Tíz éve???

Néha rám jön a dili, hogy a régi blogjaimat olvasgatom. Jó visszatekinteni a múltba, kicsit átélni újra a különféle kalandokat. Hiszen ki ne emlékezne olyan Bee klasszikusokra, mint a fagyoskodás Chorleywood külsőn, vagy a kém múzeum napi látogatása egy cuki fiú miatt? 

Éppen ma is az angliai blogot néztem, amikor az oldalt lévő bloglistára tévedt tekintetem, és láttam, hogy nagyon sok bejegyzés a régi au pairektől kilenc vagy tíz éve íródott. És csapott mellbe engem is a felismerés: 10 éve érkeztem meg Amerikába.

 

Illetve majdnem kicsivel több, mint tíz éve, ilyenkor már az első kém múzeumi látogatásomon is túl lettem. Szeretnék majd egy külön bejegyzést szentelni arra, mi történt a blog különféle szereplőivel az elmúlt egy évtized alatt. De annyit elmondok, hogy Chad, a múzeumi dolgozók gyöngye, nem gondol rám mindennap könnyekkel a szemében. Vagy ha igen, nagyon jól titkolja.

Főleg a blognak köszönhetően, de nagyon jól emlékszek az első néhány napra, amit Amerikában töltöttem, épp ezért nehéz elhinni, hogy már tíz éve kezdődött a kalandom. Hiszen, azt nem tudnám megmondani, mit ettem ma reggelire. Emlékszem, hogy a repülőút után, ahogy hotelbe értünk én rögtön kidőltem, és fittyet hányva arra a jó tanácsra, hogy próbáljuk legyőzni a jet laget, úgy, hogy normális időben fekszünk le, én délután négytől másnap reggelig aludtam. 

Emlékszek rá, hogy bármiféle internetes kapcsolat nélkül a telefonomon nekivágtam Stamford városának, hogy megkeressem az egyik bevásárlóközpontot. Ami belegondolva nagyon bátor döntés volt, 30 éves Bee lehet inkább maradott volna a popóján a hotel szobában. 

Emlékszek a lányokra, akikkel összebarátkoztam, és ugyan már sok-sok éve nem beszéltem, de azért Facebookon látom, hogy jól alakul az életük. Sokan Amerikában ragadtak, valahogy pont az au pair évük vége felé talált rájuk az igaz szerelem, és férjhez mentek. Mik nem vannak.

Emlékszek a sajtkrémes bageles reggelikre.

Emlékszek arra, mikor először láttam meg New York híres épületeit, amik azelőtt csak filmekből voltak ismerősök számomra.

Emlékszek a Juanita Perez becenévre, amit a dél-amerikai lányok adtak nekem. 

És természetesen emlékszek a hatalmas parára, amit a Washingtonba tartó vonaton éreztem, ahogy robogtam a családom felé.

Sok minden történt velem az elmúlt tíz év alatt, néhány nagyon jó, és néhány nagyon rossz. De abból a majdnem két évből amit Bethesdában töltöttem, nem csinálnék semmit másképp. Úgy érzem, minden élmény, minden jó és rossz dolog, valamilyen szinten segített eljutni oda, ahol most vagyok. Hogy mi is az, arról majd írok bővebben, de nem csak a tíz éves évforduló az oka annak, hogy megint ezt a blogot írom, és még egy új kinézetet is készítettem hozzá.

Lehet, hogy csupán tíz évbe tellett, de megjelent az én életemben is egy amerikai fiú. Mármint egy olyan, aki kivételesen viszonozza az érzéseim, ami nagy különbség a blogban szereplő amerikai fiúkhoz képest. 

Hamarosan újra találkozunk!

🐝