Comic-Con 2012: 3. nap

Úgy gondoltam, az, hogy nekem nincs jegyem szombatra, miközben nagyon-nagyon sok embernek van, és fel-alá masíroznak azzal a nyakukban, nem fog érzékenyen érinteni. Ami igaz is volt, egészen addig, amíg ki nem léptem a hostel ajtaján, és szembe nem találtam magam ezekkel a bizonyos emberekkel. Az étteremben, ahová reggelizni mentem (a hostelben kaptunk reggelit, de én éppen nem bagelre meg palacsintára vágytam), a mellettem lévő asztalnál egy család ült, nyakukban a jegyeikkel, és a pincér barátságosan elcsevegett velük arról, milyen is a Comic-Con. Legszívesebben odakiáltottam volna, hogy hé, én is Comic-Conos vagyok, tudok mesélni érdekes dolgokat, voltam a Game of Thrones-panelen is! De az én nyakamban nem lógott jegy, kicsit meztelennek is éreztem magam nélküle. 

Egy másik asztalnál, tőlem nem messze, két hatvanas-hetvenes öregúr, meg egy harmincas éveiben járható, nem annyira öreg úr ücsörgött. Mimóza-koktélt iszogattak, jókedvűen. Miután lerendeztük a kor-kérdést, a pincér nekem is felajánlotta, de tudtam, hogy aznap még sok gyaloglás vár rám, gondoltam, mégsem kéne rögtön alkoholmentes üdítőitallal indítani a napot. Így egy jó nagy pohár narancslevet rendeltem helyette, hogy apukám jó büszke legyen rám.

Azért érdekes a három pasi, főleg a legidősebb, akit talán Herbertnek hívtak, de ha nem, valami más, vicces H betűs neve volt, kifizette a reggelim. Mikor már majdnem végeztem a kajámmal, odajön hozzám a pincér, olyan teljesen filmbe illő módon, hogy az úr annál az asztalnál, fizetett helyettem, mehetek kedvemre, ha végeztem. Én csupán pislogtam, hogy mi történt, biztos jól hallottam, mi történt. Igen, jól hallottam. Mindössze talán két mondatot ha váltottunk az öregúrral, szóval, igazából fogalmam sincs, mi vette rá arra, hogy meghívjon a rántottámra. Talán szépen mosolyogtam. Talán megsajnált, amiért egyedül ettem. Akárhogy is, megmaradt tíz dollárom, és ez már egy jó jel volt arra, hogy a napom bizony nagyon jól fog végződni.

Evés után felkerekedtem, hogy megtaláljak minden programot, ami érdekes, és nem kell hozzá Comic-Con jegy. Szerencsére nagyon sok volt ezekből is.

Első utam az Adventure Time játékhoz vezetett egy direkt gyerekeknek szóló múzeumban. Ha nem tudod, mi az az Adventure Time... egy mese. Talán az egyetlen nézhető mese mostanában a Cartoon Networkön. Eredetileg gyerekeknek készült, nyilván, de beteg humora miatt főleg felnőttek szeretik igazán, tökéletesen látszódott a kiállításra várakozó soron is, aminek kábé egynegyede lehetett kisgyerek. Mindenki más felnőtt volt. Ez a jó a Comic-Conon. Mindenki tudja, mi a helyes válasz arra a kérdésre, hogy What time is it? (ADVENTURE TIIIIIME!!!)

