Az utolsó hajrá

Kicsit elmaradtam ezzel a bejegyzéssel, de hát ez szokott történni, mikor az ember lánya hazaér majdnem két év után Amerikából és hirtelen mindenkinek nagyon fontos lesz. Oké, nem mindenkinek, főleg a családjának, de... mindegy is. Ahelyett, hogy a velem nem foglalkozó barátok miatt sírnék, jöjjön egy beszámoló az utolsó napjaimról Amerikában.

Ha annyit mondok, egyszerűen őrülten teltek, nagyon enyhén fejezem ki magam. A szobám padlóját ellepték a ruhák, és más cuccok, amik arra vártak, hogy döntsek sorsukról: hazajönnek velem, Csillánál maradnak és csak később jönnek haza velem, illetve boldoggá teszik valakinek az életét, aki nincs olyan szerencsés helyzetben mint én. Azaz egy adománygyűjtő ládában landolnak. Ezen felül valahogy Migueltől is el kellett búcsúznom, Csillától is, pár könyvet vissza kellett vinnem a könyvtárba, új bőröndöt kellett beszereznem, átalakítót, meg ki tudja még mit.
Óriási szerencse, hogy a nagyi a házban tartózkodott az utolsó napokban, mert ő folyamatosan rám szólt, mikor épp lustálkodni látott, hogy látta a szobám állapotát, vannak nekem fontosabb dolgaim is mint a konyhában kólát szürcsölni és Freddie-n játszani. 
A nagyinak természetesen igaza volt. A helyzeten ráadásul rontott, hogy hétfőn volt a kisasszony szülinapja, így óriási erőkkel tartottak az esti vacsora előkészületei is. Miközben egyik kezemmel pakoltam, a másikkal különféle színű cupcake-eket gyártottam, ajándékot csomagoltam, és vizilufikat fújtam fel. 

Nagyon szerettem volna, ha valaki megállítja nekem az időt, csak egy egészen picikét, hogy biztos legyen időm mindenre, amit csinálnom kell. Arról nem is beszélve, hogy amit csinálni szerettem volna. Egyedül az a gondolat vigasztalt, hogy tudtam, hamarosan visszatérek az országba, még akkor is, ha csupán turistaként, és már nem is lesz az egész ugyanolyan.

A kisasszony szülinapi vacsorája jól telt el, kicsit ugyan reménykedtem, hogy talán afféle Bebe-búcsúbuli is lesz ez, ami persze nem lett, és kicsit rosszul is esett a dolog, mert egészen nagyjából az utolsó utáni pillanatig úgy tűnt, hogy mindenki magasról tojik arra, hogy a házukban, majdnem két évig meghúzódó egyén, egyik napról a másikra már nem lesz ott.

A kedd, amennyiben ez lehetséges, még gyorsabban és őrültebben telt, mint a hétfő. Nagyjából tíz percenként teljesen random módon sírógörcsök törtek rám, ha csak olyan kis apróságokra gondoltam mint az, hogy a Hannibal évadzáróját már nem láthatom a tévében élőben, vagy, hogy talán soha többet nem fogok a Montgomery Mallba belépni. Este aztán még Csillának is elvittem a bőröndöt, amit augusztusig nála parkolok le, és a gyors búcsúból aztán lett egy annyira nem is gyors búcsú, Backstreet Boysszal, meg rengeteg hülyeséggel, amire visszaemlékeztünk az elmúlt pár hónapból. Aztán, hogy ne akkor vegyünk könnyes búcsút egymástól, megegyeztünk, hogy másnap átugrok még egy utolsó közös kávézásra.

Szerdán, azaz az utazás napján folytatódott a keddi téma, azaz a folyamatos sírás, stresszelés, kézremegés, még egy kis sírás. Jópárszor leellenőriztem, hogy minden fontos dolog a megfelelő bőröndökbe került-e. Azaz, a nagy becsben tartott Mike-pohár (aminek a szentélyét még itthon is fel kell állítanom), vagy mint a fenti ábra is mutatja, a Hollister-táska gyűjteményem. Meg pár ruha is, persze. 

A gyerekektől már reggel el kellett búcsúznom, mivel ők táborban töltötték a napot. Ez nagyon nehezen ment, alig akartak elengedni, folyamatosan bizonygatták, hogy mennyire borzalmasan fogok hiányozni nekik, és hogy mindennap feltétlenül kell beszélnünk majd. Próbáltam sírás nélkül átvészelni legalább azt a pár percet, de nem igazán ment. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy felszálltak a táborba tartó buszra, integettek nekem, és aztán kész. Ennyi volt. Nem én leszek már többet a bébiszitterük. Nem lesz senki, akivel szuperhősöset, vagy popsztárosat játszhatnék anélkül, hogy valaki teljesen idiótának nézne. Ugyanakkor nem is fog senki felébreszteni hajnalok hajnalán azzal a kérdéssel, hogy játszhat-e az iPodomon, ami azért valljuk be, óriási megkönnyebbülés. 

