Kis kitérő az angyalok városába

Másnap aztán szomorú búcsút vettem Migueltől, aki a reptérre indult tovább, mi Tökivel pedig reggelizés után (sajnos a speciális Comic-Con menünek, azaz szaláminak, sajtnak meg ilyesminek már nyoma sem volt), felkaptuk bőröndjeinket és célba vettük a buszpályaudvart, ahonnan Los Angelesbe indultunk. A Comic-Con ideje alatt valahogy nem igazán akart meleg lenni az idő, amit nagyon jól mutat az is, hogy péntek éjjel a hideg miatt untam meg az ácsorgást a Nerd HQ előtt, de persze hétfőn, mikor küzdöttünk a bőröndjeinkkel, hogy megtalájuk a buszokat, tűzött a nap és lehetett vagy 30 fok, bár inkább annál is több.

Akkora szerencsénk volt, hogy egy előbbi buszra is volt hely, ami Los Angelesbe indult, így arra szépen felpattantunk.

Az út legeseménydúsabb része az volt, mikor az autópályáról letérve, határőrök vizsgáltak át mindenkit, nem véletlenül mexikói bevándorlók-e. Eleinte féltem, hogy problémázni fognak majd, mivel mindenkitől azt kérték, igazolja amerikai állampolgárságát, de szerencsére a fiatalabb srác csak annyit mondott nekem, hogy járt már Budapesten a haverjaival és nagyokat ittak. Nevetve közöltem vele, hogy igen, Magyarországon azt lehet, mármint sokat inni, és tovább nem is kérdezgetett.

Az úton főleg sivatagot, meg titkos sivatagi katonai bázisokat lehetett látni, néha fel-felbukkanó óceánnal, vagy apró tengerparti városokkal. Bűbájos volt a látvány, egészen addig, amíg Los Angeles külvárosába nem értünk, ahol már közel sem tetszett ennyire a dolog. Úgy értem, a nagyvárosoknak mindig van egy olyan kerületük, ahová az ember nem szívesen teszi be a lábát turistaként, na és a busz pontosan ezen a kerületen haladt át, majd tett le minket. Gyorsan taxit kerestünk, mert úgy tűnt az állomásról eljutni a hostelig kalandosabb, és talán hosszabb út lenne, mint San Diegótól eljutni addig a pontig, egy halomyni bőrönddel meg aztán főleg.

Reménykedtem benne, hogy mivel a hostelünk Hollywoodban lesz található, az némivel kedvesebb környék lesz, mint a buszpályaudvar, meg az azt körülvevő utcák, de tévedtem.  Megmondtam Tökinek, hogy én sötétedés után nem igazán szeretnék kimenni majd az utcára, pedig a “nyóckerben” jártam egyetemre egy évig, meg annak a környékére bulizni, szóval meg kellett volna már edződnöm kicsit.

A hostelben, nyolc ágyas, mixed szobát foglaltam magunknak, nehogy elveszítsem a végén magam mellől a kisöcsém, és a hely ugyan nem volt annyira barátságos, meg összességében tök hangulatos, mint a san diegói hostel, volt egy olyan bizonyos lepukkant bája. Egészen addig, amíg aznap este meg nem láttam egy csótányt, persze. A lakban délután rajtunk kívül még egy fiú tartózkodott, akivel szinte egyszerre érkeztünk, később érkezett még egy kisebb csapatnyi svéd lány, Töki legnagyobb bánatára. Azért bánatára, mert mivel nem tud angolul, illetve ottani törvények szerint még kiskorúnak számít, nem tudott velük kommunikálni, vagy akár meginni pár üveg sört.

Kicsit szusszantunk, aztán elindultunk kaját felkutatni, illetve gyors Hollywoodot nézni. A Taco Bellben telezabáltuk magunkat tacóval, aztán elindultunk a Walk of Fame-en, ami némileg másképp nézett ki, mint számítottam rá. Valahogy senkinek a képein (természetesen a mienken sem) szerepelnek a csillagok mellett üldögélő csövesek, illetve a néha szembeszálló füstszag sem jelenik meg a beszámolókban.

Persze, ahogy közelebb halad az ember az igazi látványosságokhoz, például a Chinese Theater-höz, ritkulnak az efféle dolgok, és sűrűsödnek a turisták, de akkor is bánt, hogy Kevin Bacon csillagával nem mertem leücsörgős, pózolós képet csinálni, mert szegénynek nem jutott hely a menők között.

Töki ugyan eleinte tiltakozott egy keveset, mondván minek költünk ilyen hülyeségekre, de végül sikeresen berángattam Mr. Ripley Believe it or Not múzeumába, ahol mindenféle érdekességek vannak kiállítva. A világ valaha élt legmagasabb emberének cipője, kannibálok koponyái, kétfejű állatok, minden ilyesmi. Beszéljenek inkább a képek, azok úgyis érdekesebbek:

Beültünk egy Disney Store-ral összekötött étterembe, ahol végre kipróbálhattam életem első Mickey egeres gofriját, mivel tudtam, hogy Disneyland környékére nem megyünk majd, szóval ott nem lesz alkalmam erre. Valamint megvettük másnapra a városnéző busz jegyeit, hogy ne kelljen ilyesmivel foglalkozni. Csak felpattanjunk rá, majd lepattanjunk Santa Monicánál, ahogy azt elterveztük. Vagyis terveztem, mert Tökinek igazából csak az járt az eszében, hogy milyen kocsit szeretne Las Vegasban bérelni.

