Bebe esete az esővel és a mozis fiúkkal

Tegnap este úgy éreztem, mennem kell valamerre. Ami az én esetemben, természetesen egyet jelent azzal, hogy mennem kell a moziba, hogy megnézzem Mike dolgozik-e, és ha igen, megmosolyogtassam kicsit, hogy aztán én is mosolygós legyek, és ne gondoljak olyasmire, mint a másnapi munkára.

Az, hogy mindenféle időjárásjelentő, vagy éppen híradós alkalmazásom azt jelezte, óriási vihar közeledik, az már nem érdekelt, és nem is engedtem, hogy ez megakadályozzon küldetésem végrehajtásában. Persze, az eső pontosan abban a pillanatban kezdett szakadni, miután győztesként kerültem ki a hajammal illetve a hajvasalóval folytatott küzdelemből. Kicsit morogtam emiatt, mert már egy csepp eső elég ahhoz, hogy a rendezett hajamból ismét madárfészek váljon, de a kocsi felé futva, gyorsan a fejemre tekertem a pulcsim, hogy megóvjam a hajam. Úgy tűnt ez sikerült is, mikor a kocsiba ülve láttam, hogy még mindig úgy néz ki, mint ahogy én azt szerettem volna, és nyugodtan indultam útnak.

A nyugalmam némileg elpárolgott, mikor az egyik lámpánál arra lettem figyelmes, hogy hiába járatom az ablaktörlőt a maximum fokozaton, még úgy is alig látok ki az ablakon, és a fejem felett tombolt a vihar, mint valami világvégés filmben. Szinte rögtön eszembe jutott, hogy D.C. az ilyen filmekben mindig elpusztul, szóval talán jobban tenném, ha visszakanyarodnék, bekuckolnám magam az én kényelmes, biztonságos, alagsori szobámba, Freddie-vel és a Netflixszel, de pont mire beprogramoztam a GPS-t, hogy a lehető leggyorsabban vigyen haza, az eső lecsendesedett. Ezt valamiféle égi jelnek vettem és felhajtottam az autópályára, ami Virginia felé vezetett.

Közben Csilla, akivel megosztottam mozizós terveim, írt nekem egy sms-t, miszerint a vihar nem egyszerű vihar, hanem tornádó és vigyázzak magamra, ha nekivágnék az útnak. Erre pár perce, természetesen, rájöttem magamtól is, de nagyon jól esett az aggodalma. Csilla aztán hamarosan hívott is, és megbeszéltük a dolgokat. Hála a viharnak, vagy a szolgáltató idiótaságának, Csillának szinte egész nap nem volt internete, a munkába meg már kezdett beleőrülni, szóval mondtam neki, hogy lecsekkolom a Mike helyzetet, aztán valahogy visszacsúszkálok érte a kocsival, és kimenekítem a házból. 

Beviharzottam a plázába, fel a mozihoz, és szemeimmel rögtön kémlelni kezdtem az előteret, Mike ott tartózkodik-e. Nem igazán akartam észrevenni, bár a Mike-radarjaim továbbra sem működnek tökéletesen, hála a hajvágásnak, és épp készültem volna Csillát értesíteni arról, hogy Mike nem dolgozik, mikor a szemem sarkából megláttam Mike-ot. 

(A következő események valószínűleg nem úgy történtek ahogy, néhány dolgot csak bemesélek magamnak, mert kezdek paranoiás lenni.) Mike a jegyeket ellenőrző sráchoz lépett, valamit mondott neki, aztán elsuhant valamerre. A jegyeket ellenőrző srác onnantól feltűnően kezdett bámulni, szóval én úgy tettem, mintha valakivel éppen vitatkoznék telefonon valamiről. 

Mivel Mike-ot az este folyamán aztán már nem láttam, valószínűleg azt mondta a srácnak, hogy akár az élete árán is, de tartson távol a mozitól, ő elbújik a szekrényben, ahol a tisztítószereket tartják. Szerencsére, mikor később visszatértem a mozihoz, már másik jegyellenőrző srác állt a bejáratnál.

Csillának írtam sms-t, hogy megyek érte, Dínóba pattantam, és örömmel vettem észre, hogy az eső már nem szakad annyira, hogy ne lássak ki a szélvédőn. A pláza felé láttam, hogy az autópálya másik oldalán óriási dugó van, szóval a kisebb, sokkal kacskaringósabb és lassabb utat választottam Csilla házához. Mire megérkeztem, épségben, kiderült, hogy Csillának visszatért az internete. Ugyanakkor az is, hogy Csilla nem szeretett volna velem moziba menni, mert nem akart pénzt kiadni egy Tom Cruise filmért, és azért, hogy túl izgatott fejem nézze, ahogy én Mike-ot nézzem. Így aztán Csillát nagyjából öt perc után hazafuvaroztam, és ismét visszaindultam a plázához. Az eső továbbra is esett, bár szerencsére továbbra is csendesen. A dolgon ugyan nehezített, hogy időközben teljesen besötétedett, de még így is sikeresen megérekeztem a plázához. Ismét rohanás a mozihoz, jegyvétel, gyors ellenőrzés... Mike sehol. (Még mindig a tisztítószeres szekrényben bújkált, ugye.)

