Colton, Darren, George & Michael J.

Az alapján, hogy az előző bejegyzés után gyanúsan megnövekedett a blog látogatóinak a számára, arra gondolok, hogy a "gyors helyzetjelentes"-től kicsit mást reméltetek, mint amit kaptatok. Valami olyasmit, hogy épp egy erdő közepén bujkálok, pár kósza velociraptor elől, ahol nincs más társaságom, csak az iPad, amiről utoljára bejelentkezek nektek, amíg le nem merül, én meg a ragadozók karmaiba nem kerülök.

Sajnos, a valóság ennyire nem izgalmas, a bejegyzés egy pláza közepén született, miközben én Miguelre vártam, aki úgy gondolta, este tízkor nincs is jobb dolog annál, mint sorba állni egy kis fagyiért valahol. Velociraptorral pedig csak a filmvásznon találkoztam, mikor a bejegyzés bepötyögése után a Jurassic Parkot néztük meg a moziban.

Lássuk, hogy is kerültem előtte olyan neves sztárok közelébe, mint George Lucas, azon a szép, napsütéses, áprilisi napon.

A válasz egyszerű. Még valamikor a hét közepén jelezte nekem az én kedves Miguel barátném, hogy szombaton kerül megrendezésre, a White House Correspondents' Dinner, ami nem más mint egy éves vacsora, ahol részt vesz az elnök, meg a mindenféle tévék és újságok, és híres emberek, és esznek egy jót, meg valami díjakat adnak át, és igazából fogalmam sincs, mi történik ott, de azt tudtuk, hogy idén ott van a meghívottak listáján Jeremy Renner, ami azt jelenti, hogy ott kell állnunk és leskelődnünk, hátha meglátjuk őt.  Elvégre nem egy olyan helyen lakunk, ahol folyamatosan hírességek fordulnak meg, hacsak a politikusokat nem számítjuk. Ez volt az egyetlen lehetőségünk arra, hogy lássunk valakiket.

Hogy hol kellett volna állnunk, azt nem tudtuk, mert például egészen péntek estig azt hittük, hogy a Fehér Házban lesz megrendezve a móka, amikor kiderült, hogy nem, hanem a washingtoni Hiltonban. Több információt nem is találtunk, folyton csak a meghívott személyekről volt szó, meg arról, hogy igazából mennyire nincs semmi értelme ennek a vacsorának, és a többi. Senki nem írta le nekünk, hogyan tudnánk Jeremy Renner közelébe férkőzni, vagy egyáltalán hol kéne lelkes tömegként állnunk a hotelnél, hogy elcsíphessünk pár hírességet.

Miguellel megbeszéltük, minél korábban odamegyünk, hogy bebiztosítsunk magunknak valami jó kis helyet a vörös szőnyeg közelében, amiről azt gondoltuk, olyan vörös szőnyeg lesz, mint amit a különféle premiereken is látni. Tudjátok, valami kültéri cucc, ahol a sztárok folyamatosan megállnak fényképezkedni, autogramot osztani, pózolni, minden ilyesmi.

Így aztán eléggé meglepődtünk, mikor délután háromkor odaérkeztünk, és semmit jelét nem láttuk annak, hogy a hotelben aznap valami különleges esemény lenne. Semmi útlezárás, semmi tévés autók. Mindössze két FBI-os autó állt egy utca sarkán, de azokat máskor is látni elvétve. Pedig azt tudtuk, hogy a tévés közvetítés este fél hétkor kezdődött, szóval már bőven illett volna készülődniük.

Gyorsan be is ültünk egy étterembe, ahol előkaptuk a különféle elektronikus készülékeinket, és ebéd közben bújtuk a Twittert, az összes híroldalt, és minden ilyesmit, hogy megtudjuk, rossz helyre érkeztünk-e, vagy rossz napon, vagy mi történik. Igazából csak arra jöttünk rá, hogy az egész vörös szőnyeg, a hotelen belül található, szóval annak az esélye, hogy mi majd sztárokat látunk, de főleg Jeremy Rennert, igencsak kezdett a nulla felé araszolni.

Mikor már nagyon nem tudtunk magunkkal mit kezdeni, visszaindultunk a Hiltonhoz. Időközben már több rendőrautó is megállt az utcák szélén, és egy híradós autó is elsuhant mellettünk, de a hotelnél mindössze egy stáb várakozott:

Akkor tűnt fel, hogy a fenti képen látható bejáratnál pár, csinos ruhába öltözött ember ácsorog, és folyamatosan érkeznek a sötétítebb ablakú Lincolnok, Cadillacek, meg egyéb olyan autók, amiket emberek nem is vesznek meg, ha nincs sofőrjük hozzá. Ráadásul ott ácsorgott a tévés stáb is, szóval mi is megálltunk ott Miguellel. Hamarosan szép kis tömeg alakult ki körénk, Miguel meg is jegyezte, hogy akkor biztos jó helyen állunk, mire csalódottan közöltem vele, hogy nem, a tömeg azért jött oda, mert mi először odamentünk, és azt hitték, mi egész biztos tudunk valamit. Folyamatosan jöttek az emberek, és bár mindannyian nagyon szép ruhát viseltek, egyiküket sem ismertem fel.