De annyi szuperhősös filmet kellett volna még megnézem a kisöreggel, és annyi család életét tönkretenni Simsben a kisasszonnyal, amikre már sosem lesz lehetőség. Csak remélni tudom, hogy a következő lány, bármikor érkezzen is hozzájuk, ugyanannyira törődni fog ezekkel a kis ördögfajzatokkal mint én, mert maximálisan megérdemlik. Szerencsére Lisa biztos tájékoztat majd a harci helyzetről.

Ha már Lisa. Tőle is nehéz volt a búcsú, persze, mert bár eleinte igencsak döcögősen indult a kapcsulatunk, annyira döcögősen, hogy alig beszéltünk egymással, a végére tényleg nagyon jóban lettünk, annyira, hogy megkérdezte, ha a barátja végre megkéri a kezét, és esküvőre kerül a sor, lennék-e az egyik koszorúslánya. Hát hogy a fenébe ne. Csak remélem, valaki fizeti a repülőjegyem.

Szerdán délután két óra körül pattantam be anyukával utoljára az én kedves, lomha dögömbe, Dínóba (akinek egyébként Goldie a tisztességes neve, de nekem már csak Dínó marad az öreglány), és elindultunk a Dulles reptér felé. Végig beszélgettünk mindenféléről, főleg ugye arról, mik a terveim a nyárra, meg utána, mi fog a legjobban hiányozni és hasonlók. Utóbbi kérdésre akkor még nem tudtam a választ. Most, hogy ennyire nagyon elhanyagolva érzem magam barátilag, azt mondanám, hogy Csilla, és az, hogy a Tysons Corner Panda Expressében üljek, miközben a pénztárcámban már ott lapul az aznap esti mozijegy. 

A repülőtéren aztán anyukával is könnyes búcsút vettünk egymástól, a kezembe nyomott egy képeslapot is, illetve abban meglapulva még valamit, aminek láttán örültem, hogy nem szüntettem meg utolsó pillanatban a kinti bankszámlám. 

Közös erővel, bármiféle férfiúi segítség nélkül, mert mi bizony erős nők vagyunk, felpakoltuk bőröndjeim egy kis kocsira, és elindultam becsekkolni. Illetve indultam volna, de a kocsim beakadt a járda két betonlapja közé, és nem igazán szeretett volna mozdulni semerre. Miután pár másodpercig szerencsétlenkedtem vele, vagy hárman ugrottak oda hozzám segíteni, és beindítani a dolgokat. (Hogy ez miért fontos történetünk szempontjából, hamarosan kiderül.)

Eltoltam a kocsim a becsekkolós részhez, ahol egy kedves indiai úr fogadott. Megkérdezte Frankfurtba megyek-e, vagy Bécsbe, és nekem ugyan Frankfurtban volt átszállásom, a célom Bécs volt. Mire ő közölte velem, hogy szerinte én nem megyek Bécsbe, mert nem vagyok benne a rendszerben. Itt kaptam egy kisebb szívrohamot, de mielőtt komolyabban pánikolni kezdtem volna, szerencsére megtalált a Frankfurtos emberek között. Kicsit tovább pötyögött valamit, beszélt egy nővel, majd kijelentette, hogy szerencsém van, feltett egy közvetlen Bécsbe tartó járatra. Ezt követően még annál is szerencsésebbnek éreztem magam, hiszen egyik bőröndöm sem volt túlsúlyos, sőt, igazából még rengeteg cucc fért volna beléjük, ráadásul a másodikat is ingyen csekkolták be, bár fogalmam sincs miért. Valószínűleg ismét a szép mosolyom miatt. A bácsi felajánlotta, hogyha gondolom ingyen becsekkolja nekem harmadikként az egyik kézipoggyászom is, én pedig azonnal rábólíntottam erre, mert volna benne valami, ami nem egészen biztos, hogy könnyen átcsusszant volna a biztonsági ellenőrzésen. Persze, nem egy 30 centis harapófogó, mint egy fazonnak, aki pont előttem állt sorba táskaröntgennél, hanem:

Mielőtt valaki azt hinné, aggódásom alaptalan volt, itthon az első dolog, ami kiesett belőle a Floridából már jól ismert tájékoztató volt, hogy kinyitották és átvizsgálták a bőröndöm, ezer bocsánat érte.

