Comic-Con 2013: 4. nap

Most már egészen biztos, hogy még húsz év múlva is lesz olvasnivalótok tőlem. Nagyon szívesen.

A Comic-Con negyedik napján azzal a tudattal ébredtünk Miguellel, hogy ez az utolsó, és pár órán belül vége lesz, ami nagyon szomorú, mert láthatjuk, ahogy ismét megnyitják az utakat, a tömegek nem a convention centerhez, hanem a reptérre sietnek, a várost visszafoglalják a szokásos bulizni vágyó tömegek, DE mielőtt mindez megtörténne, mi látni fogjuk Tom Hiddlestont.

Erre kétféle tervünk is volt.

Az autogramosztás a Marvel-standnál. Amin ugyan csak én vehettem részt (meg Töki, nem annyira lelkesen), de megígértem Miguelnek, hogy beszámolok neki mindenről.

A Nerd HQ panel előtti és utáni ki-be rohangálás a vasárnapra sajnos annyira már nem titkos színészbejáraton.

Biztosak voltunk benne, hogy ha más nem, legalább olyan képünk lesz róla, amit saját kezűleg készítettünk. Tudtuk, ha túlságosan beleéljük magunkat olyan ábrándokba, mint hogy majd közös képet készíthetünk vele, vagy keservesen zokogva átölelhetjük, semmi nem fog abból valóra válni, mert nem vagyunk olyan mázlisták, mint Abaddon és Mystique barátnőink, akik mindketten szereztek jegyet a Nerd HQ-s panelre, úgy, hogy valaki elajándékozta nekik őket. Velem ilyen sosem történik meg, főleg olyankor nem, mikor Tom Hiddlestonról van szó.

Az ingyen müzlizős hely is bezárt addigra, mire odaértünk, a convention centernél elbúcsúztunk Migueltől, aki továbbra is kitartott amellett, hogy valamiképp szerez nekünk jegyeket, én pedig Tökivel szorosan a nyomomban odaverekedtem magam a Marvel stand elé, és bár tudtam, hogy még rengeteg időnk van az autogramosztásig, elhatároztam, hogy nem mozdulok onnan. 

A harmadik sorban álltam, mondhatni tökéletes helyen ahhoz, hogy láthassam, ami odafent, a pódiumon történik. Kicsit elcsevegtem a mellettünk álló emberekkel, akiktől megtudtam, nem elég, hogy külön jegyet kellett szerezni az autogramokért, de azok közül sem mindegyik jogosított fel arra, hogy autogramot kapj, hanem voltak különleges nyertes jegyek. Gondolom azokkal is lehetett azért üzletelni kicsit, mert nem hiszem, hogy  egy profi Loki-jelmezbe öltözött nőnek pont akkora mázlija lett volna, hogy szerez magának egy nyertes jegyet, bár ki tudja.

Szépen elbeszélgettünk tehát, akkor még meg is nyugodtam, hogy normális emberek állnak körülöttem, egészen addig, amíg meg nem érkezett a Vörös Hajú Lány. Töki kissé más, lényegesen barátságtalanabb szavakkal jellemezte a testalkatát, meg  foglalkozását illetően. Ez a lány mögém furakodott be, de annyira, hogy éreztem, ahogy teljes testével nekisimul a hátamnak (illetve szerencsére csak a Game of Thrones-hátizsákomnak), és tudtam, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége. Tom Hiddleston szeme láttára fognak agyontaposni.

De milyen volt a pillanat, mikor végre annyi várakozás, kellemetlen lökdösődés és nyomorgás után, végre megpillantottam Őt? Aki 2011 szeptember 11-e óta életem egyik szerelme? (Az orientációra tartó repülőn néztem meg először és másodszor a Thort.) Töki tanusíthatja, hogy elsírtam magam. Nem hisztérikusan, mint egy One Direction rajongó, aki fel szeretné hívni magára a figyelmet. Nem, szép csendesen, miközben körülöttem megőrült a tömeg, sirdogáltam magamban, mert képtelen voltam elhinni, hogy itt tartózkodok, alig pár méternyire tőle.

Közben persze folyamatosan kértem Tökit, hogy fényképezzen nekem, mert ő jó magas, és ki tudta nyújtani a gépemet az embertömegek felett.

mini Coulson ügynök

Részben jobb volt, hogy nem volt jegyem autogramozni, mert így legalább mindent láttam. Láttam, hogyan táncol a bizonyára mindenki számára jól ismert “Get Lucky” című számra, amit átköltött Get Loki-ra, és énekeltette aztán az egész jelenlévő bagázzsal. Olvasott Shakespeare-t, egy megközelítőleg 200 éves könyvből, amit egy hozzám hasonló, keservesen síró lány adott neki oda, hogy írja alá. Aláírt egy kartonlapot egy lánynak, aki velünk együtt ácsorgott a tömegben, mert a bad wolf szavakat szerette volna magára tetoválni Hiddles kézírásával. Különösen sokáig foglalkozott azokkal, akik a Make a Wish alapítványon keresztül kértek tőle autogramot. (Ez az a szervezet, ami a halálos beteg gyerekek kívánságait hajtja végre.)

És, ha már pár sorral korábban írtam a Vörös Hajú Lányról, ő konkrétan a fejemre téve fényképezett, folyamatosan ordibált olyanokat, hogy “Let’s be friends, Tom!”, vagy a jól megszokott “I love you, Tom!” meg minden ehhez hasonlót. Amiben nincs semmi rossz, lehetséges, hogy ő volt Tom Hiddleston legnagyobb rajongója, de a jelek szerint megfeledkezett a tényről, miszerint ő is ott állt velünk a tömegben, nem pedig azokkal a kiváltságosokkal, akik jegyüket szorongatva, autogramra vártak. Ha nem lettem volna túlságosan elfoglalva azzal, hogy füleljek, mikor hallom meg Hiddles nevetését, és nem lennék alapjáraton egy nyuszi ember, biztos megmondom neki, hogy egyrészt hátráljon odébb, mert nem vagyok a lélegző kameraállványa, másrészt Hiddles az én jövendőbelim, és nem, egészen biztos nem lesz a barátja.

