The F-files 2013: Part Three

Addig halogattam az utolsó rész megírását, mire teljesen elfelejtettem, mi történt velünk. Mármint oké, ez nem teljesen igaz, de lehet pár apróság már kiment a fejemből. 

Szombat reggel arra ébredtem, hogy valaki kopogtat az ajtómon. A nagyiék voltak, mondták, hogy elmennek Finn kutyust felvenni a napköziből, és ha már nálam jártak, azt is közölték velem, hogy hétfőn Legolandbe látogatunk, mert még mindkét gyerek abban a korban van, hogy ez tetszene nekik, főleg kisöreg. Én csak abban reménykedtem, hogy mire elérkezik a hétfő, rendesen lábra tudok állni végre, hogy bírjam az egész napos rohangálást, ismét. 

A nagyiék persze, cselesek voltak az egész Legoland-témával, azt mondták a gyerekeknek, hogy ki kell érdemelniük a jegyeiket, ennek pedig az a módja, hogy zöldségeket esznek. Nem olyan zöldséget, amit amúgy is szeretnek (bár, szerintem nem létezik ilyen, kivéve kisöregnek a brokkolit, a kisasszonynak meg a... igazából bármit adok neki húzza a száját), hanem újakat. Így nagy kínkeservek, krokodilkönnyek és befogott orral való zöldbab, répa, illetve zöldborsó evészet után, a gyerekek kiérdemelték az utat Legolandbe, de mielőtt arról írnék, lássuk a húsvétot.

A nagyiék, szerencsére, nem zsidók, így volt húsvéti ebéd, nyuszifészek, sonka. Egyedül a főtt tojás, meg a kalács hiányzott, a tojásfestés annyira nem, sosem voltam az a lelkes tojásfestő leányzó, én inkább a matricák híve vagyok. Nem, ezt satírozzuk ki. Annak a híve vagyok, ha senkinek nem kell tojást adnom, mert senki nem akarja bebüdösíteni a hajam.

Ismét megegyeztünk a nagyiékkal, hogy az amerikai húsvéti szokás, azaz a tojásvadászat, sokkal szimpatikusabb számomra, mint a magyar a vödör vízzel, meg a pacsulikkal.
Az ebédnek az volt a különlegessége, hogy étkészletként a családi ezüstöt használtuk, olyat, aminek pár darabja egészen 1878-ból származik, a Tiffany'sból, és valamelyik ős-rokon ajándékozta őket a feleségének, mikor első gyerekük született. Szinte félve ettem azzal a kanállal a tortát, annyira hihetetlen volt belegondolni, hogy milyen régi és hány meg hány ember evett már vele.

A húsvéti ebéd után, miután mindenki pihent egy keveset (nem túl sokat, mert a gyerekek természetesen azonnal menni és menni és menni akartak), összeszedtük a cuccainkat, és megindultunk a strand felé. Magyarországon hó esett, én iPoddal a fülemben hevertem Florida homokos tengerpartján. (A nagyiékkal úgy döntöttük, hogy amíg a gyerekek nem mennek a víz közelébe, jól elszórakoztatják magukat, úgy tehetünk kicsit, mintha nem léteznének.) Ha már ott voltunk, természetesen, megvártuk a naplementét is. Eredetileg nem volt tervbe véve, épp ezért fényképezővel sem készültem, de szerencsére egy gyönyörű naplementéről, még a csúnya iPodos képek is szépen néznek ki.

Hétfőn aztán jött Legoland. A pénteki Busch Gardens, és a hullámvasutak iránti hirtelen fellángolt szerelmem miatt vártam ezt is. A honlap alapján itt is voltak hullámvasutak, bár azt is tudtam, hogy a hely főleg kisgyerekeknek készült, szóval nem reménykedtem abban, hogy túl jók lesznek azok a hullámvasutak. Busch Gardens előtti Bebe mondjuk, biztos meg lett volna elégedve velük.

Úgy volt megbeszélve, hogy én a kisasszonnyal járom körbe a parkot, a nagyiék pedig közös erővel próbálják kergetni a kisöreget, mert rá figyelni sokszor, két emberes munka. 

Nyitásra érkeztünk a parkhoz, az elsők között mentünk be, én meg rögtön megosztottam a kisasszonnyal a tapasztalt vidámpark járók ősi titkát: azonnal fuss a park végébe, mert mindenki az elején kezd, és ha te megfordítod a sorrendet (azaz reggel ülsz fel a park végén lévő játékokra, a nap végén pedig a park elején lévőkre), sehol sem kell több órát sorba állnod. (Nem vagyok benne biztos, hogy a módszer működne Disneylandben, vagy a Universal Studiosban, de majd kipróbálom, és hozok jelentést onnan is.) Legolandben működik, alig öt percet kellett sorban állnunk a Driving Schoolnál (szigorúan gyerekeknek, a felnőtteket ki is zavarták), vagy egy hullámvasútnál, amire kétszer is felültünk, annyira tetszett a kisasszonynak. Nagyon büszke voltam rá, amiért sikerült felrángatnom őt hullámvasutakra, és élvezte is a dolgot. Engem nyolc évesen semmi pénzért nem lehetett volna felültetni egyre sem, az biztos.

Előbb-utóbb aztán összefutottunk a nagyiékkal, főleg azért, mert megéheztünk, meg mert gondoltam, biztos szükségük lenne egy segítő kézre a kisöreghez, aki addigra már az óriási Lego-ajándékboltokat is felfedezte magának, amiket azonnal fel is szeretett volna vásárolni. Bevallom, még engem is nagyon csábítani kezdtek azok az óriási dobozok.

Ebéd után a parkhoz tartozó viziparkot vettük célba, mert oda is váltottunk jegyet. Nincs is jobb mód arra, hogy az ember lehűtse magát, mint úszni pár fűtetlen medencében. Óriási kár, mármint az, hogy nem fűtötték a vizet, mert a majdnem teljesen függőleges vizicsuszdák biztos nagyobb adrenalinlöketet adtak volna, mint a hullámvasutak, amiket a park többi részéhez hasonlóan, tényleg kisebb gyerekeknek terveztek. Egyedül a lazy riverbe merészkedtem bele, de csak azért, mert a szokásos egyszerű úszógumik helyett, amikbe beleülhetsz és hagyhatod magad sodorni a vízzel, olyan úszógumikat kaptál, amikre lehetett legókat építeni, és azok a bizonyos legódarabok ott úszkáltak veled a folyón, és kedvedre válogathattál közülük. Mire én derékig merészkedtem a vízben, magam előtt tolva az úszógumim, a nagyiék már rég a folyó másik végén jártak, szóval tudtam, hogy sietnem kéne, de a víz tényleg nagyon hideg volt, és különben is, épp ott ácsorgott egy úszómester srác mellettem, igen, cuki úszómester srác, én meg nem akartam a szeme láttára előadni, ahogy cseppet sem kecsesen beleugrok az úszógumimba, akár egy kisebb bálna. Szóval gondoltam, szépen eltologatom magam előtt az úszógumim, és ha látótávolságon kívülre kerülök, majd megszenvedek vele valahogy. 

Sajnos a srác, azt hiszem, észrevette, hogy nem teljesen vagyok biztos a dolgomban, és rám mosolygott, aztán megjegyezte, hogy hideg a víz. Helyeseltem, hogy igen, a víz bizony hideg, és már készültem volna kecsesen tovasiklani, mikor felajánlotta, hogy segít nekem beleülni az úszógumimba. Lelki szemeim előtt ismét megjelent a kép, ahogy össze-vissza kapálózok, párszor leesek, majd feladom a harcot, és majdnem vissza is utasítottam kedves segítségét, de addigra már nemes egyszerűséggel felkapta az úszógumit és szépen átemelte a fejem felett, hogy a közepébe kerüljek. Mert én erre nem gondoltam, és ha gondoltam volna, ebből a bejegyzésből hiányzott volna a szokásos cukifiú, az meg elengedhetelen egy Bebe-blogbejegyzésből.

