The F-files 2013: Part Two

A csütörtöki napról túl sokat nem szeretnék írni, már csak azért sem, mert a pénteki beszámoló viszont, valószínűleg, igen hosszúra fog nyúlni. Viszont a délelőtti történéseket mindenképp meg kell osztanom veletek.

A nagyi, egy iskolában dolgozik, tanársegédként, mert anélkül unatkozna. Az iskolába, ahol kisegít, főleg nagyon szegény, többségében fekete gyerekek járnak, sokuk szülei éppen börtönben csücsülnek, vagy éppen szabadulóban vannak, meg ehhez hasonlók. Szerencsére, egy Headstart nevű program segít abban, hogy iskolába járhassanak, jobb sors várjon rájuk, mint szüleikre, egyenek rendesen, játszhassanak, gyerekek legyenek, ami szerintem fantasztikus. Csütörtök reggel őket látogattuk meg, mert a nagyi kitalálta, hogy húsvét alkalmábal meglepi őket egy Happy Meal-lakomával ebédre. Fantasztikus volt látni, ahogy megörültek a chicken nuggetnek, a sült krumplinak és persze, a játéknak is, ami a menüvel járt. Teljesen csendben ették meg az ebédet, akár a kisangyalok.

Természetesen én is le lettem ültetve közéjük, egy Kashanti nevű kislány és egy megjegyezhetetlen nevű kisfiú invitáltak az asztalukhoz. Miután végeztek a saját kajájukkal, engedelmesen megkérdezték, kaphatnának-e az én sült krumplimból, esetleg. Megengedtem nekik, természetesen, és ha eszembe jut, milyen óriási vigyorra húzódott a szájuk ennek hallatán, férfiasan bevallom, most is könnyek szöknek a szemembe. Elbeszélgettünk velük sportokról (én főleg csak hallgattam őket, mert nem értek hozzájuk), különféle mesékről, vagy éppen arról, hogy kik a barátaik és az ellenségeik az osztályban.

Összesen talán egy órát töltöttem velük, talán még annyit sem, mert én voltam az, aki a nagyival elment a Mekibe leadni a rendelést, de annyira nagyon remélem, hogy ezeknek a gyerekeknek jobbra fordul majd előbb-utóbb a sorsuk. Csütörtök óta, valahányszor a saját gyerekeim nyafizni kezdenek, amiért meg kell enniük a kaját, amit eléjük rakok, mindig figyelmeztetem őket arra, hogy az az osztály ott Floridában mindenét odaadná, ha hasonló lakomában lenne részük minden nap, mint nekik. Nem értik meg, persze, hogy nem, kicsik még ahhoz, hogy felfogjanak ilyesmit. Talán majd egyszer rájönnek, mennyire szerencsések.

Ez például meg is nyilvánul a pénteki programunkban, ami nem más volt, mint a Busch Gardens elnevezésű vidámpark meglátogatása. 

A nagyiék előző este elmondták, hogy megleptek engem egy jeggyel, ami egyszeri sor elejére rohanásra jogosít fel az összes nagy hullámvasúton. Ez az ő húsvéti ajándékuk számomra. Nem akartam mondani nekik, hogy én egy beszari alak vagyok, aki még sosem ült egy komolyabb hullámvasúton sem, és nem is tervezi megtenni ezt. Csupán illedelmesen megköszöntem az ajándékot, és reménykedtem benne, hogy kitalálok majd valami okosat, amivel megúszhatom a hullámvasutazást.

A vidámpark Tampában van, nagyjából egy óra volt oda az út, további húsz perc, amíg kiálltuk a parkolóhelyekhez álló sorokat. Azoknak, akik rokkant helyekre igyekeztek, be kellett kapcsolni a vészvillogót, ezzel jelezve, hogy merre tartanak. Mi is így tettünk.

További öt percet álltunk sorba a kapuknál, én még további ötöt a vevőszolgálatnál, hogy megkapjam a sor elejére jogosító jegyem, aztán mehettünk szórakozni kedvünkre.

