Kattyúdal

Jól elmaradtam a hétvégi beszámolóval, már megint, de ezen senkinek sem szabad meglepődnie, mert a világ leglustább lányának blogját olvassátok.

A szombatról nem is nagyon tudnék sok mindent írni, mint az előző bejegyzés végén már említettem egy fél mondatban, dolgoztam. Anyuka és a kisasszony tavaszi ruhákat vásároltak, a kisöreg meg úgy gondolta, ő nem kíván ezen a programon részt venni (mivel nem játékot vagy cukorkát, csak unalmas ruhákat vásároltak), így velem töltötte a délutánt. 

Megtudtuk, mennyire jól tud esni egy egészséges ebéd:

Valamint, milyen fontos az, hogy az ember megfelelően kihasználjon egy szép, napos tavaszi időt, úgy, hogy nem költi felesleges dolgokra a pénzét:

Vasárnap aztán találkozni készültem Csillával, és Renivel, azzal a lánnyal, aki nemrég költözött a környékre, egészen pontosan Potomacbe, a szomszédos városba, óriási házakkal és a kisöregem sulijával. Szegény még valamikor március környékén írt is nekem, hogy hamarosan érkezik, és lenne-e kedvem találkozni, én meg nem válaszoltam neki, mert az e-mailes fiókom ellepő Amazon hírlevektől néha nem látom, mikor valaki lényeges dolgokat ír nekem. 

A csajszik reggel jöttek értem, én egy fél brownie-val a számban rohantam ki az ajtón, és már messziről láttam, hogy nevetnek. Na, gondoltam magamban, ügyesen bemutatkoztál kedves Bebe, még egy szót sem beszéltél az új lánnyal, de már látja rajtad, hogy egy malac vagy. Mint később kiderült, nem azon nevettek, ahogy tömtem a szám, hanem csupán nagyon tetszett nekik a Wonder Woman pólóm. Legalábbis nekem ezt mondták.

Gyors megbeszélés után, elhatároztuk, hogy a Great Fallshoz megyünk kirándulni, mert hideg, bár szép napos időnk volt, és ott le tudunk ülni piknikezni, aztán túrázni kicsit, hogy ledolgozzuk a reggelinket. Bár egyikünk sem volt ilyesmi tevékenységekhez öltözve, de ez volt a legkevesebb gondunk.

Beszereztünk egy kis kaját a közeli Safewayből, olyan elengedhetetlen piknik-kajákat, mint az undifánk, például. A kedvenc pénztáros nénink dolgozott éppen, aki mindig olyan kedves és aranyos, és valamit tuti elszív munka előtt, amiért mindig annyira örül az embereknek. Bármi is az, igazán adhatna nekem is belőle egy keveset.

A Great Fallshoz érve, rögtön le is ültünk egy asztalhoz, hogy elfogyasszuk az ennivalónkat, persze csakis azután, hogy kellőképp sok fényképet készítettünk róluk, nehogy bizonyos anyai igények kielégítetlenül maradjanak.

első fogás: uzsonnacsomag

Éppen békésen eszegettük a nasinkat, a bagelünket, és az undifánkunkat, mikor egyszercsak a mögöttünk csordogáló patakból kimászott egy Észak-Amerikában őshonos emberevő kattyú (kattyus americanus) és fenyegetően megindult felénk. 

Néhány turista biztos eteti őket, mert valahányszor zörögni kezdtünk a zacskóinkkal, tett pár lépést felénk, nyilván arra várva, hogy majd akad neki is pár finom falat. Nem jutott, sőt, mikor elkezdtünk hangosan beszélni róla, milyen finom kattyúpörköltet főznénk belőle, uborkasalátával azonnal elkezdett távolodni tőlünk a szegény madár. 

Hamarosan aztán letelepedett mellénk egy igencsak hangos gyereksereg, akik szintén észrevették a kattyút, bár hívták kacsának, libának, de egyikük még csirkének is. (Itt szeretném megragadni az alkalmat, és közölni, hogy én természetesen tudom, hogy a kattyú nem más mint egy vadliba.) Mi gyorsan be is fejeztük az evést, bármennyire is jó lett volna látni, hogyan ugrik neki a gyerekek torkának a madár, mert szabadnapjainkat bármit szívesebben hallgatunk mint gyerekzsivajt.

Először a kitelepített úton indultunk el, ahol ismét megtaláltuk a hidat a mozgó korlátjával, meg az összes vízesést, bár némelyik egészen kicsike volt, hála annak, hogy a Potomac kicsit ki van száradva.

