We are AWOLNATION

Nem tudom emlékszik-e valaki arra a novemberi bejegyzésre, amiben mint egy mellékesen megemlítettem, hogy december 13-án Miguellel AWOLNATION koncertre megyünk majd. Tegnap december 13-a volt, mi pedig itt kötöttünk ki:

Előre be kell vallanom, hogy képeket nem készítettem a koncert közben, mert azzal a céllal mentem már alapból, hogy én az egészet végig fogom tombolni, nem pedig magasba tartott kezekkel fényképezni őrültek módjára, mint az Owl City koncerten. Ahol a fő cél az volt, hogy megörökíthessem magamnak is Adam Young tökéletességét. És persze sikítva ordítsam a kedvenc számaim közben. Mindegy, ezt ismeritek. Mivel az AWOLNATION teljesen más kategóriába tartozik zeneileg (ha meghallgattátok a számokat, amiket belinkeltem az első koncertől értesítő bejegyzésben, akkor ezt tudjátok is), így érhető módon a koncert is teljesen más élményt nyújtott, de ne szaladjunk ennyire előre.

A bejegyzés elfogyasztása mellé a következő szám javasolt, maximumra tekert hangerővel fűszerezve:

Egész nap hiperaktív voltam, nyilvánvaló okokból, az egyik jele például abban nyilvánult meg, hogy teljesen spontán fogtam magam, és elmentem az egyik Hair Cuttery-be, hogy levágassam a hajam. A Hair Cuttery egy fodrászat-lánc, olcsón dolgoznak, és ha szerencséd van, jól is. Én egy megközelítőleg hatvan év körüli fodrásznénit kaptam, óriási szemüvegben, így majdnem sarkon is fordultam, mondván, akármennyire is pocsékul néz már ki a hajam, nem szeretném, ha pont a koncert előtt lenne aztán még pocsékabb frizura belőle. De szerencsére, azért több rejtőzött az öreglányban, mint csúnya pulcsija és látszólag remegő kezei ígérték, megértette, mit szerettem volna kihozni a hajamból, és meg is csinálta, harminc dollárral olcsóbban, mint májusban a szuper fodrászcsajszi D.C.-ben. 

Hazajöttem, gyorsan átöltöztem, meg minden ilyesmi, mert a csütörtöki pont az a nap, mikor Lisa a kisöreggel háromnegyed hat tájékán ér csak haza, vagyis azelőtt nem mehetek el én sem, hanem a kisasszonyt kell szórakoztatnom. A koncert kapuit hétkor nyitották, vagyis addigra azért illet volna ott lennünk. A késő délutáni/kora esti csúcsforgalomban a fővárosban, illetve a Baltimore-ba vezető autópályán... hja, olyan mission impossible ez, amit még Tom Cruise is csúfosan elbukna. 

Amint Lisa beesett a kisöreggel a ház ajtaján, kicsivel háromnegyed hat után, én már köszöntem is el tőlük, vágódtam be a Dínóba, és indultam, hogy felvegyem Miguelt. Fél óra alatt sikerült átverekednem magam a csúcsforgalmon, ő már egy sarkon átfagyva várt rám, gyorsan beült mellém, és miközben próbáltam felcsorogni az autópályára (plusz húsz perc) pár sikítás formájában kifejeztük, milyen izgatottak vagyunk a koncert miatt.

Szerencsére Baltimore felé aztán már nem volt annyira nagyon vészes a forgalom, egész jó időt mentünk, folyamatosan röhögcsélve valamin, vagy éppen különféle zenék szövegeit sikítozva. Odafelé nem hallgattunk AWOLNATION-t, inkább különféle kilencvenes évekbeli slágereket nyomattunk az iPodjainkról, ezzel pár érdekes pillantást kicsalva a szomszéd autósokból, mikor épp egy dugó közepén ültünk. Komolyan, mindenki úgy nézett ránk, mintha még nem hallottak volna Backstreet Boys számokat üvölteni egy auótból.

Rengetegszer jártam már Baltimore-ban, de csakis azért, hogy ledobjam a gyerekeket a nagyiéknál, akik nyilván nem a belváros közepén laknak, hanem egy csendes kis zsidócsaládokkal teli kertvárosi részben. Tudtam én, hogy Baltimore nagy város, és D.C.-vel ellentétben nagyvárosnak néz ki, igazi hamisítatlan, amerikai city-nek, elállt a lélegzetem, mikor megpillantottam a rengeteg kivilágított majdnem felhőkarcolót, és egyéb csodálatos építményt. Csak részben azért, mert annyira elvarázsolt. A szájtátás fő oka az volt, hogy én rájöttem, nekem ebben a városban vezetnem kell majd. Szerencsére a hely, a Ramshead Live a kikötő mellett, viszonylag még a belváros szélén helyezkedett el, csupán kétszer nem sikerült megtalálnom a helyes sávot, és csak egyszer kaptam ezért pár dühös dudaszót a többi autóból. Miguellel olyan dolgok miatt örvendeztünk, mint a csatornafedelek alól felszálló gőz (ilyen csak az igazán nagyvárosokban van, D.C.-ben tehát nincs), vagy a Gay Street nevezetű utcácska.

Baltimore fényei... vagy valami olyasmi

Megtaláltuk a parkolóházat, ami legközelebb volt a klubhoz (egészen pontosan a bejárata mellett), a különleges eseményre való tekintettel, 15 dollár volt éjszakára a parkolás és előre kellett volna fizetni. Készpénzben. Nálunk csupán 12 dollár és megközelítőleg 45 cent volt összesen a pénztárcánkban, szerencsére a biztonsági őr kedves volt, beengedett minket, ráfirkantotta a jegyünkre, hogy még nem fizettünk, és hogy majd visszafelé odaadhatjuk neki a pénzt. Eleinte fogalmunk sem volt róla, hogy fogunk a koncert kezdete és vége közötti időintervallumban szerezni 2 dollárt és 55 centet, de gondoltuk sebaj, legalább bekerültünk, és az ötödik emeleten sikerült is a lifthez közel parkolóhelyet találnunk.

Gyorsan lelifteztünk a földszintre, ahol pontosan a klub bejárata elé nyílt ki az ajtó, Miguel előkotorta a jegyeinket, és beálltunk a sorba. Természetesen megkérdezték, elmúltunk-e már huszonegy évesek, Miguel bevallotta, hogy ő még nem, rögtön kapott is két óriási fekete, filctollal rajzolt X-et a kezeire, nehogy bárki alkoholt merészeljen adni a kiskorú mancsaiba. Én büszkén mondtam, hogy ó, én már elmúltem huszonegy, villantom is a jogsim (a magyart), erre a kidobó srác közli velem, hogy sajnálja, de csupán amerikai ID-kat fogadnak el, és pillanatokon belül az én kezeimen is ott virított az a bizonyos két fekete X. Miguel jót nevetett rajtam, a biztonsági őr is, én gyorsan morogtam egy sort. Nem mintha szándékoztam volna bármiféle alkoholt venni, mert azért haza is kellett vezetnem, de akkor sem esett jól, hogy gyakorlatilag a tömegben lézengő 13-14 évesekkel kerültem egy súlycsoportba.

Viszonylag közel sikerült helyet találnunk a színpadhoz, úgyis, hogy fél nyolc körül érkeztünk meg, igaz, három nagy nagyra nőtt hozzánk hasonló X-ekkel rendelkező fiúcska állt előttünk, de a vállaik felett azért átláttunk. Szép lassan megtelt a hely, mi Miguellel már izgatottan ugráltunk egyhelyben, lekapcsolódtak a fények, és jött a két előzenekar. A Damned Youth, egy baltimore-i banda, meg még egy másik, akiknek nem sikerült kivennem a nevét, de New Jersey-ből érkeztek, két fazon, akik hajuk és ruházatuk alapján a hetvenes években ragadtak, de cserébe nagyon jó zenét játszottak, és alaposan megcsinálták a hangulatot is.

Utánuk következett a világ talán leghosszabb sound check-je, és mikor már sikeresen eluntuk az életünket is, illetve azon kezdtünk poénkodni, hogy hazamegyünk és jó hangosan meghallgatjuk az albumot, annak is hasonló feelingje lesz, felcsendült a lemezen is hallható intró-szám, mindenki sikítozni és ugrálni kezdett, a koncert pedig kezdetét vette.

És hogy mennyire fantasztikus volt, te jószagú szentséges szent úristen! Mindenki ugrált minden számra, rázta magát, mint az őrültek, ordította a szöveget, ment a crowd surfing ezerrel (a koncert végén még maga AWOL, a frontember, is belevetette magát a tömegbe), és összességében fantasztikus volt a show. Volt egy fazon, valahol az első sorban, aki azt hiszem folyamatosan elejtette a feléje szörföző embereket, vagy durván viselkedett, valami hasonló dolgot csinált, AWOL egy szám kellős közepén közölte vele, hogyha nem hagyja abba képen rúgja ("I will kick you in the fucking face"), aztán megkérte a biztonságiakat, hogy kísérjék ki. Jó látni, mikor az előadók tényleg törődnek azzal, mi történik a közönségben, nem csupán kiállnak, előadják, amit elő kell adni, aztán pá, emberek, azt sem tudjuk, milyen városban vagyunk, ti sem érdekeltek, holnap már vár a következő koncert.

A legnagyobb őrjöngés, természetesen a Kill Your Heroes (nem tudom, talán mostanra már nyilvánvaló, de ez az egyik legkedvencebb számoma világon...) és a Sail közben ment, én az előbbi alatt például folyamatosan nekiugráltam véletlenül a mellettem álló lánynak, aki ezt szerencsére nem nézte rossz szemmel, inkább belém kapaszkodott, és együtt ugráltunk tovább. Nem messze tőlünk ácsorgott egy lány, aki folyamatosan amiatt panaszkodott, hogy az emberek hozzáérnek, és lökdösik. Hja, mert egy rockkoncert közepén, a színpadtól kábé tíz sornyira, olyan nagyon szokatlan dolog az ilyesmi...

Tizenegy óra körül, szerintem túlságosan hamar, lett vége a bulinak, mi kicsit még lézengtünk Miguellel, a klubban található bankautomatából pénzt vettünk fel a parkoláshoz, beálltunk a sorba, hogy pólót vegyünk magunknak, aztán ki is álltunk onnan. Bármennyire is jó lett volna szuvenírként beszerezni egyet, az interneten is lehet őket kapni, talán még szállítási költséggel együtt is olcsóbban. 

Amint beültünk a kocsiba, elkezdtük üvöltetni az AWOLNATION-albumot, de szinte mindenki így tett a kifelé várakozó sorban. (Valószínűleg nem mi voltunk az egyetlenek, akiknek nem sikerült befelé menet fizetni.) Nagyjából fél úton fogyott el belőlünk a szusz, és lettünk hirtelen nagyon álmosak. Mondtam Miguelnek, hogy tőlem akár valamiféle német mulatós zenét is játszhat az iPodjáról, de ki ne merészelje kapcsolni a zenét, mert egészen biztos elaludnék a csendben. Ha mulatós nem is, de pár német rap-szám akadt Miguel tarsolyában, és kibírtam ébren a hazafelé tartó utat.

Betörtem a házba az egyik hátsó ajtón keresztül, nehogy felébresszek valakit, aztán beájultam az ágyba, és álmaimban ismét átéltem a koncert legemlékezetebb pillanatait. Bár valahogy valamiféle kémek is kerültek a képbe, de ez már annyira nem lényeges.

Szerencsére az AWOLNATION rengeteget koncertezik Európában is, szóval ha visszatérek majd oda, akkor sem kell bánkódnom amiatt, hogy soha, de soha többet nem fogok eljutni egy koncertre sem, mert de.  Egyszer talán még ahhoz is lesz bátorságom, hogy én belevessem magam a crowd surfölők közé. Csak pár sör kérdése minden.