America Fuck Yeah Trip: A Kezdetek

Az a nagy harci helyzet alakult ki, hogy Orlandóban vagyunk, és szakad az eső. Nem, ebben nincs semmi rossz, azt leszámítva, hogy a Taco Bell látogatást el kell halasztanunk egy kicsit. Az elmúlt napokban, sőt, lassan már hetekben, annyit mentünk, futottunk, álltunk sorban, lézengtünk, hogy Tökivel igazából mindketten hálásak vagyunk ennek a kis trópusi viharnak, ami szobafogságra ítélt minket.

Én főleg azért, mert végre valahára tudok a bloggal foglalkozni. Igazából már abban sem vagyok biztos, mennyire lesz élvezhető ez a bejegyzés, mert emlékeim kissé már homályosak. (Ne aggódjatok, a Comic-Connal kapcsolatban nem lesznek ilyen problémák, arra a pár napra még nyugdíjasként is tisztán emlékezni fogok.)

Július 15-én indultunk meg otthonról, annyira nem is nagy csomagokkal, mint az ember gondolná egy négy hétig tartó túra előtt, viszont annál idegesebben. Át fognak-e engedni a határon? Mennyire fognak kifaggatni minket az utázsi céljainkról? Van-e lehetőség arra, hogy Tökivel egyszerre álljak oda a kedves emberekhez, akik eldöntik beengednek-e minket az országukba, hogy kisegítsem angolilag, és ne kelljen órákon keresztül ott ácsorognia, abban a reményben, hogy majd megérti mit mondanak neki, és esetleg még válaszolni is tud rá? Bekerülök-e az Aranymosó Írósulijába? (Oké, utóbbi talán nem közvetlenül Amerikához tartozott, de július 15-re ígérték az eredményhírdetést, nyilván izgultam miatta.)

A pesti reptéren igazából minden rendben volt, azt leszámítva, hogy kijelentették, egy kisméretű bőrönd, illetve egy hátizsák nem felel meg a kézipoggyász plusz kisebb táska kategóriának. Gyorsan feladtuk tehát a bőröndjeinket, szerencsére ingyen, és már kezdtünk is volna örülni ennek, mikor kiderült, hogy Töki abban hagyta az összes, amerikai utazgatásainkat igazoló papírját. Meg a beszállókártyáját. Szerencsére előbbiek nekem is megvoltak, utóbbit pedig kinyomtatta neki a bőröndök miatt problémázó bácsi. 

Hosszú, könnyes búcsút vettünk anyutól, aki megígértette velem, hogy nagyon vigyázok a messzeségben a kisöcsémre, és persze magamra is, mindig, mindenhonnan bejelentkezünk, naponta legalább egyszer, és ezekhez hasonló, tipikusan anyus dolgokat. Utána még hosszasan integettek apuval, amíg el nem tűntünk Tökivel a biztonsági ellenőrzésnél. Mivel nekem már az számít különleges dolognak, ha otthon tartózkodok, bele sem gondoltam, hogy Töki ennyi ideig még nem volt távol hazulról, illetve az sem fordult elő, hogy egyikünk sem lett volna anyuékkal.

Gyors ebéd után a Burger Kingben, én alig bírtam pár falatot enni, továbbra is annyira izgultam, megtaláltuk a kapunkat is, és vártunk a párizsi gépre. Egy aprócska lélekvesztő szerkezetre, szóval próbáltam nem túl sokszor gondolni arra útközben: mégis mi az, ami ezt az óriási járművet a levegőben tartja? Mert néha nagyon úgy tűnt, hogy csupán álmok és remények tartják egyben.

Megérkeztünk Párizsba, gyors útlevélvizsgálat, kicsit lassabb kapu-keresés, sorban állás, buszozás, majd megérkezés a világ egyik legelegánsabb várótermébe. Mivel akkor ismerkedtem az új telefonommal, meg az ő kamerájával, a fényképezőgépemmel nem sok képet csináltam, de azért pár akad:

Mikor megindultunk a kapu felé, Töki aztán szembesülhetett vele, hogy fogok a Comic-Con ideje alatt szinte végig viselkedni, ugyanis megpillantottam egy Prada üzletet, ami önmagában nem lenne annyira érdekes, de épp Ben Whishaw az egyik arcuk, és ott volt a képe egy egész falnyi magasságban, és belőlem meg nyilván előbújt a fangirl. Azonnal csináltam is pár képet róla, beállítottam háttérképnek azon a bizonyos új, addig háttérképnélküli telefonon, és gyorsan megosztottam kedves Watsonommal is a hírt, miszerint láttam a reklámot (!!!!!4négy!!!), a magasságos mennyekben élek tovább. 

Amíg várakoztunk, hogy beszálhassunk, ráadásul az Íróiskolás e-mail is megérkezett, és közölték velem, hogy gratulálnak, kétszeres túljelentkezéssel is benne vagyok abban a 15 emberben, akik részt vehetnek a tanfolyamon. Úgy tűnt, jókedvem semmi nem veheti fel. Egészen addig, amíg fel nem bukkant az Indiai Pasas. Vagyis valami határőrféle lehetett, akinek az a dolga, hogy már Párizsban kiderítse, kit érdemes beengedni az Államokba. Egészen addig mindent rendben is talált, amíg ki nem jelentettem, hogy nem tudok neki visszafelé szóló repülőjegyet mutatni, mert a repülőjegyeket általában nem lehet egy hónappal az indulás előtt kinyomtatni. De felajánlottam, hogy megmutatom neki az e-mailt, ami igazolja, hogy van visszafelé jegyünk, nem kell paráznia. Mire ő közölte velem, hogy az neki nem elég jó, menjek oda az információs pulthoz, és kérjem meg az ott dolgozó néniket, nyomtassak ki nekem egy papírt. Azért én, és nem a Töki, mert úgy látja, kettőnk közül "you speak a little English". Ha nem az forgott volna kockán, hogy létrejön a túra, egész biztos, morcosan nézek rá, hogy na, azért álljunk meg egy pillanatra emberem, itt a reptér közepén kihívlak egy angol szópárbajra, és akkor majd megnézzük, kettőnk közül ki beszél kicsit angolul. Seggfej.

A papírt, természetesen megkaptam, diadalittasan kedves jóbarátunk orra alá nyomtam, aztán végre beállhattunk a repülőre váró sorba. 

Az út hosszú volt, nyilván, de szerencsére nagyon sok film közül lehetett választani, én végignéztem a Cloud Atlast, a Stokert, de még egy Doctor Who-részt is, és amikor épp unatkoztam volna kicsit, jót mulattam azon, hogy a tőlem nem messze ülő nyugdíjas házaspár milyen jókat kuncog a vígjátékon, amit éppen néztek.

Nagy nehezen végül leszálltunk New Yorkban, az biztos, hogy sosem felejtem el Töki arcát, mikor először meglátta Manhattan felhőkarcolóit a messziben. Kicsivel kevesebb mint két éve én is hasonlóképp nézhettem ki, azt hiszem.

Talán mondanom sem kell, feleslegesen féltem, jól elbeszélgettünk a határőr palival a Comic-Conról, aki elmondása szerint sosem hallott még róla, de mi már kábé az ötödikek voltunk aznap, akik oda igyekeznek. Lepecsételte az útlevelünket, ujjlenyomatot vett, és már mehettünk is. 

Itt következett volna egy nagyjából egy napos csövezés a reptéren, ami miatt annyira nem voltunk elkenődve, Töki mindig a fesztiválhangulatot emlegette, én meg sosem csináltam még ilyet, gondoltam ideje kipróbálni. Végül szülői utasításra aztán hotelbe mentünk, így életemben először beültem egy igazi, sárga taxiba is. Talán mondanom sem kell, hála az időeltolódásnak, és az idegeskedésnek, szinte azonnal elaludtunk, ahogy beestünk az ágyba.

Tény, hogy így kevésbé voltunk morcosak másnap, sőt, még arra is volt időnk és energiánk, hogy a 40 fokos melegben felfedezzük Queens csodálatos városát. Túl sok kép itt sem készült, mert féltem, hogy meglátnák rajtam, turista vagyok, és megpróbálnák ellopni a fényképezőm, vagy ilyesmi.

egészséges és tápláló nasik reggeli utánra

Külön felhívnám a figyelmet az innivalóra, amit vettem:

Még így is sok időnk volt a reptéren a kicsekkolástól, de nem egy nap, szóval bár látványosan unatkoztunk, legalább nem olyan hosszú ideig.

San Diego felé már nem voltak filmek a repülőn, csupán különféle TV csatornák, ahol a legérdekesebb műsor a Spongyabob volt. Ráadásul még csak nem is egy Comic-Conra tartó kocka ült mellénk, hanem valami öltönyös, magát nagy embernek képzelő srác, aki végig egy stratégiai játékot játszott az iPadjén, vagy valóságshowt nézett a tévében. Bezzeg előttünk, egy nagyon jó fej angol pasas ült, természetesen Comic-Conra igyekezett, illetve még egy srác, aki nem, de szívesen ment volna, illetve a világ legvékonyabb, legidegesítőbb nevetésű lánya, aki kijelentette, hogy ha ennyi kocka lesz az ő szeretett San Diegójában, akkor messziről elkerüli a belváros környékét. Az út során mint egy mellékesen még azt is megemlítette, nagy büszkeséggel a hangjában, hogy három hónapja volt elvonón, és azóta teljesen tiszta, mert előtte rendesen szedett mindent, amit csak szedni lehet. A két pasas úgy hallgatta és dicsérte emiatt, mintha legalább arról számolt volna be, hogyan nyerte meg a fizika Nobel-díjat. Persze, az azért becsülendő benne, hogy tényleg segítséghez fordult, és amit kihallottam a beszélgetésből, megszakított minden kapcsolatot azzal a társasságal, akik miatt drogozni kezdett, de ettől függetlenül ugyanúgy idegesített a nevetése több órán keresztül.

Szerencsére San Diegóban, a reptéren, aztán az én időm is eljött, amíg Töki előre rohant, hogy jó helyet találjon magának a bőröndös szalagoknál, én beszélgetni kezdtem egy hihetetlenül édes kis kockával, akinek az idei volt az első Comic-Conja és kijelentette, hogy kicsit fél az egésztől, mert nem tudja, mekkora őrületre számítson. Közöltem vele, hogy csakis a legrosszabbra. Jót nevettünk ezen, aztán hamarosan el is váltak útjaink, de amíg mindketten bőröndökre várakoztunk, néhányszor összemosolygtunk.

Tökivel sikeresen kerítettünk magunknak egy taxit, ami a hostelhez vitt, útközben vidáman tapsikolni kezdtem, valahányszor megláttam egy lámpaoszlopra erősített Comic-Con reklámot, és összességében örültem, hogy végre, végre, végre megint ott lehetek, a világ legnagyobb kocka-ünnepén, amiről sokan csak álmodni mernek. És akkor még nem is tudtam, hogy a lehető legjobb Comic-Con vár rám.

Oké, nem teljesen, mert a saját idiótaságom miatt lecsúsztam egy óriásian hatalmas nagy, gigaszuperfantasztikus dologról, amiben Miguelnek volt része, de erről majd legközelebb. Talán egészen hamarosan, ha továbbra sem áll el ez a fránya eső.