Szerelem COVID idején

Mióta elkezdtem blogot írni 2010-ben, rengetegszer találtam már meg életem szerelmét. Ott volt a kávézós srác Chorleywoodban, az angliai au pair kalandom során. Chad, a kémek gyöngye. Ifjabb Madár a szomszédból. Mozis Mike, akinek a pohara még a mai napig megvan. Aztán persze azok akik viszonozták is az érzéseim: Alex és Carrick az egyetemről, és végül Fluffy. Akiről tényleg azt hittem, hogy az igazi, de a hétköznapok, az együttélés, és a szigorú írországi lockdown bebizonyították, hogy ez sajnos nem így van. Kicsivel több mint egy éve már Magyarországon vagyok körülbelül tíz évnyi távollét után, és aki nagyon szeretne meglátogathat Budapesten a VR Vidámparkban. De ennek a bejegyzésnek most nem ez a lényege. Hanem Gates.

 

A történetünk hasonlóképp kezdődik, mint ahogy Fluffy-val. Egy Dungeons & Dragons játékkal, amit online kezdtem játsztani 2019 szeptemberében. (Pontosan 8 évvel azután, hogy Amerikában landoltam. Véletlen lenne? Nem hiszem.) A csapatból csupán két fiút ismertem, a másik két játékos, egy amerikai és egy kanadai, teljesen idegen volt számomra. Nagyon nem is beszélgettem velük, lejátszottuk a heti néhány órát és véget is ért a kommunikáció. Aztán valahogy egyre több közös játékunk lett az amerikai fiúval, Gatesszel. Már úgy csatlakoztunk a beszélgetésekhez, hogy "Jé, te is itt vagy? Jó megint találkozni." 

Aztán jött 2020 márciusa. Amit gondolom senkinek nem kell bemutatnom. Ahogy a valós élet megállt, az internetes életem úgy pörgött fel. Heti háromszor ültünk össze D&D-t játszani, és május környékén én is úgy döntöttem, hogy ideje lenne mesélőként folytatnom tovább, ha már úgyis annyira szeretek írni. Gates, akivel addig maximum két mondatot váltottunk privátban, felajánlotta, hogy segít, mint D&D veterán. Már évek óta játszott, írt saját sztorit, mindenki a kis csapatból úgy tekintett rá mint valami szerepjátékos profira. Valamilyen szinten az is, rengeteg színdarabban és musicalben szerepelt, fantasztikusan tud különféle akcentussal beszélni, és mindig igazán egyedi karaktereket hoz a játékokhoz. Én elfogadtam a segítségét, és elkezdtünk együtt dolgozni a sztorimon. Majd elkezdtünk minden másról beszélni. És beszéltünk. És beszéltünk. És beszéltünk.

Én csak barátként gondoltam rá, de barátnak fantasztikus volt. Segített, mikor tavaly szeptemberben hirtelen fogalmam sem volt, mégis mihez fogok Magyarországon kezdeni. (Nem mintha most sokkal több fogalmam lenne, mint mondtam, megtaláltok a VR Vidámparkban.) Ott volt miután szakítottunk Fluffy-val és engedte, hogy kisírjam neki a bánatom, mert hiába én voltam az aki végül kimondta, hogy vége, mérhetetlenül fájt beismerni, hogy nem ő volt az Igazi. Sokat játszottunk, filmeztünk együtt online, és szinte mindennap hajnalba nyúlóan beszélgettünk. (Mármint nekem hajnalba, neki korán estig.) 

Szerintem rajtunk kívül már mindenkinek leesett mi is történik. Nekünk július közepéig kellett várni, hogy rájöjjünk, bizony jóval többet érzünk egymás iránt mint barátság. Én nem is tudnám megmondani, mikor kezdtek az érzéseim változni, mert nem volt egy olyan pont, amikor hirtelen mellbe csapott a felismerés, hogy úristen, én teljesen belezúgtam ebbe a fiúba. 

Már régóta beszéltünk arról, hogy találkozni kéne, mint ahogy jóbarátok teszik az interneten, akik abszolút nem éreznek semmit egymás iránt, de a nagy vallomások után már biztosak voltunk, hogy valamikor találkoznunk kell. Ami rendes, világjárvány-mentes időkben sem könnyű, mert mutatom:

 A COVID idején pedig, mikor mindkettőnk országa le van zárva, pedig majdnem lehetetlen. De szerencsére csak majdnem.

Először én szerettem volna mindenképp Rochesterbe látogatni, így két legyet ütni egy csapással. Meglátogatni életem legújabb, és remélhetőleg már utolsó, szerelmét. Illetve visszatérni Amerikába és feltankolni Cheez-It krékerrel. Hiába vártunk és vártunk a bejelentésre, hogy Amerika megnyitja határait az európai látogatók előtt, az csak nem jött. Mi pedig nagyon szerettünk volna már találkozni. (De annyira nem, hogy én két hetet eltöltsek Mexikóban, karanténban, hogy aztán meglátogathassam New York államban.)

Elkezdtünk tehát tanakodni, hogy mi lenne, ha egy olyan helyen találkoznánk, ahová mindkettőnket beengednek (szerencsére duplán oltottak vagyunk), és ami elég izgalmas hely ahhoz, hogy felfedezzük közösen? A választásunk aztán Bécsre esett. Ausztria szívesen látja az oltott amerikai állampolgárokat, és a magyarokat is, és ugyan nem éppen félúton van kettőnk között, mint ahogy eredetileg szerettük volna, de mindkettőnknek azonnal megtetszett a város. 

Holnapután pedig az is kiderül, mi is tetszünk-e élőben egymásnak. 

Ezek a rövidtávú tervek. Hosszabbtávon pedig? Nyilván nem fogom Magyarországra rángatni.