New Year, New York & European Beer

Hogy telnek 2013 első napjai? Nekem vegyesen, be kell vallanom, férfiasan. Vannak dolgok, amikről sajnos nem írhatok, pedig szeretnék, mert igencsak lerombolják a kedvem, de közben mégis úgy érzem, hogy végül a 2013-as évem nagyon jól fog sikerülni. Reméljük, igazam lesz.

Egyelőre azonban, lógok nektek egy túrabeszámolóval New Yorkból. (Illetve, két New York-os beszámolóval is lógok, mert az orientáció alatti New York-túra részleteiről a mai napig nem sikerült bejegyzést összehoznom, ehhez gratulálok magamnak.)

Vasárnap hajnalban keltem, óvatosan végigosontam a házon a bőröndömmel, nehogy felébresszek bárkit is, aztán megindultam a buszmegálló felé, gyorsan. Illetve, szerettem volna gyorsan, de körülbelül tíz lépés után az utcában rájöttem, hogy a bőröndöm kerekei akkora zajt csapnak, mintha egy komplett mariachi zenekarral vonulnék végig az utcán, inkább a kezemben vittem tovább a csomagot, lényeges lelassítva ezzel saját magam. Mert igen, vadidegen emberek nyugodt alvás fontosabb számomra, mint az, hogy biztosan elérjem a buszom, aztán a metrót, aztán a második buszt, ami New Yorkba visz.

A hasonlóan hullafáradt Miguellel összetalálkoztam a Friendship Heights-i megállóban, alaposan kitárgyaltunk mindent, legfőképp azt, hogy az egyik barátnője Londonból Tom Hiddleston aláírást küldött neki karácsonyra, én meg emiatt nagyon hangosan és hevesen gesztikulálva irigykedtem a metróút hátralévő részében. A többi utas biztos azt hitte, valamiféle roham tört rám. 

A Union Station-ön, ahonnan a buszok is indultak, megálltunk egy Pret A Manger-nél, mert vakáció ideje alatt az ember megengedhet magának kicsivel drágább szendvicseket, és gyorsan a buszokhoz futottunk. Sajnos nem épp elsőre sikerült megtalálni, honnan is indul a miénk, illetve azt, hogy melyik sorba kell beállnunk, hogy felszállhassunk rá. Indult ugyanis egy 9 órási, egy 9:15-ös és egy 9:30-as busz New Yorkba, a keleti parton, valószínűleg mindenki ott szerette volna tölteni a szilvesztert. Mindhárom busznak külön sora volt, egymás mellett, és senki nem tudta a várakozó emberek közül, hogy melyik tartozik melyikhez, csupán mindenki beállt a neki legszimpatikusabb sorba. Miénk a 9:15-ös busz volt, először sikerült a 9 órási, majd a 9:30-as sorba is beállnunk, természetesen.

A buszon aztán kiderült, hogy a wi-fi, aminek működnie kéne, nem működik. New Yorkba menet óóóóriási dugó fogadott minket az autópályán, és előttünk pár üléssel két srác egy sonic srewdriverrel szórakozott, nekünk meg semmiféle frappáns Doctor Who-s idézet, vagy akármi ilyesmi sem jutott eszünkbe, hogy jelezzük, mi is rajongók vagyunk, társulnunk kéne, hé.

Mikor az autópályáról először megláttuk Manhattan felhőkarcolóit, bizony elakadt a lélegzetem. Egyszer jártam csak ott, hát na, sikerült elfelejtenem, mennyire nagyon hűazannya a látvány.

A busz ledobott minket a város közepén, nekünk meg fogalmunk sem volt róla, hol vagyunk. Sokmillió ember lakta világváros, és két szerencsétlen, tájékozódásra képtelen lány, a katasztrófa adott volt. Persze, a mi hibánk az egész, mert nem néztünk utána, pontosan hol is áll meg a busz, és onnan hogy juthatunk el a hostelünkig, de én esküdni mernék rá, talán Freddie életére is, hogy mikor én néztem a buszokat, a megálló még a hosteltől pár utcányira volt csak. Miguel biztos elszúrta a foglalást. Ez történhetett.

