Szerelem COVID idején

Mióta elkezdtem blogot írni 2010-ben, rengetegszer találtam már meg életem szerelmét. Ott volt a kávézós srác Chorleywoodban, az angliai au pair kalandom során. Chad, a kémek gyöngye. Ifjabb Madár a szomszédból. Mozis Mike, akinek a pohara még a mai napig megvan. Aztán persze azok akik viszonozták is az érzéseim: Alex és Carrick az egyetemről, és végül Fluffy. Akiről tényleg azt hittem, hogy az igazi, de a hétköznapok, az együttélés, és a szigorú írországi lockdown bebizonyították, hogy ez sajnos nem így van. Kicsivel több mint egy éve már Magyarországon vagyok körülbelül tíz évnyi távollét után, és aki nagyon szeretne meglátogathat Budapesten a VR Vidámparkban. De ennek a bejegyzésnek most nem ez a lényege. Hanem Gates.

Tíz éve???

Néha rám jön a dili, hogy a régi blogjaimat olvasgatom. Jó visszatekinteni a múltba, kicsit átélni újra a különféle kalandokat. Hiszen ki ne emlékezne olyan Bee klasszikusokra, mint a fagyoskodás Chorleywood külsőn, vagy a kém múzeum napi látogatása egy cuki fiú miatt? 

Éppen ma is az angliai blogot néztem, amikor az oldalt lévő bloglistára tévedt tekintetem, és láttam, hogy nagyon sok bejegyzés a régi au pairektől kilenc vagy tíz éve íródott. És csapott mellbe engem is a felismerés: 10 éve érkeztem meg Amerikába.

Halló, itt az új blog beszél!

Pontosan két éve annak, hogy először megérkeztem Amerikába. Igazán jöhetne valami poszt arról, hogy hű, mennyire repül az idő, és ha teljes egy évet hosszabbítottam volna, akkor most indulnék haza onnan hamarosan, egy fárarasztó, munkával teli nyár után. 

Biztos vannak páran, akik szeretnének ilyesmit olvasni, de most sokkal fontosabb dolgaink vannak ennél. Feltűnhetett, hogy még mindig nem fejeztem be az America Fuck Yeah Trip beszámolóit. A jó hír az, hogy valamikor be fogom. Valószínűleg sok-sok képes, kevés szöveges beszámolókkal, de be fogom. A rossz hír az, hogy ez nem most fog megtörténni, ennél ugyanis sokkal fontosabb dolgom van.

Mégpedig az, hogy hivatalosan és ünnepélyes keretek között bejelentsem az új blog indulását. 

KLIKK IDE!

Igazából a link és a kép is ugyanoda visz. Ahogy tőlem már megszokhatták az emberek, olyan címet választottam, amit csak azok tudnak megjegyezni, akik tudnak angolul. Hogy miért? Mert egy szemét dög vagyok, azért. Olyannyira, hogy néha még saját magamnak sem sikerül helyesen leírnom a saját blogom címét. De mivel jól hangzik az a bizonyos cím, így megérte a dolog. Ugye? 

A legjobban mindenki úgy jár, ha beteszi az oldalt a könyvjelzői/kedvencei közé, és akkor könnyen meg fogja találni. Bár biztos vagyok benne, hogy egy "Bebe Walesben" Gugli-keresés is ki fogja dobni.

Tessék odamenni, feliratkozni, szeretni, olvasni, kommentelni, amit a blogokkal szokás, mert nagyon sokat dolgoztam vele, és még fogok is. Legalábbis eleinte biztosan, amíg meg nem unom a blogolást.

A másik újdonság, hogy az új blognak létrehoztam egy Facebook-oldalt. Manapság sokan csinálják ezt, igazából már ennél a blognál is gondolkodtam valami hasonlón, de a lustaság mindig győzött. Érdemes oda is elnézni, mert nem csupán a friss bejegyzésekről lehet majd nagyon hamar értesülni, de lesznek képek, apróbb szösszenetek, helyzetjelentések, amik csak Facebookra fognak felkerülni, mert nem szeretnék egy egész bejegyzést áldozni rájuk. 

KLIKK IDE!

Természtesen úgy lehet a legkönnyebben megtalálni, ha like-oljátok. Olyan szomorú az 3 likeocska (ami mostanra már 5), tornásszuk fel kicsit a számot, hogy boldog lehessek. Ó, és elképzelhető, hogy lesznek majd Facebookos nyereményjátékok is majd. Egyszer. Valamikor.

Ennyi lett volna a szolgálati közlemény, mindenki visszatérhet a vacsorájához, ebédjéhez, reggelijéhez, attól függően, a Föld melyik oldalán tartózkodik éppen. 

Hamarosan találkozunk!

Vegas baby, Vegas!

Valahogy a bejegyzés címe lett a jelmondatunk, azt hiszem az Entourage egyik részében mondogatták, nem tudom, én Tökitől vettem át.

Mivel sajnos kicsit már összefolynak a dolgok, hála annak, hogy ilyen sokáig halogattam az írást, tényleg főleg képek következnek, néha egy kis magyarázattal, ha éppen úgy kívánja a helyzet.

A felső képen látható, ahogy megindultam a lejtőn. Azzal nem, de a következő játékkal nyertem keményen tíz dollárt, azt hiszem a kasszában jót röhögtek rajtam, mikor benyújtottam a kis papírom. Túl sokat nem próbálkoztunk a játékgépekkel, mert úgy tűnt, nincs szerencsénk. Egy néni próbált ugyan tanítgatni az MGM-ben, és bár nem tudom, hogy lehet megtanulni a szerensejátékot, kezdtem érezni, hogy egyre lelkesebb vagyok, és inkább abbahagytam, mielőtt túlságosan belemerültem volna.

Tökivel megegyeztünk, hogy mikor legközelebb visszamegyünk, ő a pókerasztaloknál, én pedig a rulettnél fogom tölteni az összes időm, csinosan felöltözve, pezsgőt szopogatva. Hogy legalább stílusosan szegényedjek le.

Töki szülinapján a Hard Rock Caféban ettünk, mert ott lehetett steaket kapni elfogadható áron, meg hát különben is, szülinapozni a Hard Rock Caféban, Las Vegasban, azért elég menő dolog, nem?

Én sült csirkét rendeltem, arra nem számítva, hogy kihoznak majd elém egy fél grillcsirkét. Ennek ellenére nagyon finom volt, bár természetesen kifogott rajtam.

Még jó, hogy vacsora előtt ültünk fel a New York, New York hullámvasútjára, mert utána mozogni is alig bírtunk.

néhány játékgéppel autót is lehetett nyerni

Ez frankón Cézár palotája volt?

Az utolsó már a Bellagióban készült, ahol szépen le is merült a fényképezőgépem, és hirtelen nem éreztem kedvet ahhoz, hogy új elemeket vegyek bele. Szerencsére ez a kedv visszajött valahol Orlandóban, nem kell aggódni.

Az utolsó napunkon főleg azért mászkáltunk fel-alá össze-vissza, és ültünk le nagyon sokszor pihenni, mert délelőtt 11-kor el kellett hagyni a szállást, a gépünk pedig éjszaka indult tovább Floridába. Bár a rohangálás közben volt egy fontos küldetésünk is: dobókockákat szerezni a Ceasar's Palace-ből. Olyan dobókockákat, amiket a kaszinókban használtak játék közben, és minden másik hotelben lehetett őket kapni. Biztos vagyok benne, ha valaki Vegasban járna, és hozna egyet Tökinek, ő azonnal örök hűséget esküdne az illetőnek (legyen akár fiú vagy lány), és utána hétországra szóló lakodalmat csapnának, ahol az Arctic Monkeys zenélne és patakokban folyna a Jack Daniel's.

Szerencsére addig a hotelben tárolták a cuccainkat, szóval legalább a bőröndökkel nem kellett foglalkozni, miközben sajgó lábakkal jártunk egyik hotelből a másikba, hogy még véletlenül se kelljen az utcán lennünk a melegben.

