Kinek van már borzalmasan elege a Spy Museum-os kalandjaim beszámolóiból?
Jajj, úristen. Mennyi kéz a magasban.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem szeretnétek olvasni erről. Szánom-bánom, de nem hat meg a nyüszögésetek. Ez az én blogom. Ha akarom, akár holnap átnevezhetem arra, hogy "Bebe kalandjai a Spy Museumban" vagy bármi ilyesmi. És tudom, néhanapján szeretnétek másról is olvasni, például a családról, a napirendemről, meg arról, hogyan veszem rá a kisfiút, hogy elmenjen pisilni iskola előtt (odaállítom a vécé előtt és letolom a nadrágját...) de sosem mondtam, hogy ez egy au pair blog.
Hanem egy online napló, amit történetesen az alatt az egy év alatt írok, amíg au pairként dolgozok Amerikában. Mert mikor majd öreg néniként egy hasonlóan öreg macskával a kezemben, valami hiperszuper átlátszó képernyőn olvasgatom majd ezeket a sorokat, sokkal szívesebben szeretnék visszaemlékezni arra, hogyan éreztem magam ekkor meg akkor, nem pedig azt olvasni, hogy felkeltem, hajat vasaltam, megreggeliztettem a gyerekeket és bla bla.
Okés?
Okés. Azon kevés egyének, akik ezek után is velem maradtak, most elolvashatjátok a mai fantasztikális kalandjaimat, és kaptok egy képzeletbeli pofipaskolást is, amiért nem hagytatok el és csekkoljátok inkább a Facebook üzenőfalatok legújabb történéseit.
Valamikor tizenegy után indultam el itthonról, a hétközben szerencsére működő, és eléggé megbízható 23-as busszal. Szerintem a délelőtti buszközlekedés mindenhol ugyanolyan, azaz tömve vannak a járatok nyugdíjasokkal. Most is így történt, igaz, az a bizonyos tömöttség összesen öt nyugdíjast jelentett, de mindannyian úgy néztek rám, mintha semmi keresnivalóm nem lenne az ő szent buszukon. A metrókkal azt hiszem, nincs szerencsém.
Most is tíz percet várakoztam az állomáson, mire végre begördült egy, és természetesen tele is volt, bár szerencsére nem csak nyugdíjasokkal. Ülőhelyem viszont így sem volt, így a nagyjából húsz percet végigácsorogtam, bár annyira nem bántam. Főleg, mikor a Dupont Circle megállóhoz értünk, ahol mindig van egy hülye játékom.
A Dupont Circle DC melegnegyede. Így mindig lesem, hogy a le és felszállók között akadnak-e olyan egyének, akiken nagyon látszik, hogy ők bizony nem épp heterók. Tudom, a legtöbb meleg emberről meg sem lehet állapítani, hogy meleg, de eddig az összes metrózás alkalmával láttam minimum két embert, akik olyan édes, sztereotíp módon langyosnak tűntek. Most két srác volt, akik a felszállás alatt arról veszekedtek, milyen fajta farmer áll jobban nekik.
Én ismét a Gallery Place megállónál pattogtam le, majd mielőtt megindultam volna a múzeum felé, rádöbbentem, nagyjából 25 centem van készpénzben, a kártyám meg, valószínűleg az ideiglenessége miatt nem működik boltokban, vagy bárhol máshol, ami nem bankautomata, így gyorsan meg kellett céloznom egyet. Mármint automatát. Tudni kell, hogy Amerikában minden sarkon találsz egy bankot. Vagy egy automatát önmagában. Így találomra megindultam egy utca irányába, még az sem érdekelt, hogy nem olyan automatát találtam, mint amilyen a kártyám, mármint nem azonos banktól, csak magamhoz vettem egy kis pénzt, hogy szabadon garázdálkodhassak.
