Mike Csókja

Kicsit sokáig húzódott a hétvégéről érkező beszámoló, egészen pontosan annyira, hogy épp a bécsi reptérről pötyögök nektek, de mikor majd a következő bejegyzésben jönnek a képek a szobám állapotáról az utolsó napokból, remelém megértitek miért is halogattam az írást. Még szerencse, hogy Csilla szokás szerint gyorsabb volt, szóval azoknak, akik őt olvassák, már van valamiféle halvány elképzelése az eseményekről.

Hála a folyamatos stresszelésnek a memóriám sajnos nem a legtökéletesebb, mármint csak bizonyos részeket illetően, de a fontos dolgok megmaradtak, nem kell aggódni.

Csillával a szokásos időben találkoztunk, és igencsak büszke vagyok magamra, mert nagyjából egy óra alatt elkészültem zuhanyzással, hajvasalással, minden ilyennel együtt. Tudom, mindig megosztom veletek, mikor ilyen hőstetteket hajtok végre, de ennek az az oka, hogy normális esetekben, ha kevés időm van elkészülni, az egyik lépést kihagyom (ez általában a hajszárítás és vasalás), csak hogy gyorsabban haladjak.

DC-be vettük az irányt, mert nagyon régen jártunk már ott, én szerettem volna elbúcsúzni a várostól, és pár szuvenírt be kellett gyűjtenem, főleg Lilla barátosném számára, akinek annyi kikötése volt, hogy vihetek bármit, csak A Múzeumból legyen. Valószínűleg örült volna egy szórólapnak is, de végül egy hűtőmágnest kapott. Mi pedig Csillával beszereztünk magunknak matching Kátya es Olga karkötőket, mivel a kémduó első közös küldetése hamarosan véget ér. Azt még nem tudjuk milyen eredménnyel, az ügynökség éves értékeléséből majd kiderül, de azt leszámítva, hogy néha elfelejtettük az álcáink nevét (főleg én, a leendő kém), szerintem jól teljesítettünk.

A Múzeum után, ahová szerencsere Tökivel is visszatérek majd, szóval csak ideiglenesen vettünk búcsút egymástól, elsétáltunk az Old Post Office épületéhez, ami a Monument felújításáig jó hely arra, hogy az ember a magasból megnézhesse a várost magának. Útközben megálltunk az FBI épületénél is, fényképezkedni az új kémes karkötőinkkel.

A postánál aztán először nem találtuk a bejáratot, es jót röhögtünk magunkon, illetve a biztonsági emberek is jót röhögtek rajtunk. A kilátás még mindig fantasztikus volt, bár a Monument köré épített állványok némileg rontottak az összképen. Találkoztunk egy csapatnyi életvidám nyugdíjassal, illetve egy ott dolgozó rangertől még azt is megtudtuk, hogy Donald Trump hotellé szeretné alakítani az épületet, és az ingyenes kilátó megmaradna, de a földszinten az olcsó kajáldák és szuvenírboltok nem. Cserébe viszont egész biztos szerelnének végre légkondit az épületbe. A pár kis ventillátor, ami zümmögött néhány helyen, semmit sem ért.

Gyorsan beszereztem pár aprócska dolgot, aztán ismét tovább indultunk a Mall irányába, a természettörténelmi múzeumon át, mivel az volt a leggyorsabb útvonal. A Mallon már nagyban folytak a búcsúbulim előkészületei. Láttam ugyan, hogy pár sátrat rossz helyre állítottak, de nem akartam Csillát egyedül hagyni, és veszekedni emiatt a munkásokkal.

(ide majd érkezik egy kép.)

(Oké, oké, igazából valami népművészeti fesztivál előkészületei voltak ezek.)

Mikor már eleget sétáltunk, metróra pattantunk, és meg sem álltunk a Tysons Cornerig, egy utolsó shopping es mozizás céljából. Rengeteg időt töltöttünk a Victoria's Secretben, ahol épp óriási leárazások vannak, persze nem azokra a melltartókra, amiket mindig megcsodálunk és gyönyörűen néznek ki, hanem másikakra, de az ember így is találhat magának szépeket. Én erős voltam, és egyet sem vettem, hurrá.

Viszont óriási csoda történt, mert Wills, akit már hetek óta nem láttunk, és már azt hittük felmondott, ismét dolgozott. Bár azt hiszem ezzel sajnos elhasználtam az aznapi csoda-adagom, és bármennyire is cuki Wills, jobb lett volna, ha valami más történik.

Mikor már úgy éreztük eleget mászkáltunk fel-alá, és elérkezett a film ideje, felmentünk a mozihoz, beálltunk a mérföldes sorok végére, mivel mindenki Man of Steelt nézett aznap este, csak mi nem, mert valakit nem érdekel. Azért szerencsére akadt más néznivaló is.

Mike nem a pénztárban állt, amitől eleinte szomorú lettem, de aztán megláttam, hogy sokkal jobb helyen van. A terem bejáratánál ID-kat ellenőrizni. Teljesen egyedül. Kígyózó, popcornra váró sorok nélkül. Tudtam, hogy elérkezett az én időm, a lehetőség, amit nem szabad elszalasztani, de végül pont abban a pillanatban, ahogy odaértünk Csillával az ajtóhoz, elhaladt mellettünk egy nagy csapatnyi takarítóember, akik először mondtak valamit Mike-nak, aki emiatt nem is figyelt rám, majd el is vitték őt onnan, hogy segítsen az egyik Man of Steel-termet takarítani. Elfoglaltuk a helyeinket, én meg gyorsan rohantam is kifelé nasit venni, hátha időközben Mike mégis beállt a büfébe, de nem volt akkora szerencsém.