A mögöttem ácsorgó, ferdeszemű fiúcsapatnak hála, megtudtam, hogy odabent, mindenki kap egy rejtvényt, amit meg kell oldania, meg egy kulcsot. Ha megoldja a rejtvényt, megtalálja a kulcsához tartozó szekrényt, ami valami jó kis ajándékot rejt. Laptop-táskát, sapkát, akciófigurát, plüssjátékot, minden ilyesmit. Én teljesen izgatott lettem, folyamatosan figyeltem, ki milyen ajándékkal távozik a helyszínről, és mindenkiét nagyon szívesen elfogadtam volna, bár főleg a sapkákat, vagy a plüssjátékokat. Talán épp ezért lettem kicsit csalódott, mikor az én szekrényemben csupán egy nyalóka lapult. Szép nagy, meg nagyon aranyos nyalóka, de csupán egy nyalóka. A fiúcsapat megnyugtatott, hogy miután lemosom a pecsétet, amit a bejáratnál kaptam, ismét sorbaállhatok, és másodjára már csak nagyobb szerencsém lesz. Sajnos, a Comic-Con ideje alatt nem sikerült másodjára visszajutnom oda. A nyalókámra pedig egyre jobban fáj kedves gyermekeim foga.

Az Adventure Time-móka után elindultam arrafelé, ahonnan a shuttle buszok indultak szerdán a hotelhez, mert láttam még akkor, hogy valami nagyon készülődik ott is. Jól sejtettem. először is a baseball stadionban, ahol a bulit is tartották csütörtök este, részt lehetett venni egy zombi-futáson. Azaz, te futottál, a zombik meg kergettek. Eleinte gondoltam, hogy részt veszek rajta, de 95 dollárért, azt mondtam, majd futok én eleget, ha jön az igazi zombi apokalipszis. Azért szerencsére az egyik zombi volt olyan kedves, és integetett nekem, mikor lefényképeztem messziről. Milyen lenne a világ barátságos zombik nélkül?

A stadionnal szembeni parkolóban mindenféle mókás dolgot állítottak fel, például egy Avengerst kamiont, ami igazából egy nagy Norton reklám volt, de miután helyesen válaszoltál pár kérdésre, kaptál egy posztert meg egy Avengers-rubik kockát. Utóbbit nyilván Tökinek ajándékozom majd egyszer, valamikor. Ő a profi benne.

A piros házikókban pólókat osztogattak, de mire odaértem, pont lezárták az egészet, mert egy Quentin Tarantino-autogramosztás kezdődött hamarosan. Nekem, mivel nem sikerült pólót, vagy posztert, vagy bármit szereznem, amit aláírathattam volna, és különben sem szerettem volna az igazi Quentin Tarantino rajongók helyét foglalni a sorban, így inkább a Nerd HQ felé vettem az irányt, hogy bevásároljak pólóból meg sapkából, meg mindenből, amit esetleg még ott látok. Csütörtökön, meg azt hiszem, pénteken is jártam ott, a biztonsági őrök meg, akik a karszalagot osztogották azoknak, akik elmúltak huszonegy évesek, már nem is kértek személyit, csak mondták, hogy nyújtsam a kezem, és szórakozzak kedvemre.

Épp a bolthoz várakozó sorban ácsorogtam valahol középtájon, mikor bemondták, hogy Zac Levi egy gyors jótékonysági autogramosztást tart, húsz dollárért, akit érdekel, álljon sorba a bejárat mellett. Én biztos voltam benne, hogy erről le fogok maradni, de tudtam, hogy a vasárnapi Zac Levi panelhez autogramosztás is tartozik, szóval annyira nem voltam elkenődve. Miután megszereztem a pólóm, meg a sapim, láttam, hogy a sor még mindig tart, igaz, már igencsak fogyatkozik, ami azt jelenti, az autogramosztásnak hamarosan vége, tehát gyorsan kell cselekednem, ha ki akarom használni ezt az alkalmat. Megkérdeztem a két biztonsági embert, elfogadnak-e kártyát, jött a gyors válasz, hogy nem. Mire jött az én következő kérdésem, hogy oké, akkor hol van a legközelebbi bankautomata? Fogalmuk sem volt róla. Szerencsére, a klub kidobóemberei tudták, hogy a következő utcában, a Marriottban, van egy automata. Szerintem olimpiai csúcsot döntöttem, ahogy különféle táskáimmal, fájós lábaimmal elsprinteltem a hotel irányába. Szinte meg sem vártam, hogy kinyíljanak előttem az ajtók, én már robbantam be az előcsarnokba, hogy megtaláljam az automatát. Kivettem egy nagy halom pénzt, hogy maradjon még további hasonló esetkre, aztán újabb világrekordot döntve visszarobogtam a Nerd HQ-ra.

Remegő lábakkal kérdeztem meg a biztonságiakat, tart-e még az autogramosztás, azt mondták, pont időben jöttem, én vagyok az utolsó. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, Zac az emeleten, egy VIP-asztalnál foglalt helyet, szóval a nagy futás után még lépcsőt is kellett másznom. Útközben, kocsonyává vált kezekkel gyorsan kibontottam a frissen vásárolt sapkám, hogy majd arra kérek aláírást.

A fent ácsorgó biztonságiak is zöld utat adtak, így én kifulladva, futástól vörös arccal, össze-vissza meredező hajjal, egy Nerd HQ-baseball sapkát szorongatva görcsösen ujjaim között, szinte szó szerint bezuhantam Zachary Levi elé. Nem, valahogy sosem így képzeltem az első találkozásunkat. Egyik álomvilágomban sem.

Zac első kérdése, természetesen rögtön az volt, hogy mi a jó édes fene történt velem. Nyilván nem így, persze. Hanem kedvesen.

Mire én, miután rájöttem, hogy kell szavakat formálni és beszélni, elmondtam neki, hogy futottam, mert mindenképp szerettem volna találni egy bankautomatát, hogy jöhessek és találkozhassak vele. Mire Zac szája óriási vigyorra húzódott, és feltartotta kezét, hogy pacsizzak le vele. Miután aláírta a sapim, elmondta, mennyire awesome vagyok, amiért futkározok és így pénzt szerzek a jó ügy érdekében. Mire legszívesebben azt mondtam volna neki, igazából tojok a jó ügyre, én csak őt szerettem volna látni. De nem mondtam. Mert az nem lett volna awesome dolog, meg persze továbbra sem igazán működött még rendesen a beszélőkém a sokktól. Zachary Levi előttem ült, mosolygott rám, beszélt hozzám, és még meg is érintett. Ez már alapból több volt, mint amit a szombati naptól vártam. Búcsúzásképp kaptam még egy pacsit, ismét megtudtam, mennyire szuper vagyok, amiért rohangálok fel-alá, és a barátságtalan biztonsági ember már kezdett is elterelni, mikor szerencsére volt annyi lélekerőm, hogy megkérdezzem Zac-et, lesz-e valamikor alkalom fényképezkedni is. Mire azt válaszolta, persze, pár percen belül lent lesz, és lehet fényképeket csinálni. 

Újabb futás következett, viszonylag még a sor elejére kerültem, mert nem sokan tudtak akkor még a fotós lehetőségről. Próbáltam mondogatni magamnak, hogy vegyek fel valami normális, fényképezős mosolyt az arcomra, valami visszafogottat, mert a képek alapján, amiket láttam, mindenki hasonlóan tett. A terv tökéletesen is működött, egészen addig, amíg sorra nem kerültem, és Zac vigyorogva maga mellé nem rántott. Teljes üzemzavar jött létre az agyamban, és úgy gondoltam, nem érdekel, meg kell örökítenem az utókor számára ezzel a fotóval, hogy mennyire nagyon boldog/izgatott/idegbeteg voltam a fotó elkészítésének pillanatában. Íme:

Megbántam-e azóta, hogy nem valami normális képet csináltam? Nem. Na jó, talán egy kicsit, vasárnap, mikor a Nerd HQ-n emberek Zac Levivel készített képeit vetítették folyamatosan egy óriási kivetítőn, és egy váratlan pillanatban, mikor hátrafordultam, a saját idegbeteg tekintetemmel találtam szembe magam, fél falnyi nagyságban.

Nem is igazán tudom, mi mást csináltam szombaton, kóvályogtam még fel-alá, betévedtem egy Tim Burton-sátorba, ami a legújabb filmjét, a Frankenweenie-t reklámozta.

