Ejnye, Bebe

Megint régen írtam már. Hjajj. Szánom-bánom a dolgot, de azok, akik már kint vannak au pairként, esetleg készülnek ki au pairként, voltak már távolabb az otthontól hosszabb ideig, esetleg Gyűrűt vittek Mordorba, tudják, hogy az indulás előtti napokban valahogy mindig mindenki velünk akar lenni. Ami érthető. Ahogy egyik barátnőm, Lillus fogalmazott, én most egy évig meghalok, aztán majd ha hazaértem feltámadok. Nem zombiként, hanem mint mikor a Simsben fel lehet hívni a Kaszást, hogy adja vissza az elhunyt embereket, és ha elég pénzt fizetsz tényleg rendes emberként térnek vissza. A lényeg, hogy egy majdnem teljes heti balatoni mulatság után az én lányáimmal ismét itt vagyok, és írok a... fogalmam sincs miről, mert alig történik valami. Egyelőre. Az útlevelem már réges-rég megérkezett a Nagykövetségről benne a csilli-villi vízumommal. Most már biztos helyen van, hogy véletlenül se felejtsem itthon, mert Bécsből azért kissé macerás lenne visszafordulni érte, de amíg csak a konyhában hánykolódott az asztalon, férfiasan bevallom, valahányszor elsétáltam mellette, muszáj volt belenéznem. Mikor a közelben tartózkodott valaki, még nekik is megmutogattam, hogy nézzétek, milyen szép vízumom van. Mivel legtöbbször anyu vagy apu mászkált ilyenkor mellettem, szerintem fél nap alatt elegük lehetett az akcióból, szóval, ha jobban belegondolok, talán azért került el onnan szerencsétlen útlevél egy olyan helyre, ahol annyira nincs szem előtt, hogy még véletlenül se idegesítsem őket a hülyeségeimmel. A másik dolog ami történt, és amiről a lustaságom miatt eddig elfelejtettem értesíteni a blogom népes olvasóközönségét: a családom, mármint a host, befizetett az orientációt megelező egy napos autós gyorstalpaló tanfolyamra. Ami azt jelenti, hogy szeptember 12. helyett... dobpergés... szeptember 11-én utazok. Igen. Jól látjátok. New Yorkba. Szeptember 11. napján. Tíz évvel az izé után. Nem, nincs halálfélelem. Nem, nem készültem fel lelkiekben már arra is, hogy a bugyimat is lehúzzák rólam a reptéren ellenőrzés címszóval. Mint ahogy arra sem, hogy ugyanezen a reptéren, valószínűleg még szegény plüssmackóm és farkasom popójába is felnyúlnak majd, hátha ők akarnak csempészni valamit az Államokba. Totál nyugodt vagyok. Ha ennél nyugodtabb lennék már nem is ember, hanem növény lennék. Itt tartunk most. Az ajándékok beszerzése halad rendben. A nemzetközi jogsim is megvan már, csupán az egyetemnek kell búcsút intenem, egy hatalmasat kell őrjöngenem majd a búcsúbulimon, aztán adieu, kedves Bebe, vár New York. Abban az esetben persze, ha nem robbansz fel, mielőtt a gép egyáltalán földet érhetne, de mint mondtam, ilyenek eszembe sem jutnak.