A sok bőröndtől megszabadulva vígan indultam a biztonsági ellenőrzés felé, ahol természetesen a leglassabban haladó sort fogtam ki magamnak, én még az útlevelem mutogattam, mikor azok, akik húsz perccel utánam érkeztek, már a kapukhoz tartozó Starbucksban szürcsölgették kávéjukat. 

Végül nagy nehezen bejutottam, morgolódtam egy kicsit, amiért a wifi nem működött, így nem tudtam anyuékat tájékoztatni arról, hogy nagyjából négy órával korábban kéne érkezniük a reptérre, de vettem magamnak egy szendvicset, meg cukorkát és magazint, hogy ne unatkozzak. 

Az út viszonylag jól telt, már amennyire repülőutak jól tudnak telni, akadt pár érdekes film a választékban, és a hozzám közel ülő, vallási táborba igyekvő egyének sem zaklattak túlságosan olyasmikkel, amikkel nem szerettem volna, ha zaklatnak. Ráadásul folyamatosan felbukkant mosdóba igyekezve egy cukifiú, aki nagyon szépen mosolygott rám. 

Ahogy leszálltunk Bécsben, átjutottam a határon, és vártam a csomagjaimra, riasztottam is anyuékat, hogy pár órával előbb érkeztem a vártnál, meglepetés. Jól meglepődtek, mert Bécstől még igencsak messze jártak akkor. Megegyeztünk, hogy valahogy kigurítom majd a bőröndjeim, leülök, és megvárom őket. 

Na igen ám, de a bőröndök szállítása nem volt annyira egyszerű mint én azt eredetileg elterveztem. Az lett volna, ha esetleg a megszerzésük előtt gondolok arra, hogy szereznem kéne egy kocsit. De nem gondoltam. Próbáltam nagyon elveszettnek tűnik, reménykedve pillantgatni a kocsik irányába, hátha valaki veszi a lapot és segít nekem, de ez sajnos nem történt meg. Megfogtam az egyik bőröndöm, és elhúztam a kocsik mellé. Visszafutottam a maradék kettőhöz, megfogtam a másodikat és elhúztam a kocsik mellé, majd ismét visszafutottam az utolsóért és azt is elhúztam a kocsikhoz. Gondosan egymás mellé állítottam őket, kikotortam egy negyeddollárost a pénztárcámból, és szereztem vele egy kocsit. Miközben fél kézzel és lábbal próbáltam a kocsit egyhelyben tartani, a másik kezemmel és lábammal, próbáltam rá a bőröndjeim felpakolni. A padokon nem messze tőlem egy úr kényelmesen elterpeszkedve végignézte a mutatványom, ugyanúgy, ahogy tőle nem messze egy család is, két tinédzserfiúval. Nem baj, megoldottam én mindent, sőt, még egy nagyon jó helyet is találtam magamnak, ahová leülhettem én, meg az óriási pakkjaim és internetezhettem vígan, amíg anyuék megérkeztek.

Aztán volt gyors egymás nyakába borulás, meg minden, ami ilyenkor kell, de a legfontosabb talán még is az, hogy a parkolóba érve azonnal megkaptam azt, amire már olyan régóta vágytam: a kovászos uborkám.

Így tértem tehát haza Amerikából. Nem mondanám, hogy könnyű visszaállni. Sőt, igazából csak az a tudat nyugtat, hogy sokáig nem fogok itt maradni, mert másképp még mindig annyira keservesen sírnék, mint a legelső éjszakámon itthon. Persze, örülök anyuéknak, és annak, hogy igazi, házi kajákat ehetek, és hogy senkit nem érdekel különösebben, ha egy koszos poharat az asztalon hagyok aszalódni, ráadásul pénteken ihattam alkoholmentes üdítőitalokat kedvemre, anélkül, hogy aggódnom kellett volna, mennyire illik ez bele egy bébiszitter életébe. De a helyzet az, hogy az Angliában, és legfőképp Amerikában eltöltött idő alatt én már annyira megváltoztam, hogy egyáltalán nem érzem itthon magam (bár a szépen átalakított szobámat igencsak nehéz szívvel fogom kollégiumra cserélni), és az, hogy a péntek kivételével egyik nap sem találkoztam egy barátnőmmel sem, azt hiszem tökéletesen azt mutatja, hogy annyira az itthonnak sincs már szüksége rám.

Ez még mindig nem búcsúbejegyzés, hiszen hamarosan érkezik a blog hasábjaira az America Fuck Yeah Trip és természetesen vele együtt Töki is, készüljetek fel. Én addig is megyek, és eszek még egy kis kovászos uborkát, mert végre megtehetem.