Gyorsan vissza is szaladtam a múzeumhoz, beszippantottam az olyan kellemes, és már jól ismert illatot, és rögtön az étterem felé vettem az irányt. Rendeltem egy aznapi menüt magamnak, a kedves, kissé idősebb spanyol bácsinál. Megdicsért, hogy milyen szép vagyok, én meg cserébe elfelejtettem neki borravalót adni, szóval elképzelhető, hogy a tőlem szomszédos asztalnál ülő pincérnők, szakácsok, meg egyéb emberek, akik épp szünetet tartottak engem, meg a szüleim meg a plüssállataim szidtak el mindenfélének spanyolul.
Vígan eszegettem a finom szendvicsem, szürcsöltem hozzá a jeges teám, és próbáltam nem foglalkozni azzal, hogy mindennek háttal ültem le és ez mennyire zavar. Mikor egyedül eszek, muszáj olvasnom, vagy tévéznem, vagy ilyesmi, és mikor se könyv, se film nem áll rendelkezésemre, jó, ha legalább az embereket nézni tudom, de buta voltam, és így csak egy olyan kijáratot láttam, amit az égvilágon senki sem használt. Aztán meghallottam a hangot.
Nem, elnézést.
A Hangot.
Olyan gyorsan fordultam hátra, mintha legalábbis valaki lekevert volna egy óriási pofont, szóval kivételesen örültem, hogy nem vett észre, mert azt hiszem még inkább leégettem volna magam, mint ahogy eddig tettem. Első alkalommal a hülye kérdéssel, második alkalommal meg azzal, hogy elfelejtettem emberi nyelven kommunikálni. Visszafordultam inkább a kajámhoz, aminek hirtelen kartonpapír íze lett, és csak hallgattam a hangját, miközben a szívem egyre hevesebben dobogott, a gyomrom meg kábé akkorára szűkült, mint egy borsószem. Próbáltam nyugtatni magam, hogy Bebe, nyugi, mikor így totál feleslegesen izgatod fel magad, tudod, hogy órákig tartó zokogás és heves önsajnálat lesz a dolgok vége.
Nem ment.
Mármint a megnyugtatás.
Az lett a dolgok vége, hogy ott kellett hagynom az egyik szendvicsem, meg a chipsem egy részét, de még egy kevés jeges teát is, mert sehogy sem bírt lecsúszni semmi. Gondoltam, ideje megvenni a jegyeket, és aztán reménykedni, hogy akár még egy fél pillanatra is, de látom Chadet, mert valahogy éreztem, több ma nem fog járni nekem.
Ettől már azelőtt a sírás határára sodortam magam, mielőtt bármi történt volna. Képzelhetitek, akkor milyen hevesen kezdett dobogni a szívem, mikor a pénztárnál megláttam Chadet ücsörögni. Volt még rajta kívül ott egy csaj is, nála állt is egy másik csaj sorba, akit gyorsan félre is löktem, hogy közelebb kerülhessek életem szerelméhez. Aki már messziről odakiáltott nekem, hogy hahó, miújság, aztán meg, hogy az Operation Spy-ra megyek, igaz? Mire válaszoltam, hogy naná.
Igaz, kicsit elszomorított, hogy valószínűleg nem ő lesz a csapatfőnök, ha a pénztárnál üldögél. De gondoltam, azért még egy icike-picike esély azért lehet rá, szóval nem kenődtem el teljesen. Meg különben is, az Operation Spy mindenképp mókás.
Végül aztán úgy döntöttem, megkérem adjon nekem egy múzeum-jegyet is. Így mulat a Bebe, 18 dollár ide, vagy oda, ugyan mit számít már? Már készültem volna Chad kezébe nyomni a pénzem, mikor mondta, hogy kövessem.
Nem igazán értettem, mi történik, hogy vajon nem nála kell azt fizetni, hanem a jegyellenőröknél? Vagy most mi van?