Igaz, már sötétben értünk haza, és ennek köszönhetően még azt is megláthattuk, hogy Hollywoodban még az utak is csillognak.

Másnap tehát Santa Monica volt a fő cél, a kelést annyira nem kapkodtuk el, köszönhetően annak, hogy Töki reggel szeret zuhanyozni, és ezzel legalább annyi időt eltölt mint egy lány, aki buli előtt készülődik, és belövi a haját, sminket csinál, és szemfestés közben még a rák ellenszerét is feltalálja.

Ez persze csak az én véleményem, a másik fél (azaz Töki) szerint viszont inkább én viselkedtem úgy mint egy diktátor.

A buszra felszálltunk, Hollywoodban, szerencsére már a barátságos részén, és rengeteg érdekességet meghallgattunk a helyekről, amik mellett elhaladtunk. Láttunk egy szórakozóhelyet, ami egykor Johnny Depp tulajdonában állt, olyanokat, ahonnan mára már híres rockbandák kezdték meg pályafutásukat. Ügynökségeket, stúdiókat, Beverly Hills takaros kis utcácskáit, illetve a méregdrága üzleteiről híres Rodeo Drive-ot. Ezeken a helyeken igazából szívesen sétálgattunk volna, csak mondjuk egy másik napon. Ami viszont nem volt.

Santa Monica nagyon tetszett, talán azért, mert már írtam egy olyan irományt, ami ott játszódik, és jó érzés volt azokon az utcákon sétálgatni, ahol valószínűleg a saját magam által alkotott karakterek is járhatnak nap mint nap. (Mikor éppen nem titkos küldetéseken vesznek részt, mert természetesen kémek.)

A Santa Monica Pier megtekintése volt a fő cél, ami nem olyan mint egy egyszerű móló, melyek a Balatonba nyúlnak, hanem van rajta mindenféle érdekesség, mint például éttermek, ajándékboltok,  a 66-os út vége, vagy egy kisebb vidámpark. Kicsit nézegelődtünk a mólón, meg a parton, meg a part melletti sétányon, aztán megvártuk a következő buszt, mert gondoltuk emberi időben visszaérünk vele Hollywoodba és ott is majd sokáig tudunk még mászkálni, akármerre.

Csak egy dologgal nem számoltunk, mégpedig a délutáni csúcsforgalommal, így nagyon-nagyon sokat ücsörögtünk a busz tetején, a tűző napon, ahol még a kis fülesek sem működtek, az érdekes infókkal. Szerencsére előttünk pár másnapos, vagy talán még mindig részeg, amerikai srác megosztott velünk olyan apróságokat, mint hogy az étterem, ami mellett elhaladtunk, szerepelt a Ponyvaregényben, vagy hogy már azért is megérte befizetnünk az útra, mert részesei lehetünk egy igazi, hamisítatlan los angelesi dugónak.

A tervezettnél nagyjából két órával később érkeztünk meg Hollywoodba, ahol rögtön meg is rohamoztuk a “világ legjobb édességboltját”, ahonnan mi mással távoztunk volna mint egy Wonka csokival. És ez ugyan senkit nem érdekel, valószínűleg, de még egy kis Hot Topic-shopping is belefért az estébe, ahol gazdagabb lettem egy Loki-pólóval. Ismétlem, Loki-pólóval! Sajnos nem viselhetem egyfolytában, pedig szívesen tenném, nekem elhihetitek.

Ismét jó későn értünk vissza a hostelbe, ahol már ment ezerrel a buli. Töki ideges volt, mert a kora, meg a nyelvi korlátozottságok ismét megakadályozták abban, hogy csatlakozzon, én is ideges voltam, mert egy barátnőm sem volt velem, aki szorgos unszolásával rávehetett volna, hogy menjek oda vele a vígan iszogató tömeghez és szórakozzak egy jót. Így, miközben a többi szobatársunk jól leitta magát, én gyorsan átcsekkoltam a las vegasi partihostelünkból egy másik… nos, némivel jól ismertebb hotelbe, a város egyik jól ismertebb utcáján. Ott aztán még nagyobb partik lettek volna minden este, és csaknem egy hetet készültünk eltölteni Las Vegasban, egyikünknek sem hiányzott, hogy emlékeztessenek, mit vagyunk hajlandóak kihagyni. Ráadásul, én nagyon éberen alszok, képzelhetitek, mennyit tudtam aludni, miközben ki-be mászkáltam körülöttem az emberek San Diegóban, vagy akár Los Angelesben.

Körülbelül hajnali háromig tervezgettem az új Las Vegast, végre autót is foglaltam magunknak a Grand Canyonhoz, mert csak kicsivel jött így ki drágábban az egész, mintha buszos úttal mentünk volna, és teljesen a mi kezünkben volt az irányítás. Tökit is gyorsan felébresztettem, hogy elújságoljam neki a hírt, látszólag felfogta, örült is annak, hogy rendes hotelbe megyünk, de a következő pillanatban már ismét mélyen aludt, szóval nem voltam biztos benne, mennyire hatott rá a dolog. Én viszont azzal a boldog tudattal aludtam el, hogy másnap éjszaka már csak esetleg Töki horkolása, vagy motyogása fog megzavarni álmomban. Ami egy jó dolog.