Nagy szerencsénkre, mellettünk ácsorgott egy nagyhangú, fekete néni, aki a jelek szerint minden hírességet ismert, mert folyamatosan kiáltott oda nekik, ezzel elérve, hogy felénk forduljanak, és integessenek, meg ilyenek. 

Az első ember, akit így láttunk, Kerry Washington volt, aki a Scandal című sorozat főszereplője, meg játszott a Django Unchained-ben is.

Miguellel hirtelen nagyon boldogok lettünk, mert úgy gondoltuk, ha Kerry Washington ezt a bejáratot használta, akkor Jeremy Renner is azt fogja.

A boldogságunknak aztán egy morcos rendőrnéni vetett véget, aki közölte velünk, hogy az utcát le kell zárniuk az elnök érkezése miatt, legyünk szívesek másfelé vonulni. Mi követtük a nagyhangú fekete nénit a hotel főbejárata felé, ahol kicsivel nagyobb tömeg ácsorgott már, és folyamatosan gurultak be oda is a fancy autók. 

Mi Miguellel folyamatosan nyújtogattuk a nyakunkat, és forgolódtunk, hátha meglátunk valakit, de olyan sok felől érkeztek az estélyi ruhába bújt emberek, hogy féltünk, valakit biztos nem fogunk majd látni. Egyszercsak Miguel hátat fordított nekem, és a lehető leghangosabb sikítás szerű hang hagyta el a száját:

- COLTOOOOON!

Megragadta a karom, én meg azonnal hátrafordultam, elakadt a lélegzetem, és a következő pillanatban már én is vele együtt sikítottam Colton Haynes nevét.

Oké. Stop.

Ki az a Colton Haynes, kérdezi egy átlagos blogolvasó.

Ő Colton Haynes:

Ó, és akkor még elfelejtettem hozzátenni azt a jelentéktelen apróságot, hogy a Teen Wolfban szerepel, ami az egyik kedvenc sorozatommá vált szép lassan. Nem szabad csodálkozni ezen az egész sikítozós témán.

Sajnos, úgy tűnt a tömegből csak Miguel meg én voltunk rajongói a sorozatnak, mivel senki más nem csatlakozott a kórusunkhoz, de talán jobb is így, mert egész biztos nekünk szólt, mikor Colton odafordult, vetett ránk egy több ezer wattos mosolyt, integetett, és odakiáltott egy What's up?-ot. (Sajnos, mint utólag, a képeket visszanézve kiderült, az esetnek szem-, és fültanúja volt Sir Patrick Stewart is. Picard kapitány és X-professzor azok kedvéért, akik esetleg nem tudnák ki ő...)

(A vöröses hajú srác pedig a kisfiú a Jurassic Parkból, csak úgy érdekességként...)

Miguellel ezek után körülbelül szükségünk volt arra, hogy egymásba kapaszkodjunk és így meg tudjunk állni a lábainkon. Folyamatosan azt ismételgettük egymásnak, hogy úristen, Colton ránk nézett. És mosolygott. És mennyire dögös volt a való életben is, és ha a következő pillanatban valamelyik titkosszolgálatos Cadillac Escalade elcsapna minket, hát boldog emberekként távoznánk a túlvilágra.

Szinte még magunkhoz sem tértünk, mikor pár lány mellettünk elkezdett arról suttogni, hogy jobbról érkezik Darren Criss. Ő akkor lopta be magát a szívembe, mikor a Very Potter Musical című színdarabban szerepelt, aztán megjelent a Glee-ben is, ahol a két kedvenc karakterem közül az egyiket játssza, szóval el lehet képzelni, ismét milyen állapotba kerültem, ráadásul Coltonnal ellentétben, aki jópár méterre állt tőlünk, ő közvetlen mellettem sétált el, még az illatát is éreztem. 

Kicsivel később, szintén közvetlen mellettünk aztán megérkezett Amy Poehler is, sajnos otthon annyira nem ismer színésznő, pedig csodálatos egy nő. Miguellel ismét sikítgattunk egy sort.

Sajnos aztán innen is elzavartak minket, mert még több helyet le akartak zárni az elnök érkezése miatt. Mi tovább követtük a nagyhangú fekete nénit, aki megmutatta, hogy a Marriott teraszáról tökéletes kilátás nyílik a Hiltonra, és onnan nem zavarnak már tovább minket, elég messze vagyunk. Ami oké volt, de annyira nem, mivel onnan csak Miguel fényképezőgépének félprofi lencséjével láttunk bármit is, ami a túloldalon történik.