Nem tettem még el a pénzem, és hála a zavarodottságnak, idegességnek, meg bebeségnek, egy centecske kiesett a markomból. Chad már hajolt is utána, én meg próbáltam úgy igazítani a tenyerem, hogy mikor beleejti a pénzt, összeérjen a kezünk. Tudom, egy lúzer vagyok, de jajj mennyire jól esett. Tudjátok, tüzijáték, áramrázás, meg minden, ami ilyenkor kell. Chad aztán megkérdezte, hová szeretnék menni előbb, a múzeumba vagy az Operation Spy-ra? Mondom, először az Operation Spy-ra, ha lehet. Erre mondta, hogy jó, akkor majd utána mikor megyek le a múzeumba, mutassam meg a jegyem az ellenőröknek. Nincs rajta a másik belépő, de érvényes, ha az őrök köcsögösködnének, csak szóljak neki.
Aztán jó szórakozást kívánt és visszaült a helyére. Én meg csak álltam ott kukán, és próbáltam felfogni mi is történt pár másodperccel azelőtt. Az a srác, akiért túlságosan abnormálisan odavagyok, mármint ahhoz képest, hogy összesen háromszor találkoztunk, és összesen kábé tíz mondatot beszéltünk egymással, éppen beengedett ingyenesen a múzeumba.
Wow. Ilyesmik nem szoktak történni a Bebe-univerzumban. Vagy amennyiben mégis történnik, napok, vagy akár hetek múlva paff, hirtelen történik valami, és a boldogan éltek míg meg nem haltak befejezés mindig elmarad. Mindig. Azok, akik szorgalmasan olvassák a különféle blogjaim, már sok-sok éve, és tudom, hogy vannak köztetek ilyenek, tudjátok miről beszéltek. Mennyi meg mennyi önsajnálattól csöpögő bejegyzést olvastatok már végig, igaz? Szóval, a helyzet az, hogy most is szépen arra várok, mikor fog eljönni az a bizonyos rossz. Mert el fog jönni.
Mindig eljön.
Őszintén, még azt is el tudom képzelni, hogy Chad barátunk úgy gondolta, jótékonykodik kicsit a szerencsétlen külföldi leánykával, aki annyira élvezi az ostoba múzeumot. Mert Bebe-világban ez szokott történni. Délután persze még nem gondoltam semmi ilyesmire, és tudom, most sem kéne. Ez a kis valami még több plusz energiát adott a játékhoz.
Sajna, a csapattársaim most közel sem voltak olyan lelkesek, mint múltkor voltunk mindannyian, bár a csajszi, aki nem a csapatfőnök volt, hanem csak bevezetett minket Khandarba, meg elmondta az utasításokat, azt mondta, mindenkinek ki kell találni valami fedőnevet magának. A többiek már fogalmam sincs mit mondtak, főleg a körülöttünk található dolgokból merítettek ötleteket. Én Agent Black Widow lettem, azaz Fekete Özvegy, mert... ömm. Írok egy sztorit, egy olyan sztorit, amit csak én fogok olvasni, és abban a főszereplő kémlánykának ezt a gúnyneve, mert az összes társa meghal valami módon. Meg különben is, erre tényleg felfigyelt mindenki.
Hamarosan aztán megérkezett a mostani csapatfőnök is, egy feka srác, aki múltkor az utasításokat adta, mielőtt Chad megérkezett volna. Jó munkát végzett, de hát... nem Chad volt. És én is jó munkát végeztem, nem dicsekedni akarok, vagy ilyesmi, de nélkülem a csapat biztos valami borzalmas pontszámot kapott volna, annyira nagyon nem sikerült beleélniük magukat az egészbe.
Jó, nyilván én előnnyel indultam, mert tudtam, mire kell figyelni, mitől lesz sikeres a küldetés, de azért próbálkozni lehet. Ők nem próbálkoztak. Miután vége lett a küldetésnek, és a főnök elmondta, hogy négy pontot érdemlünk a munkánkért, utunkra lettünk eresztve.