Miután kiúszkáltuk magunkat a folyón, és mindenki épített magának egy remekművet az úszógumiján, és én is már épp hozzászoktam a víz hőmérsékletéhez, a gyerekek elszaladtak a játszótérre (mármint vizes játszótérre) én pedig ismét kifeküdtem a napra, és elcsevegtem pár szót egy nénivel, aki megértette, miért kell mindenképp barnulnom az egy hét alatt, és még a 15 faktoros naptejét is felajánlotta használatra, hogy elérjem a célom. Nem, tényleg nem sikerült olyan vörösre égnem mint tavaly, még így sem.

Mikor már mindenkinek túl hideg lett a víz, a gyerekeknek is, visszamentünk a vidámparkba, ahol mentünk még pár kört a kedvenc játékainkon és bevásároltunk játékokból. Én majdnem üres kézzel távoztam, de aztán az ajándékbolt kijárata felé menet megláttam a tökéletes ajándékot magamnak, amit egyszerűen nem tudtam otthagyni:

Másnap elérkezett a hazaindulás napja. Szerencsére, nem túl korán, délután fél háromkor indult a gépünk, szóval volt időnk összekészülődni, bár nagyon nehéz szívvel húztam ismét hosszúnadrágot, pulcsit, és fogtam kezembe a vastag kabátom, miközben elindultunk a reptérre. Elbúcsúztam Finntől, és megígértem neki, ha más nem, Skype-on még látjuk majd egymást. Olyan jó volt azzal a kutyussal dögleni a kanapén, fejével az ölemben, miközben a fülét vakargattam. Elbúcsúztam a nagyiék bejárati ajtaja felett lakó békáktól is, bár tőlük örömmel. Végig attól féltem az egy hét alatt, hogy az egyik a fejemre ugrik majd, én pedig szörnyet halok ott helyben az ijedtségtől.

fluffy puppy

Sajnos a visszafelé vezető út közel sem volt annyira zökkenőmentes, mint odafelé, és nem csak azért, mert D.C. légterében óriási szél fújt, és ide-oda dobálta a gépet. A gyerekek sem hallgattak annyira rám, megfeledkeztem a hátizsákomban egy hete aszalódó fél üveg citromos vizemről, ami miatt félreállítottak a biztonsági ellenőrzésnél, és itthon még egy kis cetlit is találtam a bőröndömben, miszerint a reptéren kinyitották átvzsigálni, biztonsági okokból. Az óriási szivecskés mintáival biztos nagyon gyanúsnak nézett ki. Pár koszos bugyin és homokos törülközőn kívül sok mindent nem találtak benne, amit érdekesnek lehetne mondani, bár a művelet közben valahogy sikerült kinyitniuk a tusfürdőm kupakját, ami igencsak csúnya, kiömlős következményekkel járt, szerencsére a nagyja azért a nesszeszeremben maradt. 

Hiányzik a floridai meleg, a tengerpart, és nagyon bánom, hogy nem ültem fel a Montu nevezetű hullámvasútra Busch Gardensben. Már a lábaim is kezdenek működni megint, és az arcom sem néz már úgy ki, mintha állandóan pirulnék el valami miatt. Remélhetőleg azért talán ide is megérkezik a tavasz, és akkor már nem fogok annyira visszavágyni arra a strandra.

Ennyi lett volna az idei beszámoló, jövőre sajnos már nem tudok hasonlóval szolgálni, és mostantól visszatérünk a blog jól megszokott műsorához is. Kinek hiányzik már egy jó kis Mike-os bejegyzés? Hamarosan, remélem, megkapjátok.

És mint az előző bejegyzés végén, most is következzen pár kép, amik sajnos nem fértek el máshol, mert szombat este készültek, az étteremben, ahol ettünk, és amiről nem írtam, mert a képek elég jól visszaadják a hely hangulatát, meg mindent, amit kell: