Az elmaradt beszámoló

Szánom-bánom, hogy ilyen nagyon késve írok csak a beszélgetésről az új családdal, mikor ti, nyilván, körmeiteket tövig lerágva ültök már a gép előtt szombat este, vagyis a legutóbbi bejegyzésem óta. Haha, nyilván.

Igazából, ha jobban belegondolok, annyit nem is késtem, mert végül tegnap délután fél négykor került sor a Skype-csevegésre, a szombat este helyett. Anyuka és apuka is jelen volt, ők a teraszukon ültek, pólóban, a nap sütött, én meg a szobámban, szakadó esőben, és a feje tetejére állított webkamerámmal. Ezen rögtön jót nevettünk, meg elviccelődtünk, szóval oldódott a hangulat. Ezek után jöttek a szokásos kérdések: miért szeretek au pair lenni, miért nem szeretek au pair lenni, meg mindenféle ilyesmik. Beszélgettünk a napirendről, úgy körülbelül 9-től délután 2-ig lennék szabad, meg este, ami tök jó. A gyerekekről, ki mit szeret csinálni, merre kell őket vinni, meg hasonlók. Végül megmutatták nekem a legkisebb, 8 éves kislányt is, nagyon édes volt, kissé hiperaktívnak tűnt ugyan, szóval mellette aztán biztos nem unatkozik az ember. A nagyobb gyerekeket, ha minden igaz, a ma délutáni beszélgetés alkalmával fogom látni majd, mert tegnap még aludtak. A fiú épp aznap tért vissza, miután meglátogatta egy barátját Ausztráliában, a lány pedig ottalvós bulin volt valakinél, azt hiszem.

Mivel apuka minden hónapban egy hetet Pesten dolgozik, igen, Budapesten, beszélgettünk arról is, meg hogy merre jártak, és milyen szépnek találják a várost, meg ilyesmi.

Összességében nagyon szimpatikusnak meg aranyosnak tűntek. A kocsit használhatnám, szóval amíg szabadidőm van, vígan rallizgathatnék amerre csak szeretnék. Az elmondásuk alapján nagyon sok au pair van a környéken, szóval valószínűleg emberekkel is tudnék találkozni. Ráadásul, saját fürdőm is lenne, amire már azóta várok, hogy itt Angliában sokszor este tizenegykor sikerül csak eljutnom zuhanyozni, mivel mindenki beelőz.

Most jöjjenek kicsit a negatívumok: a gyerekek közül kettő is kamasz. Valószínűleg nem olyanok, mint Daniel legtöbbször, de azért kicsit tartok ettől. A második pedig, hogy kisvárosról beszélünk. Nyilván, a legtöbb család ilyen kertvárosban lakik, nem a legnagyobb városok központjában, két lépésnyire egy óriási bevásárlóközponttól, vagy bármi mástól, ami érdekes. És ott van a kocsi, amibe bepattanok, és keresek magamnak valami érdekeset. Plusz, az anyuka említette, hogy a középső leányzó imád bevásárlóközpontokban lógni, vagyis nem lehetnek olyan messze, ha csak úgy elugrál oda. Közvetlen vonat jár New Yorkba, ami kábé fél órányira van, és tudom, Amerika az nem Anglia, annyira talán nem nagyon drága minden, mint itt, de nem szeretném, ha megint utazásra kéne nagyon sokat költenem, ahelyett, hogy bármi másra költeném.

Leginkább a kisvárosság miatt meg kell még ezt gondolnom nagyon.