Szerettem volna rögtön elújságolni Chadnek, vagy legalább elmutogatni neki messziről, hogy milyen ügyes voltam, de már nem ült ott a pénztárnál. Nagyon remélem, hogy ez nem azt jelentette, a következő csapatnak nem ő volt a vezetője, főleg azért nem, mert az a csapat tele volt szép, össze-vissza viháncoló tinilánykákkal. A feka sráccal, akinek a nevét sajna nem sikerült megjegyeznem, fellifteztem a múzeumban, közben elmondtam, miért szeretem annyira a múzeumot, na nem azt az indokot, hogy szeretném nagyon-nagyon sokszor látni Chadet, hanem hogy nagyon szeretnék titkos ügynök lenni, meg ilyenek.
Mire elmondta, hogy igen, nagyon sokáig ő is az szeretett volna lenni, jelentkezett is az FBI-hoz, de elutasították. És hogy a CIA-hoz még nehezebb bekerülni, szóval hajrá, kezdjek el valami harcművészetet meg nyelveket tanulni. Aztán leellenőrizte, mennyi mindenre emlékszek a múltkori álcámról. Csak annyit hibáztam, hogy Korea helyett Japánra emlékeztem úticélként.
Utána megmutattam neki a magyar titkosszolgálat címerét a falon (nem is tudtam, hogy van magyar titkosszolgálat, egészen múlt hétig...), és még nem tudom, beszélgettünk pár dologról, például, hogy merrefelé lakok, bár azt a kis információt pont eltitkoltam, hogy au pairként dolgozok itt. Utána már nyílt is az ajtó, mehettem tovább, és úgy köszöntem el tőle, hogy jövő héten találkozunk. Szívesen mondtam volna, hogy Chadet meg csókolom, de végül nem tettem.
Hanem csak gyorsan végigrohantam a kiállításon, mert délután én mentem a kislányért suliba, és féltem, esetleg késhetek, mert sosem lehet tudni, mi történik a metróval, vagy a busszal. Mivel ingyen mentem, nem éreztem rosszul magam, amiért a kiállított dolgok felét meg sem néztem rendesen. Pedig a kisfilmek közül eddig kettőt láttam, és van belőlük vagy hét-nyolc. Szóval még cseppet sem végeztem, ráadásul nem tudok kívülről sem minden egyes információs táblát sem. Plusz, nem tudtam most tesztelni az álcám sem (Jane Meyer, 13 éves amerikai tanuló) mert pont előttem szabadult be egy nyugdíjascsoport, és minden egyes állomáson ők álltak sorba.
Nem azt mondom, borzalmasan aranyosak voltak, ahogy a hatvan-hetven éves nénikék meg bácsikák próbáltak visszaemlékezni az álcáik adataira, de én is szerettem volna játszani. A hazafelé út legeseménydúsabb történése az volt, hogy az iPodom lemerült, pedig olyan szívesen hallgattam volna pár boldog zenét, hogy még inkább vigyoroghassak. Nem baj, gondoltam, majd a kislányért menet az iskolába beteszem a kocsiba az Owl City cédém, és az aztán annyira boldog meg pozitív, hogy a végén talán el is szállok, A cédét végül otthonhagytam. És el is tévedtem út közben. Igen, egy olyan úton, ami körülbelül két perces, és talán összesen nincs egy mérföld sem. Tudom, tudom, csak gratulálni tudok magamnak én is. Viszont borzalmasan büszke is vagyok, mert egy aprócska parkolóban, ami igazából nem is parkoló, és ráadásul tele volt autóval, a kislány iskolájánál, sikerült megfordulnom, meg kitolatnom a Dínóval. Nem mentem neki senkinek, meg semminek, és igaz, kicsit sok időt vett igénybe a művelet, de ez már nem lényeges.
