Red, White and Bee: The F-files 2013: Part Two

A csütörtöki napról túl sokat nem szeretnék írni, már csak azért sem, mert a pénteki beszámoló viszont, valószínűleg, igen hosszúra fog nyúlni. Viszont a délelőtti történéseket mindenképp meg kell osztanom veletek.

A nagyi, egy iskolában dolgozik, tanársegédként, mert anélkül unatkozna. Az iskolába, ahol kisegít, főleg nagyon szegény, többségében fekete gyerekek járnak, sokuk szülei éppen börtönben csücsülnek, vagy éppen szabadulóban vannak, meg ehhez hasonlók. Szerencsére, egy Headstart nevű program segít abban, hogy iskolába járhassanak, jobb sors várjon rájuk, mint szüleikre, egyenek rendesen, játszhassanak, gyerekek legyenek, ami szerintem fantasztikus. Csütörtök reggel őket látogattuk meg, mert a nagyi kitalálta, hogy húsvét alkalmábal meglepi őket egy Happy Meal-lakomával ebédre. Fantasztikus volt látni, ahogy megörültek a chicken nuggetnek, a sült krumplinak és persze, a játéknak is, ami a menüvel járt. Teljesen csendben ették meg az ebédet, akár a kisangyalok.

Természetesen én is le lettem ültetve közéjük, egy Kashanti nevű kislány és egy megjegyezhetetlen nevű kisfiú invitáltak az asztalukhoz. Miután végeztek a saját kajájukkal, engedelmesen megkérdezték, kaphatnának-e az én sült krumplimból, esetleg. Megengedtem nekik, természetesen, és ha eszembe jut, milyen óriási vigyorra húzódott a szájuk ennek hallatán, férfiasan bevallom, most is könnyek szöknek a szemembe. Elbeszélgettünk velük sportokról (én főleg csak hallgattam őket, mert nem értek hozzájuk), különféle mesékről, vagy éppen arról, hogy kik a barátaik és az ellenségeik az osztályban.

Összesen talán egy órát töltöttem velük, talán még annyit sem, mert én voltam az, aki a nagyival elment a Mekibe leadni a rendelést, de annyira nagyon remélem, hogy ezeknek a gyerekeknek jobbra fordul majd előbb-utóbb a sorsuk. Csütörtök óta, valahányszor a saját gyerekeim nyafizni kezdenek, amiért meg kell enniük a kaját, amit eléjük rakok, mindig figyelmeztetem őket arra, hogy az az osztály ott Floridában mindenét odaadná, ha hasonló lakomában lenne részük minden nap, mint nekik. Nem értik meg, persze, hogy nem, kicsik még ahhoz, hogy felfogjanak ilyesmit. Talán majd egyszer rájönnek, mennyire szerencsések.

Ez például meg is nyilvánul a pénteki programunkban, ami nem más volt, mint a Busch Gardens elnevezésű vidámpark meglátogatása.

A nagyiék előző este elmondták, hogy megleptek engem egy jeggyel, ami egyszeri sor elejére rohanásra jogosít fel az összes nagy hullámvasúton. Ez az ő húsvéti ajándékuk számomra. Nem akartam mondani nekik, hogy én egy beszari alak vagyok, aki még sosem ült egy komolyabb hullámvasúton sem, és nem is tervezi megtenni ezt. Csupán illedelmesen megköszöntem az ajándékot, és reménykedtem benne, hogy kitalálok majd valami okosat, amivel megúszhatom a hullámvasutazást.

A vidámpark Tampában van, nagyjából egy óra volt oda az út, további húsz perc, amíg kiálltuk a parkolóhelyekhez álló sorokat. Azoknak, akik rokkant helyekre igyekeztek, be kellett kapcsolni a vészvillogót, ezzel jelezve, hogy merre tartanak. Mi is így tettünk.

További öt percet álltunk sorba a kapuknál, én még további ötöt a vevőszolgálatnál, hogy megkapjam a sor elejére jogosító jegyem, aztán mehettünk szórakozni kedvünkre.

Rögtön szembe is találkoztunk, egy óriási, fából épített hullámvasúttal, a nagyiék megengedték, hogy felüljek rá, amíg ők elviszik a gyerekeket kengurukat simogatni. Ettől még nem féltem, nem tűnt sokkal félelmetesebbnek, mint azok a hullámvasutak, amiken viszont már ültem. Igazam is volt, bár kellemesen feltöltött adrenalinnal, csak egyszerű hullámvasút volt, kicsit talán gyorsabb mint az átlag. Mögöttem két lány folyamatosan azt visította, hogy meg fognak halni.

Miután végeztem, összetalálkoztam a papával, akivel együtt megkerestük a gyerekeket a kenguruknál. Sosem simogattam még kengurut, azt hiszem, meglepően puha a szőrük. Itt találkoztam össze Neddel, a kissé már öregedő kenguruval, akit legszívesebben a hónom alá csaptam volna, és hazahozom, annyira aranyos volt, ahogy odabicegett hozzám egy kis ennivalóért.