 Rögtön szembe is találkoztunk, egy óriási, fából épített hullámvasúttal, a nagyiék megengedték, hogy felüljek rá, amíg ők elviszik a gyerekeket kengurukat simogatni. Ettől még nem féltem, nem tűnt sokkal félelmetesebbnek, mint azok a hullámvasutak, amiken viszont már ültem. Igazam is volt, bár kellemesen feltöltött adrenalinnal, csak egyszerű hullámvasút volt, kicsit talán gyorsabb mint az átlag. Mögöttem két lány folyamatosan azt visította, hogy meg fognak halni.

Miután végeztem, összetalálkoztam a papával, akivel együtt megkerestük a gyerekeket a kenguruknál. Sosem simogattam még kengurut, azt hiszem, meglepően puha a szőrük. Itt találkoztam össze Neddel, a kissé már öregedő kenguruval, akit legszívesebben a hónom alá csaptam volna, és hazahozom, annyira aranyos volt, ahogy odabicegett hozzám egy kis ennivalóért.

Ned

A kenguruk után madarakat etettünk, ez már annyira nem volt mókás, azok a papagájok lecsaptak mindenkire, akinek kaja volt a kezében, de sokszor még olyanokra is, akiknek nem. Én végig behúzott nyakkal mentem odabent, nehogy egy kósza madárka fészket akarjon építeni a hajamból.

Egy idő után, persze, a gyerekek is megunták a dolgot, na meg azt, hogy a madarak mindenki mást érdekesebbnek találtak náluk, és alig repültek oda hozzánk, szóval tovább indultunk felfedezni a vidámparkot. 

Így jutottunk el a Cheetah Hunt nevezetű hullámvasúthoz, és nézett rám mindenki, hogy hú, erre azonnal fel kell ülnöm, mert mennyire jó. Épp abban a pillanatban süvített el mellettünk az egyik kocsija, rajta sikító emberekkel, én legszívesebben inkább messzire menekültem volna, mint hogy felüljek rá. De nem tehettem. A nagyiék kifizették a jegyem, én meg nem akartam hálátlan dögnek tűnni, aki az 50 dollárjukat csak úgy kidobja az ablakon. Mély levegőt vettem, és beálltam a sorba. 
A jegyemnek köszönhetően nagyjából öt percet vártam, ezalatt hárman is majdnem meggondolták magukat az utolsó pillanatban, hogy ki akarnak szállni az ülésükből. Egy megközelítőleg tíz éves kislány hangosan sírni is kezdett, és már akkor sikított, mikor a kocsi kilőtt a várakozó állásból. Én is szívesen tettem volna hasonlót, de addigra már leültem, rám ereszkedett a biztonsági kar, a szívem hevesen vert, a lábaim remegtek. Behunytam szemeim, a kocsi pedig megindult alattam. Egy majdnem teljesen vízszintesen felfelé vezető úttal kezdődött a menet, amíg felfelé tartottunk, volt időm körbenézni, és azon elmélkedni, ki fogom-e nyitni a szemem akár egy másodpercre is a menet alatt. Aztán megindultunk lefelé. Meglepődtem, mikor felfedeztem, hogy nem félelelmből sikítok. Pedig a második sorban ültem, premierben láttam, milyen kanyarok fognak következni. Azt hiszem, átragadt rám az előttem ülő kisfiú lelkesedése, aki végig olyasmiket ordítozott, hogy “this is awesomeeee” vagy “this is the best day eveeeeer”.  Remegtek a lábaim, mikor leszálltam, de legszívesebben azonnal felültem volna az összes másik hullámvasútra is.

Nem lehetett, meg kellett keresnem a nagyiékat. A papa telefonja ki volt kapcsolva. A nagyi csak simán nem válaszolt. Elvesztettek egy óriási vidámparkban. Amit nem bántam volna, mert ez azt jelentette, hogy enyém a nap, de tudtam, hogy segítségre van szükségük a gyerekekkel, akik az izgatottság miatt, valószínűleg kezelhetetlenek voltak. Körülbelül ötven percen keresztül bolyongtam, épp elhatároztam, hogy beállok egy vizes hullámvasút nem-sorába, mikor végre életjelet adtak magukról. Szerencsém volt, mert a szomszédos étteremben készültek enni éppen, és már nekem is rendeltek kaját. Megkönnyebbülten ledobtam magam melléjük, és megegyeztünk, hogy csak akkor válunk el egymástól, ha utána pontosan megbeszéljük, hol találkozunk, mert a végén tényleg elveszítenek.

Ebéd után felültünk arra a hullámvasútra, amire én is majdnem mentem, pontos mása volt annak a farönkös, vizes hullámvasútnak, ami a németországi Europaparkban található, és amin már igencsak nagyon sokszor ültem. Utána, mert a gyerekek még nem érezték magukat elég vizesnek, elmentünk raftingolni. A nagyiék előzőleg figyelmeztettek, hogy nagyon vizes leszek. A gyerekekre éppen ezért fürdőruhát is adtak. Én nem hittem nekik, mert ültem már pár hasonló játékon életem során, sosem kaptam pár vízcseppnél többet. Jót nevettek rajtam, sőt, a nagyi valami olyasmit mondott, hogy:

- There’s a difference between being wet and being wet.

Még akkor sem hittem nekik, mikor láttam kiszállni az embereket, akik úgy néztek ki, mintha egy zuhanyt vettek volna a menetidő alatt. Mikor nagyjából tíz perccel később én is közéjük tartoztam, tornacipőm tocsogott, a pólómból pedig csavarni tudtam a vizet, már rájöttem, hogy igazuk volt. Szerencsére aznapra már visszaállt a normális, floridai meleg, és nem fagytam meg.

Mentünk még egy menetet, ismét eláztunk, de akkor már nem érdekelt, sokkal vizesebb nem lehettem.

Utána megint szabadidőt kaptam, megbeszéltük, hogy a Szezám Utca témájú játszótéren találkozunk majd.

Az első utam a szafarira vezetett. Kétféle szafari volt. Egy, amiért plusz 35 dollárt kellett volna fizetni, de hozzátartozott például olyan, hogy zsiráfokat etethettél a nyitott fedelű kocsiból, meg egy másik, ahol messziről csodálhattad az állatokat, és körülbelül öt percig tartott.

De legalább ingyenes volt, és beletartozott a jegyembe is. A jegykezelő lány aztán megosztott velem egy titkot, miszerint, igen, az áll a jegyemen, hogy a felsorolt játékokon mehetek egyszer (illetve, tartozik hozzá egy búnusz is, ami egy második menetre jogosít fel az egyik általam választott játékon), de ha teszem azt, nem szeretnék egyszer sem menni a Sheikra nevű hullámvasúton, de a Cheetah Hunton kétszer is, akkor megtehetem azt is. Ezt az információt addig senki nem osztotta meg velem, igencsak hálás voltam érte. Így a szafari után ismét felültem a Cheetahra, és után, mielőtt elmúlhatott volna az adrenalinlöket, gyorsan a Kumba nevű szörnyeteg felé vettem az irányt. 
Az is egy felfelé menettel kezdett, onnantól aztán csavar követett csavart, bármiféle szünet nélkül. Illetve, néhol azért akadtak benne meredek lejtők is. Először véletlenül a legelső ülésre vezető sorba álltam be, de aztán feleszméltem, és gyorsan kirohantam onnan. Két srác jót nevetett rajtam. Nem érdekelt, jó volt nekem középen is, még abban sem voltam biztos, hogy azt túlélem majd.