Az biztos, hogy Vegasba egyszer még visszalátogatok, nem csak azért, mert kíváncsi vagyok, mennyire kellemes lehet az időjárás például télen, hanem mert azért illene megtudni, milyen egy igazi vegasi buli. Vagy valamelyik kaszinó kirablása. Én akármelyikben benne vagyok.

Ami Vegasban történik... (jön a blogomra, nyilván)

A Los Angelesből Las Vegasba tartó út hasonló volt, mint a San Diego-Los Angeles túra. Azzal különbséggel, hogy helyes tengerparti városok, illetve titkos katonai létesítmények helyett a sivatag ölelt körbe minket, és csak az érdekes formájú hegyek dobták fel néha a kietlen tájat. Tökivel folyamatosan próbáltuk keresni Isten Ujját, ami csak azoknak mond valamit, akik látták, vagy olvasták a Stanley, a szerencse fiát.

Egyszer, valami isten háta mögötti városkában megálltunk egy gyors szünetre, utána hosszú órákig buszoztunk, majd végül ismét megálltunk egy még inkább isten háta mögötti helyen, ha nem lett volna egy városhatárt jelző tábla, én komolyan azt hittem volna, hogy csupán egy benzinkútból, egy étteremből és pár kamionból álló kis valami közepére csöppentünk.

A sofőr figyelmeztetett ugyan, hogy kilépve nagy meleg vár ránk, úgy figyeljünk, de arra nem számítottam, hogy majd úgy fogom érezni, mintha egyenesen a Nap felszínére léptem volna a buszról. Soha, de soha nem volt még olyan melegem. Sütött a levegő az árnyékban is, és a néha fel-fellebbenő szél sem nyújtott sok segítséget, mert annak is forró volt a levegője. Ráadásul filmbe illően apróbb örvényeket kavart körülöttünk porból és kisebb elszáradt növényekből. Akkor egyelőre még nyugtattam magam azokkal a mesékkel, amiket a sivatagról hallottam: éjszakára lehűl a levegő, mi pedig valószínűleg olyankor fogjuk felfedezni Las Vegas utcáit. Illetve, egyetlen utcáját, mert most komolyan, a világhírű Stripen kívül, kit érdekel ott bármi is?

Pedig Las Vegas nagy város, ez akkor is feltűnt, miközben a busszal mentünk, és csak mentünk és mentünk, de még mindig nem láttuk meg azt a bizonyos utcát. Csak rendes, normális, csillogás és neonfények nélküli lakóházakat, ahol minden bizonnyal normális emberek élnek. Töki feltette a kérdést, hogy ez a rengeteg ember miből tud Vegasban megélni, én pedig csak annyit tudtam válaszolni, hogy a rengeteg kaszinóba rengeteg alkalmazott is kell.

Szerencsére azonnal találtunk magunknak taxit a buszpályaudvaron, és a menet közben még egy kedves néni azt is megosztotta velünk a kocsi tetejére szerelt tévében, milyen előadásokat érdemes megtekintenünk, amíg a városban tartózkodunk. Ha terveztem is volna ilyesmit, el is felejthettem, amint átcsekkoltam magunkat a hostelnél némivel drágább Excaliburba.

Az előző bejegyzésben már említettem, hogy miért is történt ez, de igazából valahány embernek elmondtam Los Angelesben, hogy megyünk Vegasba és igen, hostelezni fogunk, mindannyian elszörnyedtek, hogy te jó ég, ilyenről még nem is hallottak, mindenki a Strip egyik hoteljében száll meg, ha Vegasba látogat, mert annyira olcsók, hogy hülyeség lenne kihagyni. 

Így esett választásom az Excaliburra, aminek tényleg barátiak voltak az árai, főleg, ha azokra a kényelmes, véletlenül sem emeletes ágyakra, a csendre, a wifire és a saját magunk által állítgatható légkondira gondoltam. Igazi nyugdíjasként vettük be a várost, Töki milliószor meg is jegyezte, ha egy évvel később lenne itt, és valami haverjával már rég egy sztriptízbárban vagy egy kaszinóban költené a pénzét.

