Beindul a buli

Őszintén, már kezdtem kétségbe esni. Tudom, tudom, gyakorlatilag még csak egy hete vettek fel a programba, szóval semmi okom nem volt rá, de mégis bennem volt egy olyan aprócska érzés, hogy mi van, ha én soha, de soha nem fogok egy amerikai családnak sem kelleni, mert egész egyszerűen nincs olyan fejem, akire rábíznák a gyereküket, vagy úgy egyáltalán au pairnek való? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csúnya lennék, vagy ilyesmi, de a legtöbb au pairnek, akikről láttam képeket, van egy olyan tipikus au paires fejük. Ezt bármiféle negatívum nélkül mondom, félreértés ne essék. Olyan csajosak, meg magasak, meg vékonyak, szép hosszú hajuk... szóval olyan igazi lányos lányok. Én sem vagyok fiús, de nem tudom például elképzelni azt a többi au pairről, hogy a péntek estéiket Amerikában azzal töltik, hogy a Supernatural legújabb részeit nézik a tévében. Én meg pont ezt készülök csinálni.

Eltértem a tárgytól. Sajnálom. Izgatott vagyok, ilyenkor össze-vissza beszélek. Vagyis írok. Az elmúlt napokban naponta körülbelül ötször lestem az e-mailjeimet, és mindig óriásit dobbant a szívem, mikor láttam, érkezett egy új levelem, és mindig elküldtem magamban (vagy annyira nem magamban, ha éppen egyedül tartózkodtam otthon) a Nokiát, az Amazont, vagy éppen a Bookline-t, akik körlevelet írtak, és feleslegesen hoztak lázba.

Ma este aztán ismét láttam, hogy van egy új e-mailem, szinte unottan kattintottam oda, magamban már tippelgettem is, kiktől fogok kihagyhatatlan ajánlatot kapni (az Amazonra tippeltem, meg a legújabb filmekre, amiket szuper áron vehetek meg tőlük...), de nem az Au Pair in Americától érkezett egy levél: van egy család, aki érdeklődik irántam!

Remegő kezekkel kattintottam a linkre, közben különféle fohászok jártak a fejemben: ne falun lakjatok, ne legyen hat gyereketek meg öt lovatok, ne legyetek ámisok, lécci lécci.

Az első amit megláttam: San Francisco. Frisco nagyváros, ráadásul egyike az "álom-úticéloknak", egyet fellélegeztem.

Aztán: két kislány, három és hat évesek. Kis változás a tíz meg tizennégy éves gyerekeim után, de oké, mostantól tündérhercegnőset játszunk. Szép lassan aztán betöltött egy kép is, ami az egyiküket, a kisebbet ábrázolta, hát komolyan, olyan mint egy angyalka! Nyilván az ember mást gondol, miután egy évig rajta lóg az az angyalka, de ennyire még ne szaladjunk előre. Ki tudja, lehet semmi nem lesz a dologból, és valaki más játszik majd tündérhercegnőset a kislánnyal.

Az anyuka, ottani szerint reggel hétkor (itteni idő szerint délután háromkor) hívni fog majd.

Izgulok, hogy ne rontsak el semmit, hogy szimpatikus legyek nekik, meg egyáltalán ők szimpatikusak legyenek nekem, mert Frisco azért tényleg nem lenne rossz.