The F-files 2013: Part One

A jó hír az, hogy mint láthatjátok, még egy napja sem értem haza Floridából, máris nekiállok megírni a beszámolót. A másik jó hír az, hogy idén nem égtem rákvörösre, csak egy egészen ici-picit, de már az is elmúlt. Egy újabb jó hír, hogy végre megérkezik az Avengers-dobozkám, amit még júliusban rendeltem és… ja, ez nem ide tartozik. A rossz hír az, hogy az egy hét alatt annyit sikerült mászkálnom össze-vissza és gyerekek után rohannom, hogy a lábaim nem igazán működnek, és csak egy pihe-puha, rózsaszín szőrös papucsban érzik jól magukat, amikben még Amerikában sem mehetek az utcára.

Utóbbi, persze, annyira nem lényeges, mert a fájdalom elmúlik majd, a vízhólyagok kipukkadnak, és csak a szép emlékek maradnak majd meg.

Az út maga nem éppen zökkenőmentesen indult, ugyanis egyik szülő sem ért rá, szóval én fuvaroztam magunkat a reptérre, és hagytam a kocsit a hosszútávú parkolóban. Sosem vezettem még reptérre, sosem parkoltam még egy reptér hosszútávú parkolójában sem, és nem két gyerekkel, még két teljesen megrakodott bőrönddel terveztem először ilyesmit tenni, de ez már csak így alakult. 

A lelki szemeim előtt a lutoni parkoló lebegett, ahonnan shuttle-busszal lehet eljutni a terminálokig, és én már láttam magam előtt, hogy elhagyok egy bőröndöt valahol félúton, vagy ami még rosszabb, egy gyereket. Szerencsére a D.C.-i repülőtér parkolója nagy ugyan, de legalább csupán pár lépcső, lift és mozgójárda választja el a termináloktól. Leparkoltam a Dínót, meggyőződtem róla, hogy mindenünk megvan, és biztos bezártam az ajtajait, aztán útnak is indultunk. 

Kisebb bonyodalmakkal átjutottunk a check-inen és a biztonsági ellenőrzésen (utóbbinál szerettem volna háromfelé szakadni, hogy szemmel tarthassak egy-egy gyereket, közben pedig levehessem a cipőim, és külön tálcákat találjak a laptopomnak, a kabátjainknak és a kézben utazó plüssállatoknak), aztán hosszú, hosszú várakozás következett a kapunknál. Inkább érkezzünk két és fél órával előbb a helyszínre, mint hogy úgy járjunk, mint tavaly, mikor mi még a Mekiben eszegettünk békésen, mikor név szerint szólítottak minket a járatra. Kis olvasással, iPad-nyomkodással és beszélgetéssel viszonylag gyorsan elrepült az idő, és szállhattunk fel a repülőre. 

Az út eseménytelenül telt, senki nem borított magára egy innivalót sem, csupán kisebb viták alakultak ki arról, ki melyik elektornikus ketyerét szeretné birtokolni éppen, és a kisasszony folyamatosan az előttünk ülő kissrác székét rugdalta, aki válaszul visszalökött, de az út végére egész jóban lettek, miután pár viccet megosztottak egymással.

A nagyiék, természetesen, már vártak minket a reptéren, gyorsan elvették tőlem mindkét bőröndöt, hogy ne fáradjak tovább velük, és szép lassan kisétáltunk a floridai… hidegbe. Bizony, az első két napunkon hideg volt, körülbelül 15 fok, ami azt mutatja, hogy bizony Floridára is lesújtott ez a sokáig tartó tél. Aznap estére már nem is terveztünk semmit emiatt, csupán hazautaztunk, pizzát rendeltünk, játszottunk kicsit Finn kutyussal és reménykedtünk benne, hogy hamarosan megérkezik majd a meleg, ami miatt jöttünk. Oké, ami miatt én mentem, mert a gyerekeknek nyilván a nagyiék voltak az elsők. Meg a beígért vidámpark.

A hideg másnapra sem múlt el. Én eleinte térdnadrágot húztam, gondoltam, megmutatom én ennek a télnek, hogy ideje elkotródni másfelé, de körülbelül fél percet töltöttem a szabadban, amíg kiengedtem Finnt, hogy elvégezze a dolgát, és rájöttem, a tél legyőzött, hosszú nadrágot kell felvennem. Floridában. Tavasszal. Remélem érződik soraimon, mekkora sokként ért ez.

Aznap délelőttre semmi egetrengetően izgalmas dolog nem volt betervezve, kicsit bicikliztünk, aztán megálltunk a játszótérnél, ahová a gyerekek rögtön be is rohantak, én meg elvittem Finnt egy gyors sétára, aki megmutatta nekem Florida vad arcát. A mocsarakat, közvetlenül a nagyiék lakóparkjának szomszédságában. Igen, igen, a legtöbb embernek azonnal Miami, meg Orlando, meg minden ilyesmi ugrik be, ha Floridára gondol, pedig Florida egy az egyben egy óriási mocsár. Krokodilokkal, békákkal, meg egyéb mocsári élőlényekkel. Szerencsére a homokos tengerparton elfeküdve nehéz erre gondolni. Szerencsére a sétánk során nem akadtunk össze egy vadállattal sem, és Finnt még a tavaktól is sikerült távol tartanom. A kisasszonynak, aki utánam következett a sétáltatási sorban, ez már nem sikerült.

A lakóparkhoz tartozik egy közös medence, illetve egy jacuzzi is. A gyerekek nyilván az előbbibe szerettek volna beleugrani, a 15 fok ellenére is, mi, a felnőttek inkább azt szavaztuk meg, hogy jó lesz nekünk az a kellemesen meleg pezsgőfürdő a hidegben.

Délután aztán, amíg a nagyi fodrászhoz ment, a gyerekek meg fagyizni a papával, én fogtam magam, sétálgattam kicsit a környéken, és csináltam pár fotót, amiken nem látszik, milyen hideg is volt, mert szépen süt rajtuk a nap, és ott virítanak a pálmafák. Inkább gyorsan be is ültem egy kávézóba, hogy felmelegítsem magam egy kávéval, és ha már ott voltam, gyorsan betoltam egy szelet sajttortát is, mert miért ne. Vakáción voltam, megérdemeltem.

A másik délutáni program minigolf volt, némivel izgalmasabb, bár mivel kültéri pályáról volt szó, én már előre éreztem, mennyire kockára fogok fagyni játék közben. Még az érdekességként ott tartok bébikrokodilok is inkább a vízbe menekültek egy idő után, hogy melegedjenek. Velük tartottam volna én is, ha nem bébikrokodilokról beszélünk, amik nyilván egy óriási, szaftos hamburger képében láttak engem. Azt hiszem, a meccset megnyertem, bár ebben nem vagyok biztos, egy idő után elfelejtettük írni a pontokat, mert mindkét gyerek, de főleg a kisöreg, igencsak hiperaktívvá vált a játéktól, és inkább őket rájuk koncentráltunk, mint a pontokra. Én próbáltam kicsit izgalmasabbá tenni a játékot, és néha a krokodilok felé célozni a labdáimat, de sajnos a pályák túl messze voltak tőlük ahhoz, hogy ilyesmit lehessen csinálni.

Vacsorázni egy mexikói étterembe mentünk, ahol mi, a nagyival sorban álltunk asztalért, amíg a többiek hazamentek megetetni a kutyut, és a nagyi úgy döntött, mindketten megérdemlünk egy margaritát. Nem vitatkoztam vele, inkább csak gyorsan leadtam a rendelésem a pultnál, mielőtt meggondolta volna magát.  Mire a család másik fele megérkezett, mi már legurítottuk az innivalónkat, és szabad asztalt is kaptunk. A pincérünk aztán elfelejtette felvenni a fél asztal italrendelését, gyanúsan azután, hogy én kikértem tőle a kólám. A nagyi aztán el is kezdett viccelődni, miután a srác sűrű bocsánatkérésekkel visszatért, hogy persze, miután én rámosolyogtam az öregekről már meg is feledkezett. Szerencsétlen fiú, ha lehet, ezek után még jobban zavarba jött.

Miután mindenki teleette magát (a gyerekek Mexikó nemzeti ételével, sült csirkével és sült krumplival), hazamentünk és miután megnéztünk egy filmet, szépen el is vonultunk aludni. A nagyi azzal nyugtatott meg mindenkit, hogy másnapra már kicsit felmelegszik az idő.

Nem húzom a következő bejegyzésig az idegeket, annyit elárulok, hogy igaza volt. Csütörtökön már 20 fok is volt odakint.

Én pedig ígérem, a többi beszámoló sokkal érdekesebb lesz, mint ez. Sajnos Floridában, ha hideg van, nem lehet túl érdekes programokat szervezni.