Beálltam a legrövidebb sorba, amit találtam, és pont mikor sorra kerültem volna, akkor vettem észre, hogy a szomszédos pénztárnál az a srác áll, akit múlt héten szúrtunk ki, és akkor takarítóként dolgozott. A nevét nem tudom, de egészen aranyos, persze Mike-nak a nyomába sem ér. Már sajnos késő lett volna átállni oda, és egyébként is, láttam, hogy az én kissé csúnya, pénztáros srácomnak a Jurassic Park a kedvenc filmje, és az már önmagában egy olyan dolog, amiért valaki megérdemel egy ezer wattos Bebe-mosolyt. Leadtam a rendelésem, a srác meg félúton az automaták felé elfelejtette, milyen innivalót kértem. Pont mikor fizettem, a Cuki Takarító Srác elkezdett szerencsétlenül zsonglőrködni egy jégkásás pohárral. Azaz próbálta nem elejteni, és ezzel valami olyasmi mutatványt mutatott be, mint mikor a bohócok próbálnak a cirkuszokban tányérokat egyensúlyozni, kevés sikerrel.

- Ugye nem ejtetted el? - kérdezte tőle az én pénztáros srácom.

- De - válaszolta Cuki Takarító Srác.

Erre a pénztáros srác elkezdett rajta nevetni, és én sem álltam meg, hogy ne csatlakozzak hozzá.

- Naaa, azért nem kell kinevetni - mondta aztán Cuki Takarító Srác, de azért ő is nevetett saját magán.

(A sorban állók nem örültek a kis közjátéknak.)

- Jó a pólód - mondta az én pénztáros srácom. Adventure Time póló volt rajtam, melegfelvonulástól kezdve a Comic-Conig mindig óriási sikere van.

- Köszi - mondtam vigyorogva.

Erre a másik oldalon álló pénztáros srác is felkapta a fejét, meglátta a pólóm és szélesen vigyorogni kezdett.

- Van Netflix előfizetésed? - kérdezte.

- Úristen, van - válaszoltam boldogan. Úgy tűnt, végre akadt valaki, akivel megoszthattam az iránti izgatottságom, hogy végre vannak Adventure Time részek Netflixen.

- Láttad? - kérdezte a srác.

- Láttam! - sikítottam szinte. - It's so awesome!

(A különféle sorokban álló emberek kezdtek rájönni, hogy nem fognak nasit kapni és beérni a filmjeikre.)

- De nem csak az Adventure Time van fent, hanem az összes régi Cartoon Network sorozat - csatlakozott a beszélgetéshez a pénztáros srácom.

- Tudom, ma délelőtt a Dexter Laboratóriumát néztem - mondta a szomszéd pénztáros srác.

- Meg a Pindur Pandúrok - mondtam én.

- És Szamuráj Jack - mondta Cuki Takarító Srác.

Mindannyian elnevettük magunkat.

(A sorokban álló emberek elhatározták, hogy a flmjeik után berángatnak egy sötét sarokba és megvernek.)

Gyorsan közöltem a pénztáros srácommal, hogy a Jurassic Park nekem is az egyik kedvenc filmem, aztán kezemben a popcornommal és a kólámmal elsiklottam a terem felé, ahol az Obliviont vetítették. Bár, ha az este hátralévő részében a büfében maradhatok és a Cartoon Networkről beszélgetek, azt sem bántam volna, annyira. 

A film nem volt rossz, a gond csak az, hogy lehetett volna belőle valami nagyon jó kis sci-fi, de valami hiányzott ehhez, és a sok csavar közül csupán egy volt, amin ténylegesen meg is lepődtem, de azért jó volt, meg izgalmas és a speciális effektek gyönyörűek voltak. Azért én ajánlom megnézésre, mert ha más miatt nem is, amiatt tátva marad az ember szája, hogy mennyire kidolgozták az egész világot, meg a járműveket, meg a robotokat és a soundtrack is tökéletes. Azon is lehet gondolkozni, hogy Tom Cruise-nak ez már hányadik filmje, amiben Jack nevű fazont alakít.

Ó, és hogy a bejegyzés ne maradjon kép nélkül, tessék, itt az oufit, amit péntek este viseltem a moziba (meg aztán szombaton munka közben is, mint a háttérben álló ugrálóvár mutatja.):

Már én is a menő gyerekek közé tartozom, mert van iPades, tükörben fényképezős fotóm magamról. Juhú. Az arcomon ülő grimaszra pedig abszolút nincs magyarázatom.