Következett a hát az Ismerkedjünk meg a metróval és öt perc után sírjuk vissza D.C.-t című amerikai kalandfilm bemutatója. Komolyan mondom, én mélyen fejet hajtok bárki előtt, aki eligazodik a new yorki metrón. A személyes hőseim vagytok. Szobrot kéne állítani nektek, és egy táblákat kihelyezni az összes megállóban, ezzel tisztelegve New York metrós hősei előtt. Én ennyire össze-vissza, ennyire rendszertelen, ennyire borzalmasan szörnyű metrórendszert még életemben nem láttam, pedig éltem már Londonban, ahol többet hallották az utasok a signal failure-szavakat, mint a megállók neveit. D.C.-ben élek, ahol hétvégenként vagy szerencsés vagy, vagy csupán tízóraival a táskádban indulj neki metrózni, mert különben az állomáson fogsz éhen halni. De a subway... az túltesz mindegyiken.

Nem is tudom, hogy tudnám jellemezni. Ha nem vagy született new yorker, aki az anyatejjel együtt szívja magába a metrórendszer működését, szerintem esélyed sincs, hogy elsőre megtaláld a vonalakat és szerelvényeket, amikre szükséged van. Mi, a hostelünk felé menet Brooklynban, a nagyjából félórás út alatt, körülbelül háromszor indultunk meg rossz irányba. De csak kétszer láttam patkányokat futkosni a sínek között, ezt sikerélményként lehet elkönyvelni.

Brooklyn viszont fantasztikus. Olyat fogok most mondani, amiért az összes new yorki lakos mindjárt felbukkan a háznál és nyilvános akasztást követelnek a Times Square-en, de nekem tetszik annyira, mint Manhattan. A régi raktárépületek, az utcán járkáló hipsteres kinézetű fiatalok, kis bárok és kávézók... az egésznek olyan hangulata van, hogy egyszerűen fantasztikus. Annyira nem, hogy elő is mertem volna venni a fényképezőm a környéken, ezért sajnos a fantáziátokra kell hagyatkoznotok, hogy elképzeljétek. De ha egyszer New Yorkban jártok, és van időtök, ne csupán Manhattanra irányuljon a figyelmetek.

A hostelben legkellemesebb meglepetésünkre kétágyas szobát kaptunk, így nem kellett jópofiznunk egy harmadik, ismeretlen szobatárssal, persze, kicsivel többet is kellett fizetnünk ezért. Miután szusszantunk egyet, vagy kettőt, beüzemeltük a drága jó wi-fit a kütyüinken, jó melegen felöltöztünk, és nyakunkba vettük a várost. Konkrét célunk nem volt, bár én mindenképp szerettem volna látni a Rockefeller Center karácsonyi dekorációit.

Olyan szerencsésen sikerült eltévednünk, hogy először a Times Square-en lyukadtunk ki.

valami, amit a következő látogatás alkalmával meg kell néznem

A tömeg óriási volt, szinte levegőt is alig lehetett kapni a nyílt utcán is... hát akkor még a boltokban, de így jár az, aki talán a legforgalmasabb időpontot választja ahhoz, hogy New Yorkba menjen. Annak ellenére, hogy többen könyököltek, rúgtak belém, vagy éppen löktek félre, mint egész eddigi életem során összesen, teljesen magával ragadott a város hangulata. Ismét. Nyilván. Eszméletlen, ami ott folyik. Csodás és őrült, de egyben kiakasztó, de mégsem az. Biztos nincs még egy ilyen város a világon.

A Times Square után, természetesen, nekiálltunk megkeresni azt a bizonyos óriási karácsonyfát, meg azt a bizonyos filmekből nagyon jól ismert korcsolyapályát, de azt hiszem, ahogy sétáltunk, a Rockefeller Center úgy mászott arrébb, mert sehogy nem sikerült ott kilyukadnunk. Én már kínomban nevettem, mert hihetetlen volt, hogy nem tudtunk megtalálni pár igencsak magas épületet. Aztán nagy nehezen eszembe jutott, hogy mikor anno az orientáción megmásztuk a Top of the Rock-ot, az egyik ablakból láttuk a Radio City Music Hallt, ahol még fényképezkedtem is, szóval ha az megvan, könnyebb dolgunk lesz. Mire Miguel megkérdezte, tudom-e hol van a Radio City Music Hall. Bevallottam, hogy fogalmam sincs. Azért csak megtaláltuk, és a Rockefeller Centert is.

A fényképezőm ezen a ponton merült le. Szerencsére Freddie a táskámban lapult, és bár én megfogadtam magamnak, hogy soha, de soha nem fogok iPaddel fényképezni, mert nincs annál röhejesebb látvány, mint mikor a turisták azt csinálják. De inkább nézzek ki idiótán, mint hogy egy képem se legyen a híres karácsonyfáról.

"Nézd, ott vagyunk Freddie képernyőjén és fura fejet vágunk!"

Miguellel ezen a ponton már kellőképp átfagytunk, gyorsan be is rohantunk egy T.G.I. Friday's-be, ahol akkora szerencsénk volt, hogy volt szabad asztaluk két főre. Pár percig ücsörögtünk a téli kabátunkban, majd mikor nagy nehezen felolvadtunk, rendeltünk egy-egy sört magunknak, hogy az is segítsen a felmelegedésben. Miguel Guinnesst, én Heinekent, amiket az utolsó kortyoknál össze is öntöttünk, és megszületett a Guinneken. Meglepően jó íze volt. 

Megettük a vacsoránkat, és próbáltuk kitalálni, mihez kezdjünk. Végül kitaláltuk, hogy olyan hideg van, akkor járunk a legjobban, ha visszamegyünk a hostelbe, és megnézünk pár részt a The Hour-ból. Mert nekünk még a világ egyik legizgalmasabb városában is csak a sorozatokon és Ben Whishaw-n jár az agyunk, na bumm.

 Végül a terveink nem jártak sikerre, mert amint visszaértünk (egyszer tévedtünk csak el a metrón, és egy patkányt sem láttam) beleájultunk az ágyba, szinte perceken belül elaludtunk mindketten. Lehet a new yorki levegő tette, lehet a szembe szomszédaink hozzánk is áthallatszódó csatakiáltásai, miközben a Battlefield 3-mal játszottak (Miguellel természetesen leskelődtünk kicsit utánuk, onnan tudom ezt...), de régen álmodtam már annyi hülyeséget, mint aznap éjszaka. Örülök, hogy elfelejtettem aznap éjszaka megszámolni a szoba sarkait, és nem fog valóra válni egyik sem.

Ne aggódjatok, a következő bejegyzésben, persze, jön a beszámoló az újévi mulatságról is. Bár, hogy mennyire is volt mulatságos... maradjunk annyiban, hogy igazán élvezetes délutánt és estét töltöttem úgy, hogy idegen emberek beszélgetését hallgattam, egy olyan nyelven, amit már nem beszélek, de így jár az, aki egy csupa németekből álló társasággal indul útnak. A tüzijátékok a Central Parkban fantasztikusak voltak. Az is, hogy idegen emberek kedvesebben kívántak nekem boldog új évet, mint azok, akikkel együtt töltöttem a napot. Ezt bármiféle szarkazmus nélkül mondtam... a kedves, idegen new yorki emberek tehetnek róla, hogy olyan jó szívvel gondolok vissza 2013 első perceire... meg a tüzijáték. De bővebben erről majd holnap, ígérem.