különösen jól sikerült kép

Egy különösen cuki fiú jött ellenőrizni, jól becsatoltam-e magam, pillantásom a névtábljára csúszott… Mike-nak hívták. Ezen nevettem az egész úton, amíg felfelé vitt a hullámvasút. Nevetésem elég hamar sikításba fulladt, amint megindultunk lefelé. A kezdeti sokk után nagyon élveztem a menetet, teli torokból üvöltöttem, feldobtam a kezem a levegőbe, és ahogy kiszálltam már futottam is egy második menetért. Ezt Mike-kal is megosztottam, egy őrült vigyor kísérletében. Floridai Mike-nak közel sem volt olyan ennivaló mosolya mint az itthoni Mike-nak, de azért aranyosan nevetett.

Mire végeztem a második menettel eljött az ideje annak, hogy megkeressem a csapat másik felét. Gyorsan ment, mivel tudtam, merre vannak, meg mert végigrohantam a parkon, annyira hajtott az energia.

A nagyi azonnal magához ölelt, ahogy meglátott. Elmondása alapján, a kisöreg igencsak kezelhetetlen volt, és nagyon nehezen bírták tartani vele a tempót. Átvettem tőlük a kisöreget és bedugtam egy csakis gyerekeknek fenntartott dühöngőbe, hadd használja el a maradék energiáját.

Mikor végeztünk, megláttam, hogy lehet fényképeket készíteni Big Birddel. Ugyan fizetni kellett volna a képért, de a nagyi kitalálta, hogy amíg ők fényképeznek engem a madárral, addig ő az én gépemmel sunyiban lefényképez engem. Ezért a húzásáért tiszteletbeli magyarnak kiáltom ki.

Mindannyian fáradtak voltunk, bár azért még egy gyors ajándékbolt-látogatás belefért a programba, én vettem is magamnak egy pólót, meg az elengedhetetlen kulcstartót, de nagyon szerettünk már kocsiba pattanni, hazasüvíteni és beájulni az ágyba.

Igen ám, de mikor a kocsihoz értünk, észrevettük, hogy az nagyon nem akar elindulni. Úgy nézett ki, lemerült az akksi. Valaki elfelejtette kikapcsolni a vészvillogókat, miután leparkoltunk, és addig villogtak, amíg le nem merítették az autót. Szerencsére körülbelül tíz percen belül érkezett segítség a park műszaki embereitől, elindították az autónkat, és mehettünk haza kedvünkre.

Alig bírtam betántorogni a házba, annyira fájtak a lábaim. A nagyi megnyugtatott, hogy másnapra nem terveztek semmi érdekesebb, vagy túl sok mozgást igénylő programot, hogy a felnőttek kipihenhessék magukat. Ha még lett volna bennem annyi energia, valószínűleg örültem volna ennek a hírnek.

Extra képek, amiknek nem volt helye a bejegyzés sorai között:

Videók a Cheetah Huntról és a Kumbáról, amit más, bátor emberek készítettek, és voltak olyan kedvesek, hogy feltöltötték Youtube-ra:

The F-files 2013: Part One

A jó hír az, hogy mint láthatjátok, még egy napja sem értem haza Floridából, máris nekiállok megírni a beszámolót. A másik jó hír az, hogy idén nem égtem rákvörösre, csak egy egészen ici-picit, de már az is elmúlt. Egy újabb jó hír, hogy végre megérkezik az Avengers-dobozkám, amit még júliusban rendeltem és… ja, ez nem ide tartozik. A rossz hír az, hogy az egy hét alatt annyit sikerült mászkálnom össze-vissza és gyerekek után rohannom, hogy a lábaim nem igazán működnek, és csak egy pihe-puha, rózsaszín szőrös papucsban érzik jól magukat, amikben még Amerikában sem mehetek az utcára.

Utóbbi, persze, annyira nem lényeges, mert a fájdalom elmúlik majd, a vízhólyagok kipukkadnak, és csak a szép emlékek maradnak majd meg.