Ügyes kislány voltam, megpaskolom a saját buksim.
Jajj, úristen. Mennyi kéz a magasban.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem szeretnétek olvasni erről. Szánom-bánom, de nem hat meg a nyüszögésetek. Ez az én blogom. Ha akarom, akár holnap átnevezhetem arra, hogy "Bebe kalandjai a Spy Museumban" vagy bármi ilyesmi. És tudom, néhanapján szeretnétek másról is olvasni, például a családról, a napirendemről, meg arról, hogyan veszem rá a kisfiút, hogy elmenjen pisilni iskola előtt (odaállítom a vécé előtt és letolom a nadrágját...) de sosem mondtam, hogy ez egy au pair blog.
Hanem egy online napló, amit történetesen az alatt az egy év alatt írok, amíg au pairként dolgozok Amerikában. Mert mikor majd öreg néniként egy hasonlóan öreg macskával a kezemben, valami hiperszuper átlátszó képernyőn olvasgatom majd ezeket a sorokat, sokkal szívesebben szeretnék visszaemlékezni arra, hogyan éreztem magam ekkor meg akkor, nem pedig azt olvasni, hogy felkeltem, hajat vasaltam, megreggeliztettem a gyerekeket és bla bla.
Okés?
Okés. Azon kevés egyének, akik ezek után is velem maradtak, most elolvashatjátok a mai fantasztikális kalandjaimat, és kaptok egy képzeletbeli pofipaskolást is, amiért nem hagytatok el és csekkoljátok inkább a Facebook üzenőfalatok legújabb történéseit.
Valamikor tizenegy után indultam el itthonról, a hétközben szerencsére működő, és eléggé megbízható 23-as busszal. Szerintem a délelőtti buszközlekedés mindenhol ugyanolyan, azaz tömve vannak a járatok nyugdíjasokkal. Most is így történt, igaz, az a bizonyos tömöttség összesen öt nyugdíjast jelentett, de mindannyian úgy néztek rám, mintha semmi keresnivalóm nem lenne az ő szent buszukon. A metrókkal azt hiszem, nincs szerencsém.
Most is tíz percet várakoztam az állomáson, mire végre begördült egy, és természetesen tele is volt, bár szerencsére nem csak nyugdíjasokkal. Ülőhelyem viszont így sem volt, így a nagyjából húsz percet végigácsorogtam, bár annyira nem bántam. Főleg, mikor a Dupont Circle megállóhoz értünk, ahol mindig van egy hülye játékom.
A Dupont Circle DC melegnegyede. Így mindig lesem, hogy a le és felszállók között akadnak-e olyan egyének, akiken nagyon látszik, hogy ők bizony nem épp heterók. Tudom, a legtöbb meleg emberről meg sem lehet állapítani, hogy meleg, de eddig az összes metrózás alkalmával láttam minimum két embert, akik olyan édes, sztereotíp módon langyosnak tűntek. Most két srác volt, akik a felszállás alatt arról veszekedtek, milyen fajta farmer áll jobban nekik.
Én ismét a Gallery Place megállónál pattogtam le, majd mielőtt megindultam volna a múzeum felé, rádöbbentem, nagyjából 25 centem van készpénzben, a kártyám meg, valószínűleg az ideiglenessége miatt nem működik boltokban, vagy bárhol máshol, ami nem bankautomata, így gyorsan meg kellett céloznom egyet. Mármint automatát. Tudni kell, hogy Amerikában minden sarkon találsz egy bankot. Vagy egy automatát önmagában. Így találomra megindultam egy utca irányába, még az sem érdekelt, hogy nem olyan automatát találtam, mint amilyen a kártyám, mármint nem azonos banktól, csak magamhoz vettem egy kis pénzt, hogy szabadon garázdálkodhassak.
Gyorsan vissza is szaladtam a múzeumhoz, beszippantottam az olyan kellemes, és már jól ismert illatot, és rögtön az étterem felé vettem az irányt. Rendeltem egy aznapi menüt magamnak, a kedves, kissé idősebb spanyol bácsinál. Megdicsért, hogy milyen szép vagyok, én meg cserébe elfelejtettem neki borravalót adni, szóval elképzelhető, hogy a tőlem szomszédos asztalnál ülő pincérnők, szakácsok, meg egyéb emberek, akik épp szünetet tartottak engem, meg a szüleim meg a plüssállataim szidtak el mindenfélének spanyolul.
Vígan eszegettem a finom szendvicsem, szürcsöltem hozzá a jeges teám, és próbáltam nem foglalkozni azzal, hogy mindennek háttal ültem le és ez mennyire zavar. Mikor egyedül eszek, muszáj olvasnom, vagy tévéznem, vagy ilyesmi, és mikor se könyv, se film nem áll rendelkezésemre, jó, ha legalább az embereket nézni tudom, de buta voltam, és így csak egy olyan kijáratot láttam, amit az égvilágon senki sem használt. Aztán meghallottam a hangot.
Nem, elnézést.
A Hangot.
Olyan gyorsan fordultam hátra, mintha legalábbis valaki lekevert volna egy óriási pofont, szóval kivételesen örültem, hogy nem vett észre, mert azt hiszem még inkább leégettem volna magam, mint ahogy eddig tettem. Első alkalommal a hülye kérdéssel, második alkalommal meg azzal, hogy elfelejtettem emberi nyelven kommunikálni. Visszafordultam inkább a kajámhoz, aminek hirtelen kartonpapír íze lett, és csak hallgattam a hangját, miközben a szívem egyre hevesebben dobogott, a gyomrom meg kábé akkorára szűkült, mint egy borsószem. Próbáltam nyugtatni magam, hogy Bebe, nyugi, mikor így totál feleslegesen izgatod fel magad, tudod, hogy órákig tartó zokogás és heves önsajnálat lesz a dolgok vége.
Nem ment.
Mármint a megnyugtatás.
Az lett a dolgok vége, hogy ott kellett hagynom az egyik szendvicsem, meg a chipsem egy részét, de még egy kevés jeges teát is, mert sehogy sem bírt lecsúszni semmi. Gondoltam, ideje megvenni a jegyeket, és aztán reménykedni, hogy akár még egy fél pillanatra is, de látom Chadet, mert valahogy éreztem, több ma nem fog járni nekem.
Ettől már azelőtt a sírás határára sodortam magam, mielőtt bármi történt volna. Képzelhetitek, akkor milyen hevesen kezdett dobogni a szívem, mikor a pénztárnál megláttam Chadet ücsörögni. Volt még rajta kívül ott egy csaj is, nála állt is egy másik csaj sorba, akit gyorsan félre is löktem, hogy közelebb kerülhessek életem szerelméhez. Aki már messziről odakiáltott nekem, hogy hahó, miújság, aztán meg, hogy az Operation Spy-ra megyek, igaz? Mire válaszoltam, hogy naná.
Igaz, kicsit elszomorított, hogy valószínűleg nem ő lesz a csapatfőnök, ha a pénztárnál üldögél. De gondoltam, azért még egy icike-picike esély azért lehet rá, szóval nem kenődtem el teljesen. Meg különben is, az Operation Spy mindenképp mókás.
Végül aztán úgy döntöttem, megkérem adjon nekem egy múzeum-jegyet is. Így mulat a Bebe, 18 dollár ide, vagy oda, ugyan mit számít már? Már készültem volna Chad kezébe nyomni a pénzem, mikor mondta, hogy kövessem.
Nem igazán értettem, mi történik, hogy vajon nem nála kell azt fizetni, hanem a jegyellenőröknél? Vagy most mi van?