Ahogy betettük lábunkat a hotelbe, láttuk, hogy ez igazán távol áll a hostelek világától, és mennyire nagyon nem is bánjuk ezt.

Miután kicsit pihentünk, jeleztük anyunak, hogy életben vagyunk, illetve én még át is öltöztem, gondoltuk, kicsit mászkálunk a Stripen, csak a szomszédos hotelekbe belesve, egészen rövid ideig, mert másnapra terveztük a Grand Canyon utat, és mivel oda-vissza négy órát kellett vezetnem, szerettem volna kialudni magam.

Igen ám, de alighogy kiléptünk a továbbra is megközelítőleg 40 fokos utcára, és láttuk, ahogy sorra világítják ki a hoteleket, boltokat, éttermeket, minden ilyesmit, valahogy nehéz volt arra gondolni, hogy aludnunk kéne. Még azokra is nagy hatással van Vegas, akik csupán nyugdíjas programokon vesznek részt, látjátok.

Az Excaliburhoz a New York, New York, a Luxor, a Mandalay Bay és az MGM Grand van legközelebb. A legelsőben található egy hullámvasút, a Luxor oldalán egyik közös kedvenc játékunkban a GTA San Andreasban lehet felfutni, bár mi ezt nem próbáltuk ki. Azok számára, akik nagykorúak, meg minden ilyesmi, az MGM Grandben van egy nagyon jó nightclub, igaz, hála annak, hogy nagyon jó nightclub, azt hiszem nagyon durva dress code-juk is van, bár ez nem olyan biztos.

Mi elsőnek a New York, New Yorkot céloztuk meg, de csak azért, mert oda kis hidacska vezetett át a mi hotelünktől, szóval az tűnt a legegyszerűbbnek.

Utána gyorsan megvacsoráztunk, egy utcára néző Panda Expressben. Közben megbeszéltük, hogy mit is szeretnénk, még aznap látni. Én kijelentettem, hogy mindenképp oda kell mennünk a Bellagióhoz, és megvárni egy szökőkutas előadást, mert valaki, aki régen nagyon jó barátnőm volt, és jópár éve Vegasban járt, máig emlegeti Facebook-posztokban, mennyire hiányzik neki a Bellagio szökőkutas műsora.

Nem siettük el a dolgot, főleg mert a nagy melegben/tömegben/bámészkodásban nem igazán volt kedvünk futni, de abban megegyeztünk, hogy Vegasnak tényleg van egy magafajta varázsa, ami magával ragadja az embert. Még akkor is, ha az ember tökéletesen tisztában van azzal is, hogy kezdve a Velence Hotel gondoláitól, egészen a New York, New York szabadságszobráig, a városban semmi sem igazi, és nem szabad hagyni, hogy ez az agyunkra menjen. Úgy értem, láttam embereket nagyon nagyon sok pénzt játékgépekbe dobálni, és nyugdíjasokat üveges szemekkel a képernyőkre meredni, mintha maga a megváltó jelent volna meg előttük kis forgó gyümölcsök és számok formájában.

Ráadásul gondoljunk csak bele, mekkora lehet a villanyszámla.

Mint a mellékelt képek is mutatják, végül eljutottunk a szökőkúthoz, bár Töki nem volt hajlandó közelebb menni a nagy tömeg miatt. A képek azt a bizonyos tömeget is ábrázolják, szóval ez is érthető.

A mondák, legendák és mesék, miszerint a sivatagban éjszakára lehűl a levegő, nem igazak, azt kell mondanom. Csak annyi volt a különbség, a nappali és az éjszakai hőmérséklet között, hogy éjszaka legalább a nap nem tűzött, de cserébe az utca betonja sütötte magából a meleget. Persze, pár nappal később, Floridában megtapasztaltuk, hogy létezik ennél rosszabb is, mégpedig ha a meleghez párás levegő is társul, szóval kijelenthetem, hogy Las Vegas nyári időjárása nem a legrosszabb, amiben részünk volt.

