Return of The Nerd

Az előző részek tartalmából: Bebe egy Starbucks-látogatás alkalmával megismerkedett Őkockaságával. Rá egy napra ismét összefutottak, vagy mi, megegyeztek, hogy mókáznak valamit a hétvégén, de Őkockaságának kellett volna jelentkeznie, amit ő nem tett meg, ettől Bebe teljes depresszióba esett, mert mihez kezdjen egy kocka, ha már kocka-társainak sincs rá szüksége?

A blogolvasók fellélegeztek, mert azt hitték itt vége a történetnek. Bebe ugyan kicsit másképp reagálva, de szintén azt hitte vége a történetnek.

Mindannyian tévedtek.

A következő mondat leírása komoly fizikai fájdalmat fog okozni, így próbálok gyorsan túllenni rajta: anyunak igaza volt.

Mióta ugyanis megírtam az előző bejegyzésem Őkockaságáról, azzal nyúzott, hogy hívjam én. Írjak neki sms-t. Keressem meg Facebookon és írjak neki ott. Üzenjek neki füstjelekkel. Bármi. Aztán valahogy Tökit is meggyőzte arról, hogy próbáljon rávenni erre, de én egészen vasárnap késő estig ki is tartottam. Szerencsére az én drága Watsonom és Csilla egyetértettek velem abban, ha valaki azt mondja, hogy hívni fog, és nem teszi, akkor az a valaki nem akar hívni, tehát teljesen felesleges ezután aggódni a dolog miatt. Vasárnap estére aztán már annyira mérges voltam az egész világra (pedig igencsak mókás napot töltöttem Csillával, amiről bejegyzés is érkezik majd), hogy felkaptam a telefonom és írtam Őkockaságának egy gyors sms-t, amiben leírtam, hogy ejnye, megfeledkezett rólam. Aztán öt percen belül ki is ütöttem magam, így reggelig várnom kellett, hogy megtudjam, mit is válaszolt.

Valamikor hajnali négy körül felébredtem, láttam, hogy jött új üzenetem, de úgy gondoltam, ha megnézem, akkor egész biztos nem fogok visszaaludni. Persze amúgy sem sikerült ez a művelet, ugyanis elkezdtem gondolkodni a hátralévő egy hónapomon, és mint tudjuk annak sosincs jó vége. Reggel hétkor aztán kisöregem ébresztett, azzal a címszóval, hogy már felkelt a nap, ideje tehát nekem is ezt tennem. Azonnal leellenőriztem a telefonom, Őkockasága válaszolt, hogy nem, természetesen nem feledkezett meg rólam, és reméli, hogy nem haragszok, amiért nem jelentkezett.

Hát, hogy a fenébe ne haragudtam volna. Persze, nem ezt írtam, csak annyit, hogy talán meg tudok bocsátani. Még egy mosolygós fejet is tettem az üzenet végére, mintha vicceltem volna, vagy bénán flörtölősnek szántam volna az üzenetet.

Erre aztán nem érkezett válasz, én megint azt mondtam, hogy oké, ennyi volt, ezek után aztán már tényleg nem hallok róla többet. Miután drága Watsonommal megbeszéltük, hogy nincs semmi rossz a vénlányságban, aztán gyorsan át is tértünk olyan kellemesebb témák kitárgyalására mint Tom Hiddleston, vagy a sminkes lehetőségei, már jobban is éreztem magam. 

Este aztán, mikor a gyerekek már lefekvéshez készülődtek, úgy hallottam mintha csörögne a telefonom. Gyorsan leellenőriztem, és igen, Őkockasága keresett. Gyorsan bepötyögtem neki egy sms-t, hogy miután végeztem a munkával visszahívom. 

Körülbelül húsz percet aztán kellemesen elcseverésztünk, macskákról, videójátékokról, repülőgépekről, amik túl hangosan repülnek, meg aztán még az is szóba került, hogy a héten valamelyik nap összeülhetnénk ebédelni együtt egyet. Valami olyasmivel köszönt el, hogy have a lovely night, Miss Berta én pedig kicsit leolvadtam a napozóágyról, ahol ültem. 

Tegnap aztán, talán azért, mert reménykedtem benne, hogy esetleg fel fog bukkanni, elmentem a Starbucksba, ami ott van a kisöreg iskolájánál. Oké, mi másért mentem volna, mikor nagyjából öt percre a házunktól is van egy. Ahol még helyet sem kell vadászni, ahová leülhet az ember. Pont elkezdtem volna a dolgozni az egyetemi diákhitelen, mikor megláttam Őkockaságát a kávézó felé közeledni. Próbáltam nem túlságosan vigyorogni, és úgy tenni, mint aki mélységesen bele van merülve a laptopjába, de mikor megjelent a hátam mögött egy Hello, dork! köszöntés kíséretében, sajnos már nem tudtam tovább visszatartani őrült mosolyom. 

Ő még mindig a tesztjén dolgozott, én a diákhiteles kérdéseken, és most inkább az enyémeken nevettünk, mert az oké, hogy tudni akarják, mi a címem, de hogy azt is, miért lakok ott, ahol... azon tényleg csak mosolyogni lehet. A jó dolog mondjuk az, hogy a jelek szerint kaphatok hitelt a sulira és a koleszra is, de csak akkor, ha meglesz az NI-számom, amit fogalmam sincs, hogy tudnék megszerezni anélkül, hogy az Egyesült Királyságban élnék. De majd megérdeklődöm e-mailben. Ha ez azt jelenti, hogy extra látogatást kell tennem Londonba, mielőtt elkezdődne a suli... lehet annyira nem bánnám.

Amíg dolgozni nem kellett mennünk beszélgettünk, meg nevettünk mindenféle hülyeségen (Őkockasága szerint vicces vagyok, amit nem sokszor hallok, szóval mikor mégis, akkor igen jól esik), aztán szóba került a hétvége is (igyekeztem nem megemlíteni, hogy ez a beszélgetés igencsak ismerősen hangzik, és legutóbb nem lett túl jó vége), meg hogy még mindig el kell majd mennünk ebédelni. Egyszer sweetness-nek szólított, ami az egyik legédesebb dolog, amit valaha hallottam. 

Mikor elbúcsúztunk egymástól megölelt és még egy gyors puszit is nyomott az arcomra. Ezek után szinte úgy ájultam be Dínóba, bár lehet az inkább az óriási meleg miatt volt. 

Itt tartunk tehát most. De inkább már nem is mondok semmit, mert hát az a nagy harci helyzet, hogy nem tudom, mit mondhatnék.


Egy hónap múlva: Anna barátném szülinapi bulija után józanodok majd valahol.