Mi lesz veled, Bebe?

Mi lehetne az - gondolta Bebe az ágyában fetrengve, este hétkor, amikor még az óvodásoknak sem lőtték fel a pizsit-, ami megakadályozná az előző, szörnyű bejegyzést attól, hogy a blog legolvasottabja legyen? Miről szeretnének jobban olvasni a látogatók, mint a szenvedéseimől? Haha, semmiről, tudom, de tegyünk egy próbát. Íme tehát Bebe jövője... egészen közeli jövője.

Legutóbb ott hagytuk abba ezt a témát, hogy jelentkeztem pár egyetemre az Egyesült Királyság területén, és ezek közül néhány vissza is jelzett, hogy kellenék nekik. Egy negyedik elutasított, az ötödikről pedig visszavontam a jelentkezésem, miután írtak, hogy legyek olyan kedves és küldjem el nekik a gimnáziumi matekjegyeim. (Az érettségi hármas csak a matektanárom és anyuék szemében szép jegy, sajnos, ha az ember egyetemre próbál jelentkezni vele, kiröhögik.) Szinte rögtön ezután jött is az értesítés, hogy miután mindegyik egyetem jelzett így, vagy úgy, eljött az én időm, választanom kell egyet közülük.  Ez volt az a rész, amitől a legjobban féltem. Még annál is jobban, mint hogy senkinek sem fogok kelleni. Mert ez jelenti azt, hogy igazi az egész. Hogy oda kell mennem, iskolába járnom. Hogy vége a lötyögésnek, amit majdnem három évig műveltem au pairkedés címszó alatt. Úgy értem, igen, persze, kemény munka ez, de ha úgy vesszük az életem 2010 óta egyhelyben áll. És igen, akár mondhatjuk azt is, hogy ezalatt az idő alatt magabiztosabb lettem (igen, igen, tudom… képzelhetitek mennyire szerencsétlen voltam, mielőtt Angliába utaztam volna), és minden ilyesmi, de ez igazából senkit nem érdekel. 

Az viszont már annál inkább, hogy 22 éves vagyok, a korombeliek eljegyzik egymást, összeköltöznek, munkát találnak, én meg… én meg csak vagyok. Olyan fiúkat szemelek ki magamnak, akiknél esélyem sincs, vagy ha mégis lenne, semmit nem teszek az ügy érdekében, hogy az a valami lehessen, a munkám pedig minden, de álomkarrier az biztos nem.

Ideje elkezdeni felnőni.

A legnagyobb gond, persze, az volt, hogy tudtam, bármelyik egyetemet választom, valakit meg fogok bántani. A drága Watsonom, anyuékat, vagy ami a legrosszabb, saját magam. Rengeteg álmatlan éjszakát okoztam magamnak azzal, hogy ezen agyaltam. Mondjak le a tökéletes egyetemi kurzusról azért, hogy álmaim városában élhessek, azzal a barátnőmmel, aki nagyon-nagyon sokat segített nekem abban, hogy ne dilizzek be Angliában, és kitörjek a biztonságos kis burkomból, amit magam köré építettem, és éljük boldogan életünket kedvenc angol színészeink után kutatva Londonban? Vagy válasszam azt az egyetemet, ami szinte teljesen biztos segíteni abban, hogy egyszer megkapjam álmaim munkáját, de költözzek a világ végére, ahol senkit nem ismerek, és még annak az esélye is megvan, hogy újra bezárkózok teljesen, és hasonló véget fog érni ez az egyetemi pályafutásom is, mint mikor először nekifutottam Magyarországon.

Gondolkodtam, gondolkodtam, és még többet gondolkodtam. Mindenki ugyanazt a kérdést szegezte állandóan nekem: mi lesz, Bebe? Mit választasz, Bebe?

Végül meghoztam a döntést. Lehet, hogy nem épp a legalkalmasabb időpontot választottam ki erre (hajnali három órakor az ember nem sokszor képes tisztán gondolkodni), de kész voltam.

Bármennyire is szerettem volna Londonba menni, Watsonhoz, hogy aztán együtt előbb-utóbb megtaláljuk álmaink lakását, ahol hajnalba nyúló Doctor Who, és Supernatural maratonokat tartunk a közös cicánkkal, Puszedlivel, és minden ilyesmivel… sajnos az egyetem, amit tökéletesnek tartottam, és még tartok is mindig magamnak, Walesben van. Azzal nyugtattam magam, hogy Londonba elutazhatok akár egy hétvégére is. Láthatom Ben Whishawt színházban játszani, de akár még a Regent’s Park sötétjében is megbújhatok, arra várva, hogy Tom Hiddleston majd arra fut, és úgy tehetek, mintha véletlenül belebotlottam volna. Persze, nem tehetem meg mindezt olyan sokszor, mintha Londonban laknék, de talán jobb is, így legalább ezeknek a kedves színészembereknek nem kell folytonos rettegésben élniük tőlem. Ha sokat is kell buszoznom, vagy vonatoznom, nem a világ, csak az ország másik végéről kell megtennem azt.

Viszont bármennyire is utálok másokat megbántani, és épp ezért sokszor előtérbe helyezem mindenki más boldogságát az enyém helyett, vannak olyan esetek, mikor kicsit önzőnek kell lennem. Azt hiszem, kiválasztani az iskolát, ahol tanulni akarok, pontosan egy ilyen eset. A saját jövőm a tét. Egy rossz húzás és ismét pár évnyi lötyögés vár rám, hogy újra kitaláljam, mihez akarok kezdeni magammal.

Így történt, hogy aztán azon a bizonyos kora hajnali órában elfogadtam az Aberystwyth University ajánlatát a nemzetközi politika és hírszerzés szakukra. Hamarosan jött is az e-mail, amiben arról értesítettek, hogy: Congratulations! You have been offered a place at Aberystwyth University to study International Politics and Intelligence Studies in the Department of International Politics. Innen aztán ismét meg kellett erősítenem, hogy igen, szeretnék ott tanulni, és aztán hamarosan jött az újabb e-mail, hogy megint gratulálnak, megvan a helyem, ezt én is megerősítettem, hamarosan jelentkeznek a további információkkal.

Utána nem sokkal kitöltöttem a kollégiumi jelentkezési lapot is, ahol aztán volt olyan óriási szerencsém, hogy egyágyas, saját fürdőszobás helyet kaptam, abban az épületben, ahová a legjobban szerettem volna kerülni.

Hogy jól döntöttem-e? Egyelőre nem tudom, szeptembertől egészen biztos kiderül. Bizakodó vagyok, hogy ne lennék az, végre úgy érzem, hogy kezd valamerre elmozdulni az életem. Már csak azt remélem, hogy a jó irányba mozdul. Mielőtt jönne a következő kérdés, igen, tervezek blogot is írni, igen, már készen is van, nem egyelőre nem adom meg a címét, mert dolgoznom kell rajta, és ha odalátogatnátok csak egy nem túl kedves "hozzáférés megtagadva" felirat fogadna mindenkit. Amint az amerikai kalandoknak vége megadom a linkjét, ne aggódjatok.

Pontosan mától egy hónapom van hátra, és repülök haza. Nagyon mély levegőt kell vennem, valahányszor ez eszembe jut, hogy ne törjön rám egy kisebb féle pánikroham.