Nem tettem még el a pénzem, és hála a zavarodottságnak, idegességnek, meg bebeségnek, egy centecske kiesett a markomból. Chad már hajolt is utána, én meg próbáltam úgy igazítani a tenyerem, hogy mikor beleejti a pénzt, összeérjen a kezünk. Tudom, egy lúzer vagyok, de jajj mennyire jól esett. Tudjátok, tüzijáték, áramrázás, meg minden, ami ilyenkor kell. Chad aztán megkérdezte, hová szeretnék menni előbb, a múzeumba vagy az Operation Spy-ra? Mondom, először az Operation Spy-ra, ha lehet. Erre mondta, hogy jó, akkor majd utána mikor megyek le a múzeumba, mutassam meg a jegyem az ellenőröknek. Nincs rajta a másik belépő, de érvényes, ha az őrök köcsögösködnének, csak szóljak neki.
Aztán jó szórakozást kívánt és visszaült a helyére. Én meg csak álltam ott kukán, és próbáltam felfogni mi is történt pár másodperccel azelőtt. Az a srác, akiért túlságosan abnormálisan odavagyok, mármint ahhoz képest, hogy összesen háromszor találkoztunk, és összesen kábé tíz mondatot beszéltünk egymással, éppen beengedett ingyenesen a múzeumba.
Wow. Ilyesmik nem szoktak történni a Bebe-univerzumban. Vagy amennyiben mégis történnik, napok, vagy akár hetek múlva paff, hirtelen történik valami, és a boldogan éltek míg meg nem haltak befejezés mindig elmarad. Mindig. Azok, akik szorgalmasan olvassák a különféle blogjaim, már sok-sok éve, és tudom, hogy vannak köztetek ilyenek, tudjátok miről beszéltek. Mennyi meg mennyi önsajnálattól csöpögő bejegyzést olvastatok már végig, igaz? Szóval, a helyzet az, hogy most is szépen arra várok, mikor fog eljönni az a bizonyos rossz. Mert el fog jönni.
Mindig eljön.
Őszintén, még azt is el tudom képzelni, hogy Chad barátunk úgy gondolta, jótékonykodik kicsit a szerencsétlen külföldi leánykával, aki annyira élvezi az ostoba múzeumot. Mert Bebe-világban ez szokott történni. Délután persze még nem gondoltam semmi ilyesmire, és tudom, most sem kéne. Ez a kis valami még több plusz energiát adott a játékhoz.
Sajna, a csapattársaim most közel sem voltak olyan lelkesek, mint múltkor voltunk mindannyian, bár a csajszi, aki nem a csapatfőnök volt, hanem csak bevezetett minket Khandarba, meg elmondta az utasításokat, azt mondta, mindenkinek ki kell találni valami fedőnevet magának. A többiek már fogalmam sincs mit mondtak, főleg a körülöttünk található dolgokból merítettek ötleteket. Én Agent Black Widow lettem, azaz Fekete Özvegy, mert... ömm. Írok egy sztorit, egy olyan sztorit, amit csak én fogok olvasni, és abban a főszereplő kémlánykának ezt a gúnyneve, mert az összes társa meghal valami módon. Meg különben is, erre tényleg felfigyelt mindenki.
Hamarosan aztán megérkezett a mostani csapatfőnök is, egy feka srác, aki múltkor az utasításokat adta, mielőtt Chad megérkezett volna. Jó munkát végzett, de hát... nem Chad volt. És én is jó munkát végeztem, nem dicsekedni akarok, vagy ilyesmi, de nélkülem a csapat biztos valami borzalmas pontszámot kapott volna, annyira nagyon nem sikerült beleélniük magukat az egészbe.
Jó, nyilván én előnnyel indultam, mert tudtam, mire kell figyelni, mitől lesz sikeres a küldetés, de azért próbálkozni lehet. Ők nem próbálkoztak. Miután vége lett a küldetésnek, és a főnök elmondta, hogy négy pontot érdemlünk a munkánkért, utunkra lettünk eresztve.
