Getting (un)Lucky

Egész héten szerkesztgettem ezt a bejegyzést (azt a pár mondatot legalábbis, amit megírtam), és gondolkodtam, hogy egyáltalán meg akarom-e osztani, vagy egyáltalán leírni, de aztán rájöttem, hogy a kicsivel több mint másfél év alatt az összes szerencsétlen fiúkhoz kapcsolódó kalandomról olvastatok, egy még igazán elfér itt, nem?

A hét első felében kicsit elfoglaltabb voltam a szokásosnál, mivel Lisának családi vészhelyzet miatt el kellett utaznia, így egyedül voltam szolgálatban. Ami nem tűnik akkora szörnyűségnek, de ha arra gondolunk, hogy mindkét gyereket ugyanabban az időpontban kéne felvenni az iskolából, két különböző városban, fél órányi távolságra egymástól, akkor máris máshogy hangzik a dolog. A kisöreg ráadásul két különféle iskolába jár, szintén fél órányi távolságra a házunktól (persze fél órára az ellenkező irányokba, szóval még egymáshoz sincsenek közel), napi két-három órányi szabadidő jutott nekem így. 

Kedden volt az első nap, mikor oda-vissza kellett fuvaroznom, és gondoltam, én bizony haza nem megyek, hogy nagyjából egy órát eltölthessek békésen otthon, aztán már rohanhassak is vissza, hogy felvegyem, és megint haza. Inkább gondoltam, keresek egy közeli Starbucksot, ahová letelepedek Freddie és Isaac társaságában és intenzív online semmittevéssel töltöm az időt.

Körülbelül húsz percig jártam az utakat a Dínóval (meg az ő kissé elavult GPS-ével), mire találtam egyet, körülbelül öt percre a sulitól, és ami mellett nagyjából ötször suhantam el a keresgélés közben. 

Kikértem a szokásos kávém és lehuppantam egy kényelmes fotelbe, ami éppen felszabadult. Éppen csak szusszantam egyet, mikor a mellettem álló asztalon hirtelen megjelent egy iPad, meg egy óriási adag kávé, és a tulajdonosuk, a Világ Cuki Kockái Társaságának vezetője, aki megkért, hogy ugyan tartsam szemmel a cuccait, amíg ő elfut mosdóba. Az én kedves Watsonomnak, akivel közben Facebookon társalogtam, elújságoltam a dolgot, és még azt is hozzátettem poénból, hogy nem bánnám, ha ez valamiféle csajozós szöveg lenne, mert Őkockasága, kék szemeivel, szemüvegével és kócos barna hajával igazán beszélgethetne velem bármiről is, mint az iPadje biztonsága.

A srác visszaért a mosdóból, és gyorsan le is ült a mellettem lévő fotelbe. Egy kis ideig nyugodtan pötyögtünk mindketten (én próbáltam távol maradni a Tumblrtől, nehogy holmi Destiel fanartnak legyen szemtanúja...), amikor egyszercsak hozzám szólt, hogy dolgozom a gépemen, vagy csak játszok valamit.) Eleinte nem is voltam biztos benne, hogy tényleg hozzám beszélt, de miután láttam, hogy engem néz, vagyis akkor valószínűleg nekem címezte a kérdést, mondtam neki, hogy csak játszok, meg múlatom az időt valamivel, mielőtt mennem kéne dolgozni. 

Így aztán szépen el is kezdtünk beszélgetni, igazából már nem is tudom miről, mindenféléről, és odáig jutott a dolog, hogy megadtuk egymásnak a számunkat, mert miért ne. Ő igazából azzal az indokkal kérte el a számom, hogy majd felhív a hétvégén, mert csinálhatnánk valamit, és addig sem kell tanulnia. (Valamiféle hírszerzős dolgot tanul a munkája mellett, amit ugyan mondta, hogy micsoda, sőt, még az épületet is láttam, ahol dolgozik... de nem igazán volt tiszta, csak bólogattam, miközben mesélt róla, mintha érteném. Itt igazából a hírszerzés a lényeg.)

Körülbelül öt percig lelkesedtem is a dolog miatt, utána rájöttem, hogy teljesen felesleges. És nem csak amiatt, mert nagyjából egy hónap megyek haza, hanem azért is, mert tudom, hogy nekem soha semmi nem jön össze, még reménykednem sem szabad, csak rosszul jövök ki a dologból.

Másnap aztán ismét bevágódtam a Starbucksba, megláttam, hogy Őkockasága nincs jelen, meg is nyugodtam, hogy oké, előző nap hallottam róla utoljára. 

Nagyjából már egy órája ülhettem, sajnos nem a kényelmes fotelben, hanem az ablaknál, mikor valaki hirtelen lehuppant mellém, hogy helló, ismét találkozunk, mizújs. A szám már rögtön óriási vigyorra húzódott, mikor megláttam Őkockaságát, és természetesen ismét beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy fél éjszaka fent volt, mert Call of Duty-t játszott, mire én elmondtam, hogy fél éjszaka fent voltam, mert Hannibalt néztem (ezt itt Bebe sorozatajánlója azoknak, akik szeretik a gusztustalan dolgokat, és az emberhúsból készített vacsora látványát...) aztán beszélgettünk a további kedvenc sorozatainkról (ő is szereti a Firefly-t, én is), James Bondról, kedvenc alkoholmentes üdítőitalainkról, közben pedig folyamatosan próbált kitölteni egy tesztet, én nevettem az idióta kérdéseken, amikre válaszolnia kellett, ő pedig csipkelődve megjegyezte, hogy persze, csak olyan kérdéseket veszek észre, amikben az ugly clothing szavak szerepelnek.

Néha, mikor közelebb hajolt hozzám, vagy én hozzá, éreztem, milyen finom az illata.

Aztán mondta, hogy mivel hétvégén szép idő lesz, neki meg pont van egy felesleges metrójegye, igazán csinálhatnánk valamit. Mire mondtam neki, hogy köszönöm, metrójegyem van nekem is, de aztán hozzátettem, hogy ettől persze benne vagyok abban, hogy csináljunk valamit. Utána még valami olyasmit is mondott, hogy mivel már csak egy hónapom van hátra, alaposan ki kell használnunk az időt. Jobban nem is érthettem volna egyet.

Aztán neki vissza kellett mennie dolgozni, nekem pedig begyűjteni a kisöreget, de úgy váltunk el, hogy oké, majd hív a hétvégével kapcsolatban. Persze előtte még gyorsan kiröhögött, amiért egy Dínót vezetek, és megnyugtatott, hogy ugyan nem az én saját autóm, de ne aggódjak, még nagyon sokszor viccet fog csinálni ebből.

Ha tegnap, vagy akár tegnapelőtt írom meg ezt a teljes bejegyzést, egész más lett volna a hangulata. A gond csak az, hogy szerda óta, amikor másodjára láttam, már egész sok idő telt el, pontosan elég ahhoz, hogy megnyugtassam magam, Őkockasága (oké, John) soha nem fog jelentkezni, de a hétvégéig legalábbis egész biztosan nem. Pedig tudom, ti is sokkal szívesebben olvasnátok azt, hogy amiatt sírok, mert itt kell hagynom valakit, mint amiatt, hogy már megint megszívtam valakivel. 

Itt az ideje, hogy elkezdjem komolyabban beleásni magam a macskanevelés rejtelmeibe. Szegény jővőbeli Puszedli (ez lesz a neve) a végén még tényleg éhen hal miattam majd.