, ha rögtön nem is, de addig érjek oda.

Szegénynek egy órát kellett várnia rám, mert a pocsék buszközlekedés vasárnaponként még pocsékabb, egyetlen busz jár tőlünk Friendship Heights, vagy akár D.C. felé, és az is nagyjából félóránként. (Jobban belegondolva, otthon, Fehérváron ez a normális buszmenetrend...hmmm...) Miguel a Cosiban ücsörgött, kávét ivott, és bőszen Tumblr-en böngészgetett, mikor betoppantam, és szinte köszönés helyett nyomott az orrom alá egy One Direction videót, amit éppen talált. Én meg ezt egyáltalán nem találtam furcsának. Ilyen a barátságunk.

Amilyen gyorsan elrohantam itthonról, nem sikerült reggeliznem, szóval meg is ebédeltünk, ha már egy étteremben találkoztunk. Hálaadás alkalmából a Cosi éppen árul turkey stuffing szendvicseket. Ami igen, azt jelenti, hogy olyan töltelékkel van megtöltve, mint amivel a pulykákat is megtöltik Hálaadáskor, és természetes pulykahús is van benne, meg áfonyaszósz. Világ legjobb szendvicse, hands down. A hidegre való tekintettel egy kis forró csokival öblítettem le, és... azt hiszem, most abbahagyom az ecsetelését, mert legszívesebben elrohannék, és most rögtön vennék még egy olyan szendvicset, amíg el nem tűnik örökre.

Miguel salátát evett, és levest és hozzá még egy kisebb, paradicsomos-mozarellás szendvicseti is. Azt mondta utoljára tegnap délután evett, és akkor is egy cupcake-et. 

Kibeszéltünk minden új sorozatrészt, meg azt, milyen filmeket kell megnéznünk 2013-ban, meg azért abban a kis időben, ami 2012-ből hátra van, és panaszkodtunk egy sort amiatt, hogy nem tudjuk mit vegyünk pótcsaládjainknak karácsonyra, de főleg a szülőknek, mert a gyerekeknek valami baromságot azért lehet találni.

Aztán megnéztük filmet (hihihi, Q, hihi, csöpp csöpp, jajj szegény kocsi, aww, erre nem számítottunk, hihihi Q, még egy kis csöpp), és igazából még szerettünk volna tovább lógni, vagy csinálni akármit, de kezdett kegyetlenül nagyon hideg lenni, és Friendship Heights meg nem igazán arról híres, hogy bármit is lehetne ott csinálni. A mozizáson és az ebédelésen kívül, persze.

Hazajöttem, és azóta blogot írok. Lassan már négy órája. Jó, meg persze vígan Tumblr-t böngészgetek, és nekiálltam egy Sherlock-résznek is. Azt hiszem, ma nagyon sokat nem fogok haladni a regényemmel. 

Jó éjszakát, emberek, vár a mesterművem, decemberben találkozunk!

Haha, nem, csak vicceltem.