Illetve, egy fél pillanatra fellobbant egy halvány reménysugár, mert valami főnökféle emberke (aki az átlag mozis dolgozóknál vagy kétszer idősebb lehetett), erőteljes hangon megkért valakit, hogy menjen és takarítsa fel a popcornt a vajas automaták mellől. Mike rögtön ugrott is, én meg majdnem ugrottam Mike mellé, de sjanos egy túlságosan segíteni vágyó alkalmazott megelőzött, és felseperte Mike-kal együtt a kukoricát. Addigra legszívesebben már a hajam téptem volna. Az utolsó mozizásom volt ez, és még csak egy mosolyt sem kaptam. 

Szerencsére a film, amit néztünk mindenért kárpótolt, This is the End a címe, és az utóbbi évek legbetegebb alkotásáról van szó, az egészen biztos. Én a végére már sírva nevettem szinte, annyira hihetetlenül vicces volt, főleg az utolsó jelenet, amit Csillával azóta is emlegetünk. 

A film után kicsit még ácsorogtunk a mozinál, természetesen Mike-ra várva (bár, ha rajtam múlik, fél éjszaka ott ácsorogtunk volna), és egyszercsak felbukkant egy egészen fura módon dögös srác. Az arca például nagyon helyes volt, akadt jópár tetoválás is a testén, a haja a lehető legextrémebb módon meredezett mindenfelé, volt benne raszta, félig lenyírt rész, minden. Az összhatást egyedül a túlságosan rövidre vágott nadrágja rontotta el, de annyira nem, hogy ne lehessen kicsit nézegetni. Amennyiben a nadrág nem lett volna elég, mondjuk, vele voltak a szülei is, és miközben mi Csillával kicsit talán feltűnően néztük a srácot, az anyja egyszercsak benyögi, hogy mennyire illetlenség másokat bámulni. Ha nem lettem volna elkenődve emiatt, hogy nem láttam megint Mike-ot, biztos jót nevettem volna ezen.

Vasárnapra még mindig maradt pár ajándék, amit be kellett szereznem, szóval ismét célba vettük a Tysonst, hogy ezt megtehessem. Megfordultunk a Spencer's-ben, ahol aznap igencsak aranyos eladófiúk dolgoztak, köztük is a legcukibb egy egészen aprócskát füves kinézetű srác, akinek mosolya ugyan közelébe sem ért Mike mosolyának, de azért aranyos volt, na. Ráadásul még az ajándékokat is sikerült beszereznem (illetve melléjük még magamnak is kis apróságokat), szóval duplán sikeres volt a küldetés.

Amíg ott voltunk, megkaptam Csillától a búcsúajándékom is, egy kávéspoharas best friends nyakláncot, a közös kávézásaink emlékére. (Az ő blogjában egy nagyon jól sikerült kép van az alkalomról, egyszer talán én is feltöltöm majd, de az is lehet, hogy nem, amilyen lusta vagyok.)

Igazából azt terveztem, hogy este még csakazértis visszamegyek mozizni, hogy csakazértis láthassam Mike-ot, és kierőszakoljak belőle egy mosolyt, de a Sors közbeszólt a nagyiék személyében, akik látogatóba érkeztek, és úgy gondolták, vasárnap este elviszik ebédelni anyuka tesóját. Amivel nincs semmi gond, de ez egyben ugye azt is jelenti, hogy nekem kellett otthon maradnom a gyerekekkel, így a mozim ugrott, és az utolsó esélyem is, hogy láthassam Mike-ot. (Ne aggódjatok, Tökivel már közöltem, hogy mikor DC-be látogatunk, lesz egy mozizásunk. Annyira ki szeretné próbálni az amerikai vajas kukoricát, hogy nem is bánja ezt.)

Mint lehet érezni, a bejegyzés a vége felé elég összecsapottra sikeredett, ennek az az oka, hogy mint az első mondatban is említettem, épp a bécsi repülőtéren ülök, és próbálok nem elaludni, nehogy valaki elvigye mellőlem időközben az óriási bőröndjeim. Amerikában hajnali négy óra felé jár az idő, már javában aludnék az ágyikómban, ha még ott lennék. Igazából minden annyira európai itt, hogyha nem lenne rajtam az Old Navy melegítőnacim és a még DC-ben vásárolt üveg Dr. Pepperem mellettem, úgy érezném, mintha az elmúlt majdnem két év csupán egy nagyon hosszú álom lett volna. 

De erről majd egy másik bejegyzésben.

Ja, és hogy miért az a bejegyzés címe, ami?

Szombaton vásároltam magamnak egy pattogatott kukorica ízű ajakbalzsamot, amit Csillával gyorsan el is kereszteltünk a Mike Csókja fantázianévre, mert ugye a mozi büféjében dolgozik, és popcorn szaga van, és... tudom, nagyon gonosz dolog volt tőlem, hogy így becsaptam mindenkit, de reménykedek, hogy többen nézitek meg így majd ezt a bejegyzést, mint a most  legolvasottabbat, azaz a Kocka-dolog csúfos végéről szólót. Még mindig nem értem, miért szerettek annyira a szenvedéseimről olvasni...