Hogy sikerült-e meghallanom A Nevetést? Igen, kedves olvasók, nem kell körmötöket lerágva várnotok ennek a rejtélynek a megoldására: sikerült. Egyszer pont elhalkult a hangos zene, én éppen nagyon füleltem, szerencsémre valamelyik autogramkérő valami nagyon vicces dolgot mondhatott, és fülemet megcsapta a csilingelő ehehehehehe. Szóval a Comic-Con küldetésem félig sikeres volt. Stephen Lunsford grabancát majd máskor kapom el.

Az autogramosztás után Töki még mindenképp meg szeretett volna venni pár képregényt, és én is körül akartam nézni, hátha látok valamit. Csupán pár szuperhősös és sorozatos cicás képen kívül semmit nem láttam, amire érdemes lett volna költeni, de attól is elvette a kedvem egy nő, aki olyan sokáig válogatott, hogy a lányának vajon melyik tetszene, hogy gondoltam majd megrendelem online, ha annyira nagy szükségem lenne egy ilyenre.

Inkább megkerestem Tökit, és a Nerd HQ felé vettük az irányt. Jó korán érkeztünk oda is, de Miguel már ott ácsorgott a kapu mellett, és telefonján a Jared és Jensen panel élő közvetítését nézte. Néha én is belepillantottam, közben Twitteren követtem az eseményeket. Sajnos Jensent és Jaredet nem láttuk, egy óriási fekete, sötétített ablakos autóban hagyták el a helyszínt a panel után. Hiddles gyalog jelent meg, addigra már a jól ismert Vörös Hajú Lány is újra megjelent, Töki a háta mögött állva folyamatosan szebbnél szebb szavakkal illette. 

Mi Miguellel szépen, kultúráltan, és főleg elfogadható hangerővel köszöntünk oda Hiddlesnek, hogy szépjónapot, kaphatnánk esetleg egy képet, ő pedig vagy ötven sorry után közölte, hogy interjút kell adnia, és nagyon siet. Aztán még párszor bocsánatot kért. Befelé menet még egyszer visszafordult, és pont meglátta, ahogy integetek neki, és a szemeimbe nézve, visszaintett. Látjátok, mondtam én, hogy kettőnk között nagyon komoly a dolog.

Ott ácsorgtunk, amíg a panelnak vége nem lett. Sajnos a Vörös Hajú Lány is hasonlóképp kitartó volt, mikor Hiddles ismét felbukkant, a már jól ismert kismalacéhoz hasonló visításával követelt tőle képet, meg ilyesmit. Ha nem volna Hiddles körül vagy tíz ember, akik folyamatosan rángatták, mondván sietnie kell, egész biztos megállt volna aláírásokat osztogatni, meg fényképezkedni, mert ő olyan fajta ember, de hála a kíséretének ismét csak heves bocsánatkérésekre futotta, amiért nem tudott megállni nekünk. Azért Miguelnek volt ideje ahhoz, hogy szuper fényképezőjével lőjön pár szuper képet.

Összefutottunk Abaddonal és Mystique-kel is, előbbi a versmondástól volt odáig meg vissza, másik pedig azért, mert Tom dögösnek nevezte a hangját. Na jó, el kell ismernem, az, hogy nekem integetett, ehhez képest semmi! Természetesen ő azóta is ennek a hatása alatt van, ez a Tumblr-címe, naponta rebloggolja az esetről készült gifsetet, meg minden ilyesmi. Én sem tennék másképp. Sajnos ezzel lassan véget is ért az idei Comic-Con. Töki még berohant, hogy újabb képregényeket vegyen magának, mi pedig Miguellel kitárgyaltuk, hogy Tom Hiddleston, milyen tökéletes. Az ingje, a haja, a nyakában lógó napszemüvege, a szexi versmondó hangja, a velociraptor utánzása, a nevetése, a lelke, a mindene.

Utána pedig sajnos gyors pakolásba kezdtünk.

Este először Tökivel vacsizni, utána pedig Miguellel és két szobatársunkkal, akik a hétvégét kempingezéssel töltötték a Hall H-sorban, fagyizni indultunk. Kibeszéltük legnagyobb élményeinket, Miguelnek természetesen az volt, hogy Dylan O’Brien megölelte, a lányoknak Loki megjelenése a Marvel-panelen, nekem pedig az eseménydús Richard Madden panel a Nerd HQ-n.

Így vége is lett a Comic-Connak. Bár a tavalyi is jó volt, az idei még jobbra sikeredett. Jövőre biztos nem lesz anyagi keretem, vagy akár időm, vagy bármi ilyesmim elmenni rá, így az esemény idejére, meg az utána következő pár hétre egészen biztos bebújok valami barlangba, ahol még véletlenül sincs wifi, hogy ne értesüljek arról, mások mennyire jól érzik ott magukat, mennyi érdekesség történik a Nerd HQ-n, és Stephen Lunsford milyen helyeken bukkan fel, ahol akár én is összefuthatnék vele, mert túl fájdalma lenne az egész. Miguel valószínűleg ugyanott fog kuporogni mellettem, hogy legalább együtt sírhassunk amiatt, hogy nem vagyunk Comic-Conon.

És ha már Miguel, mindannyian küldjünk neki egy nagy, virtuális, szerencsét kívánó ölelést, mert a héten költözik Hollandiába, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait! Sok sikert, Miguel, Londonban találkozunk majd!