Az út maga nem éppen zökkenőmentesen indult, ugyanis egyik szülő sem ért rá, szóval én fuvaroztam magunkat a reptérre, és hagytam a kocsit a hosszútávú parkolóban. Sosem vezettem még reptérre, sosem parkoltam még egy reptér hosszútávú parkolójában sem, és nem két gyerekkel, még két teljesen megrakodott bőrönddel terveztem először ilyesmit tenni, de ez már csak így alakult. 

A lelki szemeim előtt a lutoni parkoló lebegett, ahonnan shuttle-busszal lehet eljutni a terminálokig, és én már láttam magam előtt, hogy elhagyok egy bőröndöt valahol félúton, vagy ami még rosszabb, egy gyereket. Szerencsére a D.C.-i repülőtér parkolója nagy ugyan, de legalább csupán pár lépcső, lift és mozgójárda választja el a termináloktól. Leparkoltam a Dínót, meggyőződtem róla, hogy mindenünk megvan, és biztos bezártam az ajtajait, aztán útnak is indultunk. 

Kisebb bonyodalmakkal átjutottunk a check-inen és a biztonsági ellenőrzésen (utóbbinál szerettem volna háromfelé szakadni, hogy szemmel tarthassak egy-egy gyereket, közben pedig levehessem a cipőim, és külön tálcákat találjak a laptopomnak, a kabátjainknak és a kézben utazó plüssállatoknak), aztán hosszú, hosszú várakozás következett a kapunknál. Inkább érkezzünk két és fél órával előbb a helyszínre, mint hogy úgy járjunk, mint tavaly, mikor mi még a Mekiben eszegettünk békésen, mikor név szerint szólítottak minket a járatra. Kis olvasással, iPad-nyomkodással és beszélgetéssel viszonylag gyorsan elrepült az idő, és szállhattunk fel a repülőre. 

Az út eseménytelenül telt, senki nem borított magára egy innivalót sem, csupán kisebb viták alakultak ki arról, ki melyik elektornikus ketyerét szeretné birtokolni éppen, és a kisasszony folyamatosan az előttünk ülő kissrác székét rugdalta, aki válaszul visszalökött, de az út végére egész jóban lettek, miután pár viccet megosztottak egymással.

A nagyiék, természetesen, már vártak minket a reptéren, gyorsan elvették tőlem mindkét bőröndöt, hogy ne fáradjak tovább velük, és szép lassan kisétáltunk a floridai… hidegbe. Bizony, az első két napunkon hideg volt, körülbelül 15 fok, ami azt mutatja, hogy bizony Floridára is lesújtott ez a sokáig tartó tél. Aznap estére már nem is terveztünk semmit emiatt, csupán hazautaztunk, pizzát rendeltünk, játszottunk kicsit Finn kutyussal és reménykedtünk benne, hogy hamarosan megérkezik majd a meleg, ami miatt jöttünk. Oké, ami miatt én mentem, mert a gyerekeknek nyilván a nagyiék voltak az elsők. Meg a beígért vidámpark.

A hideg másnapra sem múlt el. Én eleinte térdnadrágot húztam, gondoltam, megmutatom én ennek a télnek, hogy ideje elkotródni másfelé, de körülbelül fél percet töltöttem a szabadban, amíg kiengedtem Finnt, hogy elvégezze a dolgát, és rájöttem, a tél legyőzött, hosszú nadrágot kell felvennem. Floridában. Tavasszal. Remélem érződik soraimon, mekkora sokként ért ez.

Aznap délelőttre semmi egetrengetően izgalmas dolog nem volt betervezve, kicsit bicikliztünk, aztán megálltunk a játszótérnél, ahová a gyerekek rögtön be is rohantak, én meg elvittem Finnt egy gyors sétára, aki megmutatta nekem Florida vad arcát. A mocsarakat, közvetlenül a nagyiék lakóparkjának szomszédságában. Igen, igen, a legtöbb embernek azonnal Miami, meg Orlando, meg minden ilyesmi ugrik be, ha Floridára gondol, pedig Florida egy az egyben egy óriási mocsár. Krokodilokkal, békákkal, meg egyéb mocsári élőlényekkel. Szerencsére a homokos tengerparton elfeküdve nehéz erre gondolni. Szerencsére a sétánk során nem akadtunk össze egy vadállattal sem, és Finnt még a tavaktól is sikerült távol tartanom. A kisasszonynak, aki utánam következett a sétáltatási sorban, ez már nem sikerült.