Láttam Pokémonokat, éneklő kalózókat, Rob Benedictet és Richard Speight Jr.-t (azaz Chuck-ot és Gabrielt a Supernaturalból), játszottam Pac-Mant, de vagy egy órán keresztül, és ettem egy igazán ínyenc hamburgert. És, természetesen, nagyon-nagyon sokszor nézegettem a Zac Levivel közös fotóm, hogy próbáljam felfogni, mi is történt a délután folyamán.

Hogy már a fényképért megért-e kiadni sok-sok száz dollárt erre a pár napra? Hát naná, hogy naná. 

A következő bejegyzésből pedig kiderült, hogyan szúrtam el (talán) Misha Collins békés reggeli futását...

Comic-Con 2012: 2. nap

Reggel tehát ismét kicsivel nyolc óra előtt keltem, mert megint abban reménykedtem, hogy majd jól megelőzöm a sort, az elsők között felkapom a jegyem, és futhatok is a másik, némileg hosszabb sorba állni. Mikor a Convention Centerhez értem, megkérdeztem egy "Kérdezz engem!"-pólós embert, hol van a jegyre várók sora, elmondta, hogy az épület másik végénél, nem fogom eltéveszteni. Szerencsére, viszonylag hamar meg is találtam, megkérdeztem egy lányt, ez-e a sor, amit keresek, azt válaszolta, igen, ez. Én pedig megörültem a fejemnek, mert csupán pár méteresnek látszódott arról a pontról, és én azt hittem, a végét találtam meg. A lány gyorsan tájékoztatott róla, hogy nem, nem, ő a sor legelején áll.

Sóhajtottam egyet, és elkezdtem sétálni. És sétáltam. És sétáltam, és még mindig sétáltam, pedig elhagytam már az épületet is, a sor meg folytatódott, sehogy sem akart fogyatkozni. Végül, nagy nehezen véget ért, valahol a kikötőnél. Na, gondoltam, ha már a jegyfelvételért túrázni kell ahhoz, hogy a sor végére érjek, én egészen biztos nem fogok ma Game of Thrones-panelt látogatni.

Szerencsére a jegykiadós nénik és bácsik aznap is gyorsan dolgoztak, és ha már ott voltam, megkértem őket, ugyan már, adják már oda a vasárnap szóló bigyulám is, hogy aztán már végképp ne válasszon el semmi aznap a hajnali várakozástól.

Miután nagy nehezen megtaláltam az épületből a kijáratot, futva kezdtem el megközelíteni a Hall H-be várakozó sort, arról, hogy az a sor milyen hosszú volt, videóblogot is készítettem, a következő Bebe TV videóban majd ti is meglátjátok, és rájöttök, mikor azt mondom, hosszú volt a sor, nem élek semmiféle költői túlzás eszközével. Én sikeresen elsétáltam volna a sor végén ácsorgó lány mellett, ha a hátam mögött haladó srác nem kocogtatja meg a vállam, hogy szerinte ide kell állnunk, ne menjek tovább. Ő volt John, az egyetlen ok, amiért a nagyjából három órás ácsorgás elviselhető volt. Szerencsére sokat tudott beszélni, ha olyan téma van terítéken, ami érdekel, én is tudok beszélni, így aztán három óra alatt sikeresen kiveséztük az összes Game of Thrones, Supernatural, Doctor Who meg Sherlock epizódot, az Avengerst, meg minden ilyesmit.

És emlékeztek még az előző bejegyzésben említett nyitóbulira, amiről hamar leléptem? Mikor szóba került a Supernatural, meg hogy mennyire fanatikus vagyok, John mintegy mellékesen megjegyezte, hogy ja, a szereplői ott voltak a nyitóbulin előző este, kicsivel kilenc után érkeztek. Comic-Con utáni Bebének nincs kedve kiröhögni Comic-Conon sorban ácsorgó Bebét, mert Comic-Con utáni Bebe legszívesebben elsírná magát, ha a beszélgetés eszébe jut. Ti nyugodtan röhöghettek rajtam a hozzászólásoknál, John is ezt tette, nagyjából öt percen keresztül, halálra vált arcom látva. Elhatároztam, ha jövőre visszatérek, öt vastag pulcsival, pléddel, egy bögre forró csokival teszem azt, és ott fogok lesni minden esetlegesen felbukkanó sorozatszereplőt. Én aztán nem fogok lemaradni többet semmiről.