(A rólam készült képeket köszönjétek Csillának, mert én Freddie-vel egyet sem csináltam. Amit meg igen, az nyilvánosság előtt sajnos vállalhatatlan.)

Miután körbejártuk a kiépített utat, gondoltuk kicsit elsétálunk a vad részekre is, hátha találunk magunknak pár szimpatikus sziklát, ahová leülhetünk pihenni és élvezni a napsütést. Eleinte úgy tűnt, mindegyik foglalt, ami kényelmes üldögélésre, vagy fekvésre alkalmas, de végül találtunk egyet, ahová felmásztunk és rögtön le is heveredtünk.

A heverészés annyira jól sikerült, hogy egy órát, vagy talán többet is, biztosan ott töltöttünk, néha majdnem elbóbiskolva, meg ilyesmik. Az egésznek persze az lett az eredménye, hogy mindhármunk arca szép, pirosas színt öltött, mert ki hinné, hogy április közepén, maximum 15 fokban is lehetséges leégni? 

Igazából megérte a dolog, mert a háttérben csobogó víz hangja, a kellemes napsütés és a teljes nyugalom (amit csak néha zavart meg pár arra járó ember), tökéletes módja a kikapcsolódásnak.

Mikor már eleget feküdtünk a napon, és kezdett feltámadni a hűvösebb szél is, kitaláltuk, hogy elugrunk froyót enni, mert már régen voltunk, és különben is, az tökéletes lezárása akármelyik napra. Reni ismert egy helyet, ahol én még nem jártam, egy olyan bevásárlóközpontban, amiről még csak nem is hallottam, pedig alig pár köpésnyire van a kisöreg iskolájától.

A többi joghurtozóhoz képest rengeteg ízű joghurtjuk volt, én gyorsan tele is nyomtam a poharam, megfeledkezve arról a tényről, hogy igazából a különféle gyümölcsöket és cukrokat szeretem, amiket a tetejére tehetek, nem pedig magát a joghurtot.

A pénztárban egy igencsak kedves kockapajtás állt, aki megdicsérte a pólóm, majd azt is gyorsan megbeszéltük, hogy én vagyok a kockák szégyene, amiért Wonder Woman pólóm, és Amerika Kapitány pénztárcám van, mert egy rendes kocka nem keveri a DC-t és a Marvelt, mert a rendes kocka nem szeretheti egyszerre a DC és a Marvel képregényeket. Vagy ha igen, ezt nem kürtöli világgá.

Miután megettük a joghurtunkat, illetve én kicsit eljátszogattam azzal a levessel, ami a poharamban képződött, miután nem tudtam megenni az összes joghurtom, hazaindultunk, bár miután elköszöntünk Renitől, és megegyeztünk, hogy hamarosan ismét találkozunk, Csillával kitaláltuk, hogy nekünk tulajdonképpen még nincs kedvünk hazamenni, mert az azt jelenti, hogy vége a hétvégének, jön a hétfő és a munka, és a reggeli fáradt gyerekek, meg reggeli fáradt saját magunk, és azt nem akartuk.

Szóval gyorsan kocsit váltottunk, azaz Dínóba pattantunk és irány a Tysons Corner. Nem, nem kivételesen nem azért, amiért gondoljátok, ejnye, blog olvasók, hanem mert a Montgomery Mall boltjai vasárnap hatkor zárnak, a Tysons boltjai meg fél nyolckor, így több időnk maradt vásárolgatni. Illetve, egészen pontosan kinézni azokat a ruhákat, amiket szerettünk volna megvenni, mikor van időnk vásárolni, és nem zárás előtt egy órával esünk be a boltba.

Még csak el sem néztünk a mozi felé és... oké, de. Nem akarok senkit becsapni, ha már ott voltunk, persze, hogy elnéztünk oda, de Mike nem dolgozott. Még csak a Cuki Takarító Srác sem.

Mikor már ránk zárták az összes boltot, szépen hazakocsiztunk, és tudomásul vettük, hogy a hétvége véget ért. Persze azért a hétfőkben is vannak jó dolgok például... például... például az, hogy egy nappal közelebb vagyok a következő hétvégéhez és ahhoz, hogy láthassam Mike-ot.

Egy megszállott rajongó sorait olvastátok, szép napot és hetet mindenkinek!

És ha már megszállottság... meg rajongóság... ma reggel kijött a Thor második részének trailere, aminek az egyetlen lényeges részét meg is mutatnám: