Remek hírek

Szánom-bánom, hogy eddig nem sikerült írnom, de mióta megjöttek az angol gyerekeim, nagyon durván lefárasztanak, főleg azzal, hogy össze-vissza kell utánuk rohangálnom és takarítani, és csak most sikerült eljutnom odáig, hogy összeszedjem a gondolataim, a kevéske kreatív energiám, és írhassak.

Lássuk is.

Vasárnap este, a mi időnk szerint negyed tízkor hívtak, én szépen bezárkóztam a szobámba, minden lámpát felkapcsolva próbáltam olyan fényviszonyokat teremteni, hogy látszódjon a fejemből valami a videón, plusz ismét úgy helyezkedtem, hogy True Bloodos képeslap még véletlenül se ficcenjen ki a hátam mögül. Lehet másik sarkot kéne keresnem a telefonbeszélgetéseimhez, de ez a legvilágosabb. Meg aztán, a True Blood mellett John Lennon, Audrey Hepburn és az angol királynő mosoly a leendő amerikai hostcsaládokra, ők meg szerintem akár jó fényt is vethetnek rám.

Hívtak, velük is jót mosolyogtunk azon, hogy fejjel lefelé van a képem, aztán elkezdtük a beszélgetést. Már szinte az első perctől fogva borzalmasan szimpatikusak voltak, anyuka és apuka is, mosolyogtak, meg vigyorogtak, és ugyan kérdeztek a szokásos dolgokról is, de volt olyan, amit az eddigi, akár angol, akár amerikai családokkal ellentétben nem kérdeztek meg, például, hogy miért hagytam félbe az egyetemet, amiért nagyon hálás voltam nekik. Plusz, olyanokat is kérdeztek, amit eddig mások nem, például, hogy mit szeretnék látni Amerikából, mikor kimegyek, mert akkor úgy készülnek majd. Mikor említettem nekik, hogy ha már Washington környékére megyek, szeretném mindenképp látni a Pentagont, mindketten néztek egy hatalmasat, amit meg is értek. Nem hiszem, hogy sok lány álma lenne ez.

Láttam a kissrácot is, éppen az anyuka szájfényét kente magára, majd az anyukára is, nagyon kis tüneményes volt.

Abban egyeztünk meg, ha bárkinek bármi kérdése lenne, majd e-mailben folytatjuk a beszélgetést. Másnap már jött is e-mail anyukától, kettő is, a másodikban leírta az ő kérdéseit, meg pár dolgot, amit elfelejtett említeni a beszélgetés alkalmával. Szóba került például a blog-dolog is. Mivelhogy anyuka mondhatni ismert személyiség, bár gyanítom csak Amerikában, és csak Washingtonban, jó lenne, ha nem írnék neveket, meg a családjukkal kapcsolatos dolgokat, mert ki tudja, ki akad rá a blogra, és a végén kirobbantok valami országos méretű botrányt. Na jó, ezt nem mondta, csak én következtettem rá, de tökéletesen igaza van, szóval, nagyon meg kell majd gondolnom, miket írok le.

Írta, hogy a gyerekek látták a bemutatkozó videóm, és nagyon szimpatikus voltam nekik, mindketten úgy gondolták, aranyos vagyok nagyon. Ez fontos, mert főleg anyu, félt attól, hogy hála a másik lánynak, engem nem fognak elfogadni a gyerekek, meg gonoszak lesznek, meg ilyesmik. Persze, benne van a pakliban, hogy anyuka kamuzott csupán, és a kölykök már tervezgetik, hogyan készítenek ki, de azért reméljük nincs ilyesmiről szó.

Tegnap estétől kezdve, aztán ma estig vártam egy következő e-mailre, akár jó, akár rossz hírekkel, folyamatosan lestem, hátha írnak, és azt, hogy anyuka nem válaszolt az e-mailre, amiben a kérdéseire válaszoltam, valamiféle rossz jelnek vettem, és nézegettem, mit írhattam, ami esetleg nem szimpatikus nekik, hogy elijesztettem őket, és már kezdtem mérges lenni magamra, hogy basszus Bebe, megint elcsesztél egy jó kis családot.

Aztán... dobpergést kérek... miközben elkezdtem írni ezt a bejegyzést, jött az e-mail, hogy...

hoooogy....

szeretnének matchelni velem! Jeee! És még egyszer jeeeee!

Őszintén, nem sokat, körülbelül tíz percig, ha gondolkoztam a dolgon, és már válaszoltam is nekik, hogy természetesen benne vagyok ebben, és nagyon köszönöm, hogy engem választottak, és ilyesmik. Ha minden igaz, szeptember 12-én indulok, ami tök jó, mert több mint egy hónapom lesz otthon, azután, hogy hazamentem innen.

Hogy felfogtam-e azt, hogy kevesebb mint két hónap múlva Amerikában leszek, ott, ahová nagyon-nagyon régóta szerettem volna már menni, és azt hittem, sosem lesz lehetőségem rá? Nem. Hogy fel fogom-e fogni akkor, mikor a repülőn ülök majd New York felé? Nem. Hogy akkor fel fogom-e fogni, mikor élőben láthatom a Fehér Házat, vagy éppen a Szabadság Szobrot New Yorkban? Nem hiszem.

Ha nem fájna a fejem borzalmasan már délelőtt óta, most fognám magam, és tombolnék egyet a szobámban, de mivel fáj, csak szépen csendesen fogok ünnepelni. Yeee-haw! (Csak hogy amerikaiasan fejezzem ki magam.)