Nagy nehezen bejutottunk végre a titokzatos Hall H-be, aminek ugyan a legvégén találtunk csak ülőhelyet (6500 férőhelyes az egész terem, képzelhetitek a pódiumtól, ahol a lényeges dolgok történtek, milyen messze volt az a bizonyos vég), de legalább találtunk ülőhelyet.

Az óriási kivetítőknek hála, legalább mindent láttunk.

A napot a ParaNorman című film paneljével kezdték, ami a Coraline készítőitől származik, amit imádok, szóval nem néz ki rossznak, bár nyilván a teremben ülők közül senki sem amiatt tartózkodott ott, hogy ezen vegyen részt.

Ezután következett a The Big Bang Theory, ami főcímdalának felcsendülése nosztalgikus érzésekkel töltött el, mikor egyetemre jártam anno, ugyanis az volt az ébresztő-csengőhangom. Nem mintha sokat használtam volna akkor, hehe. A sorozatot nagyjából a második évadnál hagytam abba, John nagy rajongója, magyarázta nekem, hogy ki kicsoda, mik történtek, mióta nem láttam, ilyesmik. Továbbá reménykedtünk abban is, hogy a közönség nagy része elpárolog majd, mert nagyon sokan akadtak, akik Big Bang Theory-s pólókban mászkáltak, illetve a mosdóra várakozás közben egy nő, kissé mérgesen előadta nekem, hogy csomóan vannak itt, akik nem nézik a sorozatot, mégis mit keresnek a teremben. Én csupán helyeslően bólogattam, nem szerettem volna közölni vele, hogy én csupán a Game of Thrones, és Kit Harington gyönyörű sötétbarna, göndör fürtjei miatt tartózkodok ott.

Pókember is kérdezett valamit

A következő a The Walking Dead-panel volt. Ami egy olyan sorozat, amit szintén nem nézek, de a bemutató, meg összefoglaló alapján amit láttam, szinte ugrálni kezdtem a székemben, hogy úristen, én ezt látni akarom azonnal, azonnal, AZONNAL! Zombis sorozat, emberi drámákkal, mit ne lehetne szeretni benne?

Ezek után végre következett a Game of Thrones-panel. Senki nem állt fel előtte a helyéről, senki nem ment mosdóba, vagy éppen nasit szerezni magának, mindenki ült a helyén, mintha valaki odaragasztotta volna a popóját, nehogy esetleg elfoglalják a székét. Én már szinte remegtem, annyira vártam a pillanatot, mikor megpillantom Kit Harington arcát, John pedig poénkodott, hogy talán elő kéne készítenie a telefonját, hogy felvehesse videóra a pillanatot, mikor meglátom életem szerelmét besétálni a színpadra. Mert igen, három órányi társalgás alatt az is szóba került, hogy Kit vagy életem szerelme, vagy pedig elveszett ikertestvérem. Ő is megegyezett abban, hogy tényleg nagyon-nagyon hasonlítunk egymásra.

Mikor George R. R. Martin befejezte a mondandóját, még a videóban is lehet hallani, ahogy szép lassan mondják fel idegeim a szolgálatot, három darab, egyre hisztérikusabb WHAT? szócska megformálásával. Kit nincs. Game of Thrones beszélgetés Kit nélkül. Erre a pillanatra vártam azóta, hogy megvettem a jegyeim, hogy láthassam, és nincs ott. John együttérzően veregette karom, de közben vigyorgott magában, mert Emilia Clarke, természetesen jelen volt. Próbáltam Richard Maddenre koncentrálni, mert na, azért ő sem utolsó látvány, de szinte végig az járt a fejemben, hogy Kit nincs ott. Azt hiszem, abban a pillanatban jött el a végleges elhatározás, hogy ha szakad, ha nem, én jövőre is ott leszek a Comic-Conon. Két, egymást követő évben, csak nem fogja ugyanabban az időpontban eltörni a bokáját, nem?

A Game of Thrones-panel után a terem nagyjából fele kiürült, valószínűleg a közönség felét elriasztotta, hogy egy Resident Evil-panel következik, pedig azután még három fantasztikus beszélgetés is volt, az első a Total Recall, a második a Looper, a harmadik az Elysium című filmmel kapcsolatban. A legelső valami utopisztikus, sok robbanános, üldözéses valami, a második egy bérgyilkosos, időutazós valami, Joseph Gordon-Levittel és Bruce Willisszel a főszerepben (utóbbi nem volt jelen, mert kicsit messze tartózkodik az országtól... mindannyian tudjuk, hol), a harmadikról pedig azt kell tudni, hogy a District 9 rendezőjének új filmje, és mivel az nagy kedvencem, Johnnak úgyszintén, a húgának is, aki időközben csatlakozott hozzánk, így az új bemutatója után állva kezdtünk tapsolni. Talán mi voltunk az egyetlenek. És az sem elhanyagolható, hogy a panelen Jodie Foster és Matt Damon vettek részt.

A Game of Thrones-panel előtt kaptunk kis jegyeket, amiket be lehetett váltani ingyen cuccokra a Marriott egyik termében. Nagyon vicces volt látni, milyen arcot vágtak az ott megszállni készülő emberek, mikor észrevették a közeledő Comic-Conos hadak vágtáját. Egy szőke, csupa designer cuccba öltözött csaj, szó szerint félelemmel teli arccal kapaszkodott barátjának karjába, miközben elvonultunk mellettük, pár, valamiféle animés jelmezbe öltözött fazon társaságában. Az ajándékcsomag a legjobb volt, amit a Comic-Con ideje alatt kaptunk, egy Game of Thrones tornazsák (amit onnantól kezdve cipeltem a hátizsákom helyett, hogy mutogassam, bibibí, én ott voltam a panelen), póló, a második könyv a sorozatban, kulcstartó, és egy hónapos X-box Live előfizetés alkották tartalmát. A póló ugyan óriási nagy, és a Lannister család jelképe található rajta, nem a Starkoké, ahová tartozok, (sajnos nem volt szerencsém senkivel, akivel cserélni szerettem volna), de hálóingnek tökéletes.

Miután Johnnal, meg a testvérével elköszöntünk egymástól, meg gyorsan telefonszámot cseréltünk, meg Facebookot, meg minden ilyesmi, visszavánszorogtam a hostelbe. Tudtam, hogy másnapra nem lesz jegyem, és hogy a szombati nap fantasztikus lesz, Hobbit, meg Iron man 3, meg ehhez hasonló panelekkel, azért biztos voltam benne, hogy nem fogok unatkozni, hiszen rengeteg minden látnivaló akadt a Convention Centeren kívül is. Valamint annak is örültem, hogy talán kicsit tovább alhatok.

Elalvás előtt érkezett egy Facebook üzenet Johntól, hogy épp egy bárban ül, ahová besétált Neil Blomkamp a District 9 rendezője, akit mindketten bálványozunk. Még mérgelődni sem volt erőm ezen, már el is nyomott az álom.

A következő, szombati, beszámolóban pedig következik A Nagy Nap története. Megmutassam most a képet? Áh, nem. Azok, akik Facebookon ismerőseim, tudják miről beszélek, a többiek idegét pedig húzom még egy kicsit. Annyit elárulok, hogy a Comic-Con-on először, és talán utoljára tartózkodtam jókor, jó helyen, és ennek bizony meglett az eredménye is.