Ned

A kenguruk után madarakat etettünk, ez már annyira nem volt mókás, azok a papagájok lecsaptak mindenkire, akinek kaja volt a kezében, de sokszor még olyanokra is, akiknek nem. Én végig behúzott nyakkal mentem odabent, nehogy egy kósza madárka fészket akarjon építeni a hajamból.

Egy idő után, persze, a gyerekek is megunták a dolgot, na meg azt, hogy a madarak mindenki mást érdekesebbnek találtak náluk, és alig repültek oda hozzánk, szóval tovább indultunk felfedezni a vidámparkot.

Így jutottunk el a Cheetah Hunt nevezetű hullámvasúthoz, és nézett rám mindenki, hogy hú, erre azonnal fel kell ülnöm, mert mennyire jó. Épp abban a pillanatban süvített el mellettünk az egyik kocsija, rajta sikító emberekkel, én legszívesebben inkább messzire menekültem volna, mint hogy felüljek rá. De nem tehettem. A nagyiék kifizették a jegyem, én meg nem akartam hálátlan dögnek tűnni, aki az 50 dollárjukat csak úgy kidobja az ablakon. Mély levegőt vettem, és beálltam a sorba.
A jegyemnek köszönhetően nagyjából öt percet vártam, ezalatt hárman is majdnem meggondolták magukat az utolsó pillanatban, hogy ki akarnak szállni az ülésükből. Egy megközelítőleg tíz éves kislány hangosan sírni is kezdett, és már akkor sikított, mikor a kocsi kilőtt a várakozó állásból. Én is szívesen tettem volna hasonlót, de addigra már leültem, rám ereszkedett a biztonsági kar, a szívem hevesen vert, a lábaim remegtek. Behunytam szemeim, a kocsi pedig megindult alattam. Egy majdnem teljesen vízszintesen felfelé vezető úttal kezdődött a menet, amíg felfelé tartottunk, volt időm körbenézni, és azon elmélkedni, ki fogom-e nyitni a szemem akár egy másodpercre is a menet alatt. Aztán megindultunk lefelé. Meglepődtem, mikor felfedeztem, hogy nem félelelmből sikítok. Pedig a második sorban ültem, premierben láttam, milyen kanyarok fognak következni. Azt hiszem, átragadt rám az előttem ülő kisfiú lelkesedése, aki végig olyasmiket ordítozott, hogy “this is awesomeeee” vagy “this is the best day eveeeeer”. Remegtek a lábaim, mikor leszálltam, de legszívesebben azonnal felültem volna az összes másik hullámvasútra is.

Nem lehetett, meg kellett keresnem a nagyiékat. A papa telefonja ki volt kapcsolva. A nagyi csak simán nem válaszolt. Elvesztettek egy óriási vidámparkban. Amit nem bántam volna, mert ez azt jelentette, hogy enyém a nap, de tudtam, hogy segítségre van szükségük a gyerekekkel, akik az izgatottság miatt, valószínűleg kezelhetetlenek voltak. Körülbelül ötven percen keresztül bolyongtam, épp elhatároztam, hogy beállok egy vizes hullámvasút nem-sorába, mikor végre életjelet adtak magukról. Szerencsém volt, mert a szomszédos étteremben készültek enni éppen, és már nekem is rendeltek kaját. Megkönnyebbülten ledobtam magam melléjük, és megegyeztünk, hogy csak akkor válunk el egymástól, ha utána pontosan megbeszéljük, hol találkozunk, mert a végén tényleg elveszítenek.

Ebéd után felültünk arra a hullámvasútra, amire én is majdnem mentem, pontos mása volt annak a farönkös, vizes hullámvasútnak, ami a németországi Europaparkban található, és amin már igencsak nagyon sokszor ültem. Utána, mert a gyerekek még nem érezték magukat elég vizesnek, elmentünk raftingolni. A nagyiék előzőleg figyelmeztettek, hogy nagyon vizes leszek. A gyerekekre éppen ezért fürdőruhát is adtak. Én nem hittem nekik, mert ültem már pár hasonló játékon életem során, sosem kaptam pár vízcseppnél többet. Jót nevettek rajtam, sőt, a nagyi valami olyasmit mondott, hogy:

- There’s a difference between being wet and being wet.

Még akkor sem hittem nekik, mikor láttam kiszállni az embereket, akik úgy néztek ki, mintha egy zuhanyt vettek volna a menetidő alatt. Mikor nagyjából tíz perccel később én is közéjük tartoztam, tornacipőm tocsogott, a pólómból pedig csavarni tudtam a vizet, már rájöttem, hogy igazuk volt. Szerencsére aznapra már visszaállt a normális, floridai meleg, és nem fagytam meg.

