3 and a half Iron Man

Pár bejegyzéssel korábban már említettem, hogy az AMC mozik május másodikán, azaz az itteni Iron Man 3 premier napján, Iron Man maratont tartottak. Mivel a csütörtök egy olyan nap, mikor Lisa este hat körül ér haza a kisöreggel, nem is gondoltam rá, hogy nekem lehet esélyem arra, hogy elmehessek a délután egykor kezdődő mókára.

Lisának aztán zseniális ötlete támadt, szerdán délután, miközben bevásárlás közben magazinokat nézegettünk. Miért ne küldhetnénk el a kisasszonyt valamelyik barátnőjéhez playdate-re? Pár hete úgyis nálunk lóg szinte minden délután valamelyik osztálytársnője, az egyikük szülei csak azt mondják majd, hogy rendben, jöhet hozzánk játszani. Szerencsére, az egyik jelölt ugyanoda jár táncolni mint a kisasszony, és az óra után gyorsan le is támadtuk őt, meg az apukáját, azzal a szöveggel, hogy mennyire szeretnének együtt játszani a lányok másnap délután. Ami igaz is volt, mert amint felajánlottuk nekik a playdate lehetőségét, ugrálni is sikongatni kezdtek. A jelenet kísértetiesen hasonlított arra, mint mikor mi Miguellel megpillantottuk Colton Haynest a megelőző szombaton. A kislány apukája belement a dologba, de mivel tudjuk, hogy az apukáknak az ilyen dolgokba nagyon kevés a beleszólásuk, a biztonság kedvéért üzentünk az anyukának, illetve a bébiszitternek is. Mindenki jelzett, hogy felőlük oké a móka, én pedig már kaptam is elő Freddie-t és foglaltam jegyem a másnapi maratonra.

Egész délelőtt igencsak fel voltam pörögve, szökdécseltem fel-alá a házban, gondosan kikészítettem az egyik Iron Man-pólóm, és a piros tornacipőm hozzá, az Avengers zenéit hallgattam (mivel a maratonnak az is része volt), és mindenkivel megosztottam, milyen csudijó programom van aznap délutánra.

Persze, mint tudjuk, ha Bebéről van szó, ami el tud romlani, el is romlik, ahogy kézhez kaptam az előző este lefoglalt jegyem, és nyomtam volna a jegyszedő bácsi kezébe (a helyes fiúkákat a hétvégékre tartogatják), láttam, hogy anyuka hív. Ez sosem jelent jót, gyorsan kiálltam a sorból és felvettem a telefont. Rögtön megtudtam, hogy a kisöreg iskolájában vészhelyzet van, azonnal oda kell mennem, mivel senki sem elérhető abban a pillanatban, csak én. Hangtalanul a legcifrább, legnőietlenebb káromkodást suttogtam el, ami csak eszembe jutott, de aztán biztosítottam anyukát, hogy ne aggódjon, húsz perc és ott tudok lenni a sulinál. Megköszönte a segítségem, és mondta, hogy értesíti az iskolát érkezésemről.

Tíz percem volt az első film kezdetéig.                                                                                             

Reménykedtem benne, hogy a parkolóig vezető úton sikerül elérnem Lisát, és megkérnem, hogy ugyan gondoskodjon már helyettem erről a vészhelyzetről, de igaza volt anyukának, Lisa nem vette fel a telefonját. Az autópályán száguldottam már, fél úton a kisöreg iskolája felé, dühösen csapkodva a kormányt, hevesen káromkodva, mikor Lisa végre visszahívott. Elmondtam neki, mi a szitu, abban egyeztünk meg, hogy én felveszem a kisöreget és otthon találkozunk, aztán mehetek vissza a filmemhez, mert talán még sikerül elcsípnem az első végét is, akár. Mikor már csak öt percnyire lehettem a kisöreg iskolájától, aztán megint felhívott, hogy igazából is nagyon közel van, menjek nyugodtan vissza, ő felveszi a kisöreget. Mire mondtam neki, ha már idáig eljutottam, én szeretném megnézni, mi az a vészhelyzet. Igazából arra gondoltam, hogy a kisöreggel történt valami. Verekedett, vagy leesett valahonnan, vagy ilyesmi, épp ezért lepődtem meg, mikor két rendőrautót, meg pár olyan autót láttam a helyszínen, amiket vízzel kapcsolatos vészhelyzetek esetén szokás hívni. Az első gondolatom az volt, hogy oké, a kisöreg óriási bajban van, nem létezik olyan hosszú time-out, ami elég jó büntetés lehetne ehhez, de aztán azt is észrevettem, hogy folyamatosan jöttek ki a gyerekek a szüleikkel az iskolából, és megnyugodtam, hogy bármi is történt, a kisöregnek nincs köze hozzá.

Valamiféle csőtörés volt az iskolában, mindent elöntött a víz, ez volt a vészhelyzet.

Amint ezt megtudtam, és persze a kisöreget is megtaláltuk Lisával, ismét Dínóba pattantam, és visszaautóztam a mozihoz. Háromnegyed kettő körül járt az idő, szóval úgy nézett ki, hogy még az első filmnek is el tudom csípni az utolsó egy óráját.

Mindenki, aki a maratonon vett részt, kapott egy limitált kiadású Iron Man 3D-szemüveget (négyféle közül lehetett választani, mivel én későn érkeztem, a legjobbak már elfogytak), meg egy nyakba akasztható valamit, ami alapján a mozi dolgozói el tudták dönteni, ki tartozik oda, és ki nem. Meg persze nagyon menőn nézett ki az egész, és a hátuljára még azt is ráírták, melyik film mikor kezdődik.

Miután beszereztem a nagy adag pattogatott kukoricám, nagy pohár kólám (ezeket ingyen újra lehet tölteni, miután elfogytak), meg vagy három csomagnyi cukorkát, megkerestem a termet, ami majdnem teljesen tele volt különféle korú kockákkal, és sikerült is találnom egy egészen jó kis helyet, majdnem középen, majdnem a 3D-filmezéshez legjobb sorban. Szusszantam párat, és elmerültem Tony Stark kalandjaiban.

A filmek között fél órás szünetek voltak, ilyenkor lehetett menni mosdóba, büfébe, és voltak nyereményjátékok is, pólókért, poszterekért, minden ilyesmiért. Különféle Marvel-filmekkel és képregényekkel kapcsolatos kérdéseket tettek fel, én pedig nyerhettem volna, többször is, de sosem tettem fel a kezem, mert féltem, hogy a válasz, amit adnék, rossz, és rajtam röhögne az összes nerd. Utólag aztán mindig kiderült, hogy jól gondoltam a választ. Sebaj.

Az volt a legjobb része az egész maratonnak (azon kívül, hogy ennek köszönhetően kijelenthetem, hogy kilencszer láttam moziban a The Avengerst, és ez már biztos egy olyan rekord, amit egyik film sem tud megdönteni), hogy csak a legfanatikusabbak vettek részt rajta. Nem féltünk bíztatni a hősöket az izgalmas jeleneteknél, ujjongani, mikor egy fontos szereplő először színre lépett, és persze senki sem hagyta figyelmen kívül Stan Lee apró szerepeit sem. Olyankor szinte felrobbant a terem a kitörő tapsvihartól és örömkiáltásoktól. A legújabb Iron Man filmet is beleszámítva, az Avengers alatt tetőzött az őrület. Valaki folyamatosan kiáltotta el magát, hogy “You go, Cap!” vagy “Thor, you’re the man!” és ehhez hasonlók. Valahányszor Loki színre lépett, a kisgyerekek fújoltak (arany szivük…), a felnőttek ujjongtak.

Végül elérkezett a várva-várt pillanat, az Iron Man 3 premierje. Addigra én már a sok kólától, cukortól és izgalomtol annyira felfokozott állapotba kerültem, hogy szinte a leghangosabb ujjongó és tapsoló ember lettem a teremben. A film természetesen nagyon jó volt, remélem nem is vártatok tőlem másmilyen véleményt.

Az azonban durva, hogy még így is akadtak olyanok, akik elhagyták a termet a stáblista alatt. Úgy értem, hahó, ember, kifizetsz egy nagy adag pénzt azért, hogy részt vehess a maratonon, és még azzal sem vagy tisztában, hogy Marvel filmnél soha, de soha, de SOHA nem szabad elhagyni a termet a stáblista alatt, mert mindig van utána egy extra jelenet? Még a kedvenc mozistársaim, egy csupa hatvanas nénikből álló csoport is tisztában volt azzal, hogy a popsijukon kell maradni.

Mikor mi hagytuk el a mozit, már várakoztak hosszú sorokban azok, akik az éjféli premierre érkeztek, kérdezgették milyen volt a film, de természetesen ők is csak azt szerették volna hallani, hogy mennyire fantasztikus. Ezt természetesen megkapták, ha ötvenszer nem, egyszer sem ejtettem ki a számon az “awesome” szót, mire eljutottam a mozgólépcsőkig.

Ha kilencszer nem is, de kétszer mindenképp látni fogom az Iron Man 3-at a moziban, holnap ugyanis megyünk Miguellel. Előre sajnálom azokat, akik velünk kerülnek majd egy terembe. (Hogy a helyzetük még rosszabb legyen, pár perc erejéig a Stilinski papát alakító Linden Ashby is feltűnik, csak a Teen Wolf rajongók kedvéért mondom.)