A lakóparkhoz tartozik egy közös medence, illetve egy jacuzzi is. A gyerekek nyilván az előbbibe szerettek volna beleugrani, a 15 fok ellenére is, mi, a felnőttek inkább azt szavaztuk meg, hogy jó lesz nekünk az a kellemesen meleg pezsgőfürdő a hidegben.

Délután aztán, amíg a nagyi fodrászhoz ment, a gyerekek meg fagyizni a papával, én fogtam magam, sétálgattam kicsit a környéken, és csináltam pár fotót, amiken nem látszik, milyen hideg is volt, mert szépen süt rajtuk a nap, és ott virítanak a pálmafák. Inkább gyorsan be is ültem egy kávézóba, hogy felmelegítsem magam egy kávéval, és ha már ott voltam, gyorsan betoltam egy szelet sajttortát is, mert miért ne. Vakáción voltam, megérdemeltem.

A másik délutáni program minigolf volt, némivel izgalmasabb, bár mivel kültéri pályáról volt szó, én már előre éreztem, mennyire kockára fogok fagyni játék közben. Még az érdekességként ott tartok bébikrokodilok is inkább a vízbe menekültek egy idő után, hogy melegedjenek. Velük tartottam volna én is, ha nem bébikrokodilokról beszélünk, amik nyilván egy óriási, szaftos hamburger képében láttak engem. Azt hiszem, a meccset megnyertem, bár ebben nem vagyok biztos, egy idő után elfelejtettük írni a pontokat, mert mindkét gyerek, de főleg a kisöreg, igencsak hiperaktívvá vált a játéktól, és inkább őket rájuk koncentráltunk, mint a pontokra. Én próbáltam kicsit izgalmasabbá tenni a játékot, és néha a krokodilok felé célozni a labdáimat, de sajnos a pályák túl messze voltak tőlük ahhoz, hogy ilyesmit lehessen csinálni.

Vacsorázni egy mexikói étterembe mentünk, ahol mi, a nagyival sorban álltunk asztalért, amíg a többiek hazamentek megetetni a kutyut, és a nagyi úgy döntött, mindketten megérdemlünk egy margaritát. Nem vitatkoztam vele, inkább csak gyorsan leadtam a rendelésem a pultnál, mielőtt meggondolta volna magát.  Mire a család másik fele megérkezett, mi már legurítottuk az innivalónkat, és szabad asztalt is kaptunk. A pincérünk aztán elfelejtette felvenni a fél asztal italrendelését, gyanúsan azután, hogy én kikértem tőle a kólám. A nagyi aztán el is kezdett viccelődni, miután a srác sűrű bocsánatkérésekkel visszatért, hogy persze, miután én rámosolyogtam az öregekről már meg is feledkezett. Szerencsétlen fiú, ha lehet, ezek után még jobban zavarba jött.

Miután mindenki teleette magát (a gyerekek Mexikó nemzeti ételével, sült csirkével és sült krumplival), hazamentünk és miután megnéztünk egy filmet, szépen el is vonultunk aludni. A nagyi azzal nyugtatott meg mindenkit, hogy másnapra már kicsit felmelegszik az idő.

Nem húzom a következő bejegyzésig az idegeket, annyit elárulok, hogy igaza volt. Csütörtökön már 20 fok is volt odakint.

Én pedig ígérem, a többi beszámoló sokkal érdekesebb lesz, mint ez. Sajnos Floridában, ha hideg van, nem lehet túl érdekes programokat szervezni.