Mentünk még egy menetet, ismét eláztunk, de akkor már nem érdekelt, sokkal vizesebb nem lehettem.

Utána megint szabadidőt kaptam, megbeszéltük, hogy a Szezám Utca témájú játszótéren találkozunk majd.

Az első utam a szafarira vezetett. Kétféle szafari volt. Egy, amiért plusz 35 dollárt kellett volna fizetni, de hozzátartozott például olyan, hogy zsiráfokat etethettél a nyitott fedelű kocsiból, meg egy másik, ahol messziről csodálhattad az állatokat, és körülbelül öt percig tartott.

De legalább ingyenes volt, és beletartozott a jegyembe is. A jegykezelő lány aztán megosztott velem egy titkot, miszerint, igen, az áll a jegyemen, hogy a felsorolt játékokon mehetek egyszer (illetve, tartozik hozzá egy búnusz is, ami egy második menetre jogosít fel az egyik általam választott játékon), de ha teszem azt, nem szeretnék egyszer sem menni a Sheikra nevű hullámvasúton, de a Cheetah Hunton kétszer is, akkor megtehetem azt is. Ezt az információt addig senki nem osztotta meg velem, igencsak hálás voltam érte. Így a szafari után ismét felültem a Cheetahra, és után, mielőtt elmúlhatott volna az adrenalinlöket, gyorsan a Kumba nevű szörnyeteg felé vettem az irányt.
Az is egy felfelé menettel kezdett, onnantól aztán csavar követett csavart, bármiféle szünet nélkül. Illetve, néhol azért akadtak benne meredek lejtők is. Először véletlenül a legelső ülésre vezető sorba álltam be, de aztán feleszméltem, és gyorsan kirohantam onnan. Két srác jót nevetett rajtam. Nem érdekelt, jó volt nekem középen is, még abban sem voltam biztos, hogy azt túlélem majd.

különösen jól sikerült kép

Egy különösen cuki fiú jött ellenőrizni, jól becsatoltam-e magam, pillantásom a névtábljára csúszott… Mike-nak hívták. Ezen nevettem az egész úton, amíg felfelé vitt a hullámvasút. Nevetésem elég hamar sikításba fulladt, amint megindultunk lefelé. A kezdeti sokk után nagyon élveztem a menetet, teli torokból üvöltöttem, feldobtam a kezem a levegőbe, és ahogy kiszálltam már futottam is egy második menetért. Ezt Mike-kal is megosztottam, egy őrült vigyor kísérletében. Floridai Mike-nak közel sem volt olyan ennivaló mosolya mint az itthoni Mike-nak, de azért aranyosan nevetett.

Mire végeztem a második menettel eljött az ideje annak, hogy megkeressem a csapat másik felét. Gyorsan ment, mivel tudtam, merre vannak, meg mert végigrohantam a parkon, annyira hajtott az energia.

A nagyi azonnal magához ölelt, ahogy meglátott. Elmondása alapján, a kisöreg igencsak kezelhetetlen volt, és nagyon nehezen bírták tartani vele a tempót. Átvettem tőlük a kisöreget és bedugtam egy csakis gyerekeknek fenntartott dühöngőbe, hadd használja el a maradék energiáját.

Mikor végeztünk, megláttam, hogy lehet fényképeket készíteni Big Birddel. Ugyan fizetni kellett volna a képért, de a nagyi kitalálta, hogy amíg ők fényképeznek engem a madárral, addig ő az én gépemmel sunyiban lefényképez engem. Ezért a húzásáért tiszteletbeli magyarnak kiáltom ki.

Mindannyian fáradtak voltunk, bár azért még egy gyors ajándékbolt-látogatás belefért a programba, én vettem is magamnak egy pólót, meg az elengedhetetlen kulcstartót, de nagyon szerettünk már kocsiba pattanni, hazasüvíteni és beájulni az ágyba.

Igen ám, de mikor a kocsihoz értünk, észrevettük, hogy az nagyon nem akar elindulni. Úgy nézett ki, lemerült az akksi. Valaki elfelejtette kikapcsolni a vészvillogókat, miután leparkoltunk, és addig villogtak, amíg le nem merítették az autót. Szerencsére körülbelül tíz percen belül érkezett segítség a park műszaki embereitől, elindították az autónkat, és mehettünk haza kedvünkre.

Alig bírtam betántorogni a házba, annyira fájtak a lábaim. A nagyi megnyugtatott, hogy másnapra nem terveztek semmi érdekesebb, vagy túl sok mozgást igénylő programot, hogy a felnőttek kipihenhessék magukat. Ha még lett volna bennem annyi energia, valószínűleg örültem volna ennek a hírnek.

Extra képek, amiknek nem volt helye a bejegyzés sorai között: