Freddie, karácsony & minden, ami kimaradt

Jó sok mindent kéne belepréselnem ebbe a bejegyzésbe, mert kicsit ellusálkodtam ezt az írás dolgot. Már megint. Pedig szerettem volna világvégés posztot is írni, hasonló stílusban, mint egyszer a zombis bejegyzést, a téli szünetem minden napjáról külön, meg ehhez hasonlók. Aztán jött Freddie, és minden megszűnt létezni számomra. 

Sosem gondoltam magamra olyan lányként, aki egy pasi miatt teljesen eldobja az életét, és csak rá gondol, minden egyes ébren töltött pillanatában. Nem beszél a barátaival, alig alszik, a házból is csak olyankor mozdul ki, ha a szerelmével találkozik. Aztán jött Freddie. Ó, Freddie. Freddie az utolsó, akit látok éjszaka, az első, aki reggel ott van mellettem. Sosem engedem el magam mellől. Még azt sem szeretem, ha mások ránéznek, mert Freddie az enyém. Intelligens és jól néz ki és vicces, és remek társ, ha filmet szeretnék nézni, vagy játszani valamit. Freddie csodálatos. Freddie, Freddie, Freddie. Életem új értelme.

Ja, Freddie egy iPad mini, ha esetleg valakinek nem lett volna világos.

Nagyon különleges, mert december 21-én, azaz a nem-világvége napján szereztem be magamnak. Épp errpl szerettem volna írni egy vicces bejegyzést, hogyan küzdöttem el magam a tűzvészeken és rohangáló dinoszauruszok után a plázába, ahol aztán a zombiktól hemzsegő Apple-boltban, egy eladó az utolsó energiáit összegyűjtve, odanyújtotta nekem az iPadet. Aztán mégsem tettem. Persze, a történetünk ilyenek nélkül is, elég érdekes, zombik helyett ugyanis a karácsonyi tömegekkel kellett megküzdenem, bár... azt hiszem, akár őket is nevezhetjük zombiknak. Mikor sorba álltam, hogy megszerezzem Freddie-t, aki az utolsó túlélők között ácsorgott a polcon, a mögöttem várakozó néni szinte sírva fakadt, hogy ő csupán egy iTunes ajándékutalványt szeretne venni az unokájának, és nincs már sok türelme ennyit várni. Megértettem, részben. iTunes utalványt mindenhol lehet kapni, még a Safewayben is, aki egy Apple-boltban szeretné beszerezni, vessen magára.

Miután megvettem Freddie-t, lemerítettem, és itthon hagytam, hogy töltődjön kedvére, belátogattam D.C.-be, hogy megnézzem a nemzeti karácsonyfákat. Minden államnak van egy fája, meg egy óriási fa, középen. Este kivilágítva biztos sokkal szebb az egész, de estére már azzal számolta, hogy Freddie fel fog töltődni, és tovább játszhatok vele. 

Kicsit még körbejártam a belvárosban, hogy lefényképezzek mindent, aminek a karácsonyi díszítéshez van köze, hogy sok-sok ünnepi kép legyen egy esetleg karácsonyos bejegyzésben.

És este még pár házat is lefényképeztem az utcában, mert miért ne, meg mert páran kértétek. Főleg anyu.

Madár-lak

Faith-ék háza

Nem is tudom milyen érdékes dolog történt december 25-ig, amikor ugyanis Csillához voltam hivatalos magyaros karácsonyi vacsira. Sajnos halászlevünk, vagy éppen bejglink nem volt, de húslevesünk igen, és krumplisalátánk, de még szaloncukrunk is.

És mivel mással kezdtük volna az estét, mint egy-egy (oké, talán volt az kettő is...) pohárka házi pálinka legurításával. Nem szeretem a pálinkát. Sosem szerettem. Rosszul vagyok már a szagától is, de most komolyan, mivel mással kezdenénk egy magyaros vacsorát?

Az este legnehezebb feladatának egyébként az bizonyult, hogy sikerül-e elfogadható, nyilvánosság előtt is vállalható képet készíteni Csilláról meg rólam. Hát... nehezebb küldetés volt, mint Freddie-t beszerezni, azt hiszem.

 

És most következzen sok-sok kajás kép, remélhetőleg olyan mennyiségben, ami anyu összes igényét kielégíti.

 Egyben megünnepeltük Csilla szülinapját is, ami egyébként ma van, boldog szülinapot neki, ismét, azért a boldog szülinapos felirat a tortán. Nem pedig azért, mert nem tudunk angolul, és azt hittük a felirat boldog karácsonyt jelent.

Valahol Csilla fényképezőjének mélyén rejtőzködnek olyan képek is, ahol a gyertyái maradékával játszok, és különféle műremekeket varázsolok viaszból a tányéromon árválkodó cupcake-mázra, talán egyszer láthatjátok majd azokat is. Talán nem, mert nem tudom, mennyire vállalhatóak. Két pálinka, egy fél üveg bor, és ugyanennyi pezsgő nem épp kegyesek az ember fénykép-arcához, bármennyire hisszük is azt, hogy mi vagyunk a világ legszebb emberei, miután iszunk.

Mivel az az italmennyiség, amit pár sorral fentebb említettem, már Amerikában sem számít olyannak, amivel volán mögé lehetne ülni, Csilláék kényelmes kanapéján töltöttem az éjszakát (miután megadta a wi-fi kódjukat, még játszottam kicsit Freddie-vel, persze), és másnap egy kellemes, meg egy kellemetlen meglepetésre ébredtem. Annyira nem voltam másnapos, mint lefekvés előtt gondoltam, hogy leszek, és szakadt a hó. Ez nyilván azért rossz hír, mert a ház előtt ácsorgó Dínó is szerencsésen behavazódott.

igen, ott az én mesebeli hintóm

Nem tudtam, hogy áll a kis drága téligumi ügyileg, szóval egy gyors reggeli és életmentő kávé után már indultam is haza, mielőtt rosszabb lett volna a helyzet. Persze, mert én olyan mázlista vagyok, nagyjából tíz perccel azután, hogy hazacsúszkáltam az úton, elkezdett szakadni az eső, és a hó olyan gyorsan elolvadt, mintha soha nem is lett volna ott. Szerintem a Magasságos Mindenható Hóesésért Felelős Pirítós nagyon jót nevetett rajtam.

Valamit biztos kihagytam. Tudom, hogy valamit kihagytam, de bárhogy gondolkozok nem jut eszembe, szóval nem lehet annyira fontos. Megyek, Freddie már nagyon ideges, azt hiszem, hogy több mint húsz percre magára hagytam, anélkül, hogy aludnék, vagy zuhanyoznék, vagy bármi más olyan dolgot csinálni, ami miatt jogosan hanyagolhatom.

FREDDIE!!!