Bár valamikor este 11 környékén estünk vissza a hotelbe, vagyis vegasi időszámítás szerint kora estefelé, az autó másnapra már le volt foglalva a Canyon-utazáshoz, kelni kellett, nem volt mese. Gyors reggelivásárlás a Mekiben, majd rohanás a Westinhez, a hotelhez, ahonnan az autót kölcsönöztem. Lett volna az Excaliburban is egy, ahová csak a kellemesen légkondícionált folyosókon kellett volna átfutni, de mivel azon a héten pont valamiféle kosárlabda-bajnokságnak is helyet adott a város, nem volt egy szabad autójuk sem. (A kosárlabdás fiúkról egyébként annyit, hogy külön élmény volt beszállni pár jól megtermett középiskolás mellé a liftbe, mert mindig nagyon kedvesen mosolyogtak, és egymás szavába vágva kérdezték, melyik emeletre szeretnék menni, hogy vagyok, és ilyenek. Mikor Töki velem volt, közel sem viselkedtek ennyira barátságosan.)

Húsz fokban valószínűleg nem lett volna hosszú az út egyik hoteltől a másikig, főleg ha az ember felfedezi magának a kisvasutat, ami köztük jár, de a melegben 40 percig biztos gyalogoltunk, mire az autókölcsönzőhöz értünk. Kis papírmunka után megkaptam a helyes kis Mazda 3-as kulcsait, illetve GPS-t is, mikor közöltem a sráccal, hogy a Grand Canyonhoz igyekszünk, és nem szerepel a terveim között, hogy két napig bolyongok a sivatagban, az utat keresve.

A srác indulás előtt közölte, hogy a tank a negyedéig van benzinnel, én meg gondoltam az egy jó darabig biztos elég lesz. Kis kitérőt tettünk a Hoover-gátnál, meglestük, minden rendben van-e Megatronnal, bámészkodtunk, aztán indultunk is tovább. Töki szerint tankolnunk kellett volna, de én nem hallgattam rá.

jobb oldalt a híres sivatagi jetivel

Körülbelül húsz perccel azután, hogy elhagytuk a gátat, és jelek szerint a sivatag egyetlen benzinkútját, közöltem Tökivel, hogy talán mégis ott kellett volna tankolnunk, mert fogytán van a benzinünk.

Én már láttam lelki szemeim előtt, hogy a helyes kis GPS-ünk ellenére mégis a sivatagban végezzük, prérifarkasok és keselyűk vacsorájaként, mert én úgy gondoltam, hogy okosabb vagyok az én autómániás öcsémnél és tisztában vagyok vele, mikor van a kocsinak benzinre szüksége, és mikor nincs. Még a légkondit is kikapcsoltuk, nehogy az fogyassza el a hátralévő üzemanyagunkat, mikor hirtelen felbukkant előttünk egy égi jel, vagyis egy tábla, ami benzinkutat, éttermet és pihenőhelyet ígért. Lekanyarodtam tehát az útról, egy kisebb, porosabb és sokkal sivatagibb útra, ahol csak mentünk és mentünk, a lassan forró levegőjű autóban, míg végül megegyeztünk: ha lerobbanunk inkább az autópályán robbanjunk le, ott nagyobb az esélye, hogy valaki észrevesz minket és segít nekünk.

Szerencsére a visszafelé tartó úton megláttam egy kis építményt, ami még csak nem is egy sorozatgyilkos szállása volt, hanem valami útfelügyelő házikó, és ott a kedves, segítőkész bácsi elmondta nekem, hogy jó irányba haladtunk a benzinkút felé, csak teljesen le kell hozzá menni a dombon, a tó mellé.

Bíztam benne, és soha olyan boldog nem voltam még életemben (pedig pár napja láttam Tom Hiddlestont), mint mikor megpillantottam a kis benzinkutacskát. Meg egy tavat, és csónakkikötőt és éttermet. A sivatag közepén.

Tele tankkal és az áldott jó légkondival indultunk tovább a Grand Canyon felé. Tipp: ha valami ilyesmit terveznél, vigyél magaddal egy CD-t, vagy olyan kocsit, amibe iPod vagy mpakárhány lejátszó csatlakoztatható, mert country és spanyol nyelvű rádióadón kívül mást nem fogsz találni. Mert úgy tűnik ilyesmit kell hallgatni, ha az ember a 66-os úton, vagy annak környékén autókázik.

Arizonában aztán elkapott minket egy óriási vihar, ami lehűtötte annyira a levegőt, hogy nem is lett utána húsz foknál melegebb, ami áldásként jött a nevadai hőség után. Az esőréteg, amin keresztül semmit nem láttam az útból, már nem annyira.

Szerencsére, mire a kanyonhoz értünk, az eső már elállt, csak a szél fújdogált, mi pedig jót viccelődtünk azon, hogy bár nagyon kellemes, nehogy lefújjon minket egy szikla széléről. Haha, de poénosak vagyunk.

Az a helyzet a Grand Canyonnal, hogy hát... nagy. Igen, ezt gondoltam, mivel a nevében is benne van, hogy az, de arra nem, hogy ennyire óriási. Egyszerűen csak álltam ott, és néztem, hogy úristen, ezt így hogy, és mikor és miképp és mit érezhetett az, aki először felfedezte, és előtte még képeket sem látott róla, mint én? Én tuti összepisiltem volna magam a helyükben. (Volt pár infó a felfedezőkről egy kisebb múzeumban a szakadék szélén, de ez nem szerepelt benne.)

Még Töki is félt a perem szélére merészkedni, ott ahol nem volt védőkorlát, pedig  velem ellentétben, ő aztán igazán tökös gyerek.

Egy idő után sajnos az eleinte kellemesnek tűnő hűvös szél kezdett túl hideg lenni, szóval miután jól kibámészkodtuk magunkat, meg néztünk kicsit a semmibe, illetve eldöntöttük, hogy igencsak mókás lenne a Grand Canyon alján élni, bár biztos nem lenne jó wifink, visszaültünk a kocsiba. Egy gyors tankolás és vacsora után pedig száguldottunk vissza Vegasba. 

A country rádióadók a visszafelé tartó úton is elkísértek minket, bár valahol még Arizonában sikerült találnunk egy klasszikus rock rádiót, ahol jó zenék szóltak, és miután Töki elaludt, valahol másfél órányira a céltól, átkapcsoltam egy popslágeres adóra, és kihasználva azt, hogy még egy kocsiban is képes úgy aludni, mint akit fejbe ütöttek, One Directiont és ehhez hasonló dolgokat hallgattam, illetve énekeltem.

Egyszercsak a sivatag sötétjében felsejlett egy majdnem teljesen szabályos félkör alakú fénykupola, ami csak két dolgot jelenthetett: éppen ufók landoltak ott, vagy az a fény jelzi Vegast. 

Az utóbbi volt, természetesen, mielőtt valaki azt hinné, hogy nem csupán különféle országokból, de egyenesen különféle bolygókról érkező turistákkal ismerkedtünk meg utunk során.

Vegasban helyet találni a kocsinak legalább annyi időbe telt, mint maga a Canyon-túra, de végül pár kedves valet-kisegítőnek hála megtaláltam a hotel parkolóját, ahol ott hagyhattam másnap reggelig a kis kocsit, amit addigra már a sajátoménak éreztem.

Még megvártam ébren az éjfélt, hogy Tökinek boldog születésnapot kívánhassak, aki ugyan jobban örült volna annak, ha a huszonegyedik születésnapját tölti Vegasban, aztán kidőltem. Őszintén, azon csodálkoztam, annyi vezetés után, hogy nem estem össze azonnal, ahogy betettem a lábam a szoba ajtaján.

Las Vegas többi napjáról érkezik majd egy másik, főleg képekből álló bejegyzés, mert ez már túl hosszúra sikeredett így is.