Kicsit keseregtünk, hogy lemaradtunk Jeremy Rennerről, mikor azok, akik még úgy gondolták, nem hallgatnak a rendőrökre, sikítani kezdtek, hogy "Jeremyyyyy" és mi is megpillantottuk őt a távolban. Mindössze egyetlen használható képet sikerült összesen készítenünk a feje búbjáról:

Ha csak öt perccel később zavarnak el minket, láthattuk volna közelebbről is őt. 

Egy ideig még néztük az embereket, és nagyon-nagyon sok híresség megjelent, de hála a távolságnak, képtelenség volt rendes képeket csinálni. De csak hogy párat említsek, láttuk Michael Duglast, Nicole Kidman hátát, Barbara Streisandot, és magát George Lucast, valamint aztán Michael J. Foxot is. A nagyhangú fekete néni közben tippeket adott, hogyan tudunk jövőre közelebb kerülni. Mire mondtam neki, hogy jövőre mi csak akkor tudunk közelebb kerülni, ha előtte valaki egy Washington D.C.-be tartó repülőjeggyel ajándékoz meg minket.

Hamarosan aztán egyre több titkosszolgálati autó kezdett gyűlni, lassan lezártak minden utcát, elkezdett a fejünk felett keringeni egy helikopter, és gyanítom az épületek tetejére is kivonultak a mesterlövészek: elérkezett az elnök érkezésének ideje. 

A sort pár motoros rendőr vezette. Őket követte néhány titkoszolgálatos autó. Utánuk érkezett két fekete limuzin (az elnöké, és az alelnöké), majd még pár titkosszolgálatos autó, egy kommandós kocsi, egy mentőautó, még pár motoros rendőr, és vagy kettő rendőrautó. Csak semmi felhajtás.

Az elnöki autó

Sajnos az utcákat még azután sem nyitották meg, hogy Obama megérkezett, mert ugye a nagyon fontos személy a hotel területén belül tartózkodott. 

Mi Miguellel kitartóan álltunk azért a teraszon, arra várva, hogy valaki majd kijön onnan. Folyamatosan csorogtak ki az emberek, és jókat poénkodtunk, hogy bizony ennyire unalmas a buli, de a nagyhangú néni azt mondta, ők csupán azok voltak, akik a vacsorára nem, csupán az előtte tartott koktélpartira hívtak meghívást, bár ha őket követnénk, eljutnánk az afterparty-kra, ahol talán találkozhatnánk a különféle kedvenceinkkel, de mi tudtuk, ki melyik bulira menne, vagy egyáltalán menne-e, szóval mikor már kezdtünk kicsit fázni, és annyira besötétedett, hogy semmi sem láttunk, kitaláltuk, hogy elmegyünk megnézni a Jurassic Parkot, mert az mindkettőnk egyik kedvenc filmje, Miguel még nem látta 3D-ben, és mivel szombat este volt, a sztárles után elérkezett a Mike-les ideje. 

Természetesen a metróúton végig Colton és Darren volt a téma, mert lehet, hogy láttunk sokkal nagyobb neveket is (George Lucas, te jó ég...) ők nem álltak meg integetni, vagy köszönni nekünk.

Eleinte aztán úgy tűnt, Mike nem is dolgozik, Miguel már majdnem sarkon is fordult, én erősködtem, hogy de igen, csodával határos módon még felbukkanhat, ő meg mondta, hogy nem, akkorák csodák nincsenek, a srácnak is kell egy szabadnap, és az a bizonyos szabadnap pont tegnapra esett... de nem, akkor hirtelen Mike felbukkant, én pedig legszívesebben hasonlóképp sikítozni kezdtem volna, mint mikor Colton Haynest láttam meg, pedig azért vannak aprócska különbségek a két fiú között. Miguel csupán a fejét csóválta, hogy nem hiszi el, amiért ilyen mocskos mázlista vagyok, vele nem szoktak ilyen dolgok történni.

Aztán persze nem voltam mázlista, mert Mike ugyan dolgozott, de nem állt be a büfé pénztárába, hanem hátul tevékenykedett, popcornos zacskókat töltögetett, meg ilyesmik. Azért láttam, kigyönyörködtem magam benne, és talán jobb is, hogy nem került Miguel orra elé, mert ő a film után bevallotta, ha tőle kértünk volna popcornt, egészen biztos tesz valami megjegyzést, amit előrelendíti (vagy véleményem szerint végleg tönkreteszi) az ügyem, mert Mike tipikusan olyan fiú, aki illene hozzám, és különben is, kezd betegessé válni a rajongásom.

Mire mondtam neki, hogy egész este képesek voltunk azt suttogni egymásnak, hogy What's up? és aztán idétlen röhögésben/halk sikítozásban/álmodozó sóhajtásban kitörni, szóval nem csak én vagyok beteges rajongó. Mindketten fangirlök vagyunk, és büszkék rá, bármilyen szomorú is legyen ez.