Szerettem volna rögtön elújságolni Chadnek, vagy legalább elmutogatni neki messziről, hogy milyen ügyes voltam, de már nem ült ott a pénztárnál. Nagyon remélem, hogy ez nem azt jelentette, a következő csapatnak nem ő volt a vezetője, főleg azért nem, mert az a csapat tele volt szép, össze-vissza viháncoló tinilánykákkal. A feka sráccal, akinek a nevét sajna nem sikerült megjegyeznem, fellifteztem a múzeumban, közben elmondtam, miért szeretem annyira a múzeumot, na nem azt az indokot, hogy szeretném nagyon-nagyon sokszor látni Chadet, hanem hogy nagyon szeretnék titkos ügynök lenni, meg ilyenek.
Mire elmondta, hogy igen, nagyon sokáig ő is az szeretett volna lenni, jelentkezett is az FBI-hoz, de elutasították. És hogy a CIA-hoz még nehezebb bekerülni, szóval hajrá, kezdjek el valami harcművészetet meg nyelveket tanulni. Aztán leellenőrizte, mennyi mindenre emlékszek a múltkori álcámról. Csak annyit hibáztam, hogy Korea helyett Japánra emlékeztem úticélként.
Utána megmutattam neki a magyar titkosszolgálat címerét a falon (nem is tudtam, hogy van magyar titkosszolgálat, egészen múlt hétig...), és még nem tudom, beszélgettünk pár dologról, például, hogy merrefelé lakok, bár azt a kis információt pont eltitkoltam, hogy au pairként dolgozok itt. Utána már nyílt is az ajtó, mehettem tovább, és úgy köszöntem el tőle, hogy jövő héten találkozunk. Szívesen mondtam volna, hogy Chadet meg csókolom, de végül nem tettem.
Hanem csak gyorsan végigrohantam a kiállításon, mert délután én mentem a kislányért suliba, és féltem, esetleg késhetek, mert sosem lehet tudni, mi történik a metróval, vagy a busszal. Mivel ingyen mentem, nem éreztem rosszul magam, amiért a kiállított dolgok felét meg sem néztem rendesen. Pedig a kisfilmek közül eddig kettőt láttam, és van belőlük vagy hét-nyolc. Szóval még cseppet sem végeztem, ráadásul nem tudok kívülről sem minden egyes információs táblát sem. Plusz, nem tudtam most tesztelni az álcám sem (Jane Meyer, 13 éves amerikai tanuló) mert pont előttem szabadult be egy nyugdíjascsoport, és minden egyes állomáson ők álltak sorba.
Nem azt mondom, borzalmasan aranyosak voltak, ahogy a hatvan-hetven éves nénikék meg bácsikák próbáltak visszaemlékezni az álcáik adataira, de én is szerettem volna játszani. A hazafelé út legeseménydúsabb történése az volt, hogy az iPodom lemerült, pedig olyan szívesen hallgattam volna pár boldog zenét, hogy még inkább vigyoroghassak. Nem baj, gondoltam, majd a kislányért menet az iskolába beteszem a kocsiba az Owl City cédém, és az aztán annyira boldog meg pozitív, hogy a végén talán el is szállok, A cédét végül otthonhagytam. És el is tévedtem út közben. Igen, egy olyan úton, ami körülbelül két perces, és talán összesen nincs egy mérföld sem. Tudom, tudom, csak gratulálni tudok magamnak én is. Viszont borzalmasan büszke is vagyok, mert egy aprócska parkolóban, ami igazából nem is parkoló, és ráadásul tele volt autóval, a kislány iskolájánál, sikerült megfordulnom, meg kitolatnom a Dínóval. Nem mentem neki senkinek, meg semminek, és igaz, kicsit sok időt vett igénybe a művelet, de ez már nem lényeges.
Ügyes kislány voltam, megpaskolom a saját buksim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése