DC, szeretlek

A tegnapi bébiszittelés kissé hosszúra nyúlt, a saját csacsiságomból, így még az este, vagyis éjszaka folyamán írtam Yudithnak, hogy nem lehetne-e a reggeli kilenc órás találkát áttenni reggel tíz órára, mert muszáj kicsit kialudnom magam. Szerencsére belement, én meg örvendeztem egy sort, hogy ó, ez az, így biztos nem fogok elkésni, mert rengeteg időm lesz reggel összekészülődni, és ügyes kislány leszek, meg minden. Csak aztán, végül az ügyes kislány mégis elkésett. Odaértem volna időben. Tényleg. Még úgyis, hogy kicsit talán túl sok időt töltöttem hajegyenesítéssel, meg mindenféle hasonló dologgal. Utánanéztem a neten, hogy tudok eljutni a metróállomásra (na nem a miénkre, hanem a Friendship Heights-ra, mert a jelek szerint a szomszéd város állomását könnyebb és gyorsabb megközelíteni, mint ezt), sőt, még apukától is kaptam információkat, arra vonatkozóan, hol találom a buszmegállót. Szépen kisétáltam, megtaláltam, és örültem a fejemnek, mert mindössze tíz perces késéssel a washingtoni Union Station-ön is lehettem volna, amennyiben abban a szent pillanatban jön egy busz. Nem jött. Nem baj, mondtam magamnak, tíz perc múlva már biztos jönnie kell egynek, és azért húsz perc késés sem olyan sok, bár azért dobtam Yudith-nak egy sms-t, hogy késni fogok, ezer bocsánat. A tizenötödik percben a mindenható wi-fi erejével kiderítettem, hogy a busz, amivel szerettem volna menni vasárnaponként nem jár. A másik buszt, ami meg szintén abba a megállóba érkezett volna, vagy eltérítették, vagy nem tudom. Újabb gyors ellenőrzés után láttam, hogy nem kell nagyon pánikba esni (igaz, itt már fél órás késésnél jártam), kis gyaloglás után van egy buszmegálló, ahová olyan busz megy, ami vasárnaponként is közlekedik. Halvány sejtelmem ugyan volt az útvonalról, de mivel kicsivel több mint egy hete lakok itt, annyira azért nem vagyok még profi ebben a témában, így segítségül hívtam másik hű pokémonom, a telefonos navigációs rendszert, és elvezettettem magam az utcára. Két percet várhattam ott, mikor begördült a busz. Jó irányba ment, ahhoz képest, hogy vagy tíz megállónál megállt, tíz perc alatt FH-ba is érkeztünk. Kilőttem, mintha legalábbis egy bomba készült volna robbanni a hátam mögött, és futottam a metróállomásra. Le az összes mozgólépcsőn, suhanás a peronra, gyors pillantás vetése a kijelzőre, ami azt mutatja, mikor jön a következő szerelvény, és... megtoppanás. Tíz perc. Tíz nyavalyás perc. Ennyit kellett várnom arra a... kedves, aranyos és hasznos tömegközlekedési eszközre. Szegény Yudithnak ismét dobtam egy sms-t, hogy most már tényleg, halálosan komolyan közeledek felé, és ígérem, meghívom majd valamire DC-ben. Az összes tömegközlekedési mizériának hála nem kevesebb mint ötven percet késtem, ez szerintem egyéni rekordnak számít, de Yudith szerencsére nem volt mérges vagy ilyesmi, rögtön egymás nyakába borultunk, és el is kezdtünk sztorizgatni, meg fényképezgetni, nagy bőszen.

Az Union Stationről indultunk, a Kapitólium felé, kitárgyalva egymás napirendjét, a családot, a gyerekeket, azt, hogy mi sok mindennel lettünk gazdagabbak, mióta utoljára találkoztunk, meg én természetesen már itt elkezdtem neki magyarázni, hogy mindenféleképpen, de abszolúte feltétlenül muszáj még aznap megnéznünk a világ legjobb helyét: a Spy Museumot. Yudith nem tűnt túl lelkesnek, mint vártam, például nem kezdte el rángatni a kezem, hogy ő azonnal meg akarja nézni magának azt a csodát, de még igencsak fiatal volt az idő, maradt még pár órám a meggyőzésre. Mikor elérkeztünk a Kapitóliumhoz, kicsit megfeledkeztem a legfontosabb küldetésemről, ugyanis ismét elfogott a már jól ismert "úristen, én nem hiszem el, hogy itt lehetek, és látom a filmekből, képekről jól ismert nevezetességeket a saját szememmel"-érzés.

A Kapitólium megtekintése után, azt hiszem, minden turistának kötelező program a továbbsétálás a Monument és a Lincoln emlékmű irányába. Mi is ezt tettük. Útközben belebotlottunk a Nemzeti Könyvfesztiválba, ahol kaptunk ingyen vizet, és már rögtön a móka legelején belebotlottunk valamibe, aminek láttán ismét kisgyereknek éreztük magunkat:

Ja, és a víz:

Szép lassan, tényleg, nagyon lassan, mert jó hosszú az a füves terület, elérkeztünk Washington egyik fő nevezetességéhez, aminek igazából biztos nem direkt van... hogy is mondjam, kuki formája, csak nekem piszkos a fantáziám.

Ismét egy jó hosszú séta következett a Lincoln-emlékműig. Újabb érzelem-rohan. Újabb fényképek.

Lincoln bácsi amúgy hatalmas. Amennyiben még nem sétáltunk volna eleget aznap, hát hajrá, irány a Fehér Ház! Sokan mondják, hogy jajj, mennyire nagyon kicsi az egész. Tényleg kisebb mint az ember gondolná a képek alapján, de azt az állítást, miszerint picike lenne, itt és most szeretném megcáfolni. Igenis nagy.

Addigra már kezdtek fáradni a lábaink, meg már igencsak szerettünk volna valamiféle szuvenír-shoppingot megejteni, szóval mintegy mellékesen megemlítettem Yudithnak, hogy a Gallery Place megállónak egy halom ajándékbolt van. Az, hogy történetesen az a Spy Museum megállója is... ugyan, meg sem fordult a fejemben. Félig sem. Yudith benne volt a dologban, én meg már elkezdtem képzeletbeli örömtáncot járni, aztán mindketten megláttuk a nyitott fedelű városnéző buszt, és gondoltuk, ha nem kerül túl sok pénzbe, felpattannunk rá. Pont előttünk kérdezte meg két nő, mennyibe kerül, 32 dolcsi, válaszolta a jegyszedő srác. Na, mi gyorsan hátat is fordítottunk, hogy oké, köszi, nekünk annyiért nem kell. A srác aztán utánunk kiáltott, hogy nem, igazából nem annyi, hanem 15 dollár, ha csak egy kört szeretnénk menni, nem pedig az összes túrára befizetni. Bármit is jelentsen ez. Na, így máris barátságosabb volt a dolog, fel is pattantunk, ahol egy másik sráctól kellett jegyet venni, és végül fogalmam sincs miért, de szerintem a mélyen dekoltált pólómnak köze lehetett a dologhoz, ketten 20 dollárért utazhattunk.

Ugyan a nagy részét már láttuk azoknak a dolgoknak, amiket mutattak nekünk, de legalább a menetszélben kicsit felfrissültünk a tikkasztó meleg után. Ugyanis ma ismét befigyelt a mocsár-effektus, szerintem az összes turista, plusz az épp aznap tartott mellrák elleni gyaloglás résztvevői is szorgalmasan fohászkodtak pár hűsítő esőcseppért. A buszról végül az Union Stationön szálltunk le, itt kezdtük a napunkat, és majdnem itt is végeztünk vele. Yudith szerint ugyanis épp ideje lett volna hazaindulni. Azelőtt, hoy megnézhettük volna a Spy Museum-ot. Még a szuvenírokról és készült volna lemondani! Szerencsére, mikor megosztottam vele, hogy még csak fél négy múlt, rögtön meggondolta magát, és kijelentette, vezessem a szuvenírboltok felé. A szám ördögi vigyorra húzódott, amit egyenesen a Grincstől tanultam, majd szépen feltereltem egy metrószerelvényre, ami a Gallery Place-hez, és a Spy Museumhoz tartott. Tudtam, hogy arra nem lesz már se időnk, se kedvünk... pardon, Yudithnak nem lesz kedve, hogy végigmenjünk az Operation Spy-on, ami azt jelentette, hogy a találkozás Chaddel abszolúte ki volt zárva, de azért szerettem volna ismét megnézni magamnak a helyet, hogy eszembe jutassam a sok szép élményt, meg azt az óriási égést. Szerencsére Yudith benne volt, hogy csak egy fél pillanatra bekukkantsunk. Némivel többen voltak, mint hétfő reggel, nyitás után, de szinte nem is érzékeltem ezt, ugyanis amint beléptünk az ajtón, a kellemesen hűvös előcsarnokba, kit láttam meg magammal szemben? Igen. Őt. Egy pillanatra egymásra néztünk, és bevallom nekem már ennyi is elég lett volna. Úgy értem, majdnem egy hete voltam ott utoljára. Ha azt nézzük, naponta minden órában indulnak az Operation Spy-játékok, és minden csoportban van minimum öt ember, de általában inkább több, mennyi az esélye annak, hogy pont megjegyzi az én arcom? Valahol nulla és minusz tíz között járhat, tudom. Épp ezért lepett meg még engem is, mikor Chad elmosolyodott, és odaköszönt nekem. Még legmerészebb elképzeléseimben is, éjszaka, elalvás előtt, minimum három találkozást terveztem ahhoz, hogy eljussunk erre a szintre. Visszaköszöntem, persze, reményeim szerint ellenállhatatlan vigyorral az arcomon, és gondoltam, oké, ennyi volt, ha a múzeumból való kilépés után elcsap egy taxi, én már akkor is boldog emberként fogok meghalni, mert ezt már biztos nem lehet fokozni. Pedig de, Chad ugyanis odalépett hozzánk. Nyilván teljesen zavarba jöttem, elfelejtettem normális mondatokat formálni, meg angolul tudni, és össze-vissza kezdtem magyarázni arról, hogy háh, megint itt vagyok, jöttem megmutatni a múzeumot a barátnőmnek, mert ő még soha nem volt itt, és talán... kipróbáljuk az Operation Spy-t is. Erre Chad azt mondta, nagyon sajnálja, de a négy órási volt az utolsó. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy eléggé pont négy óra felé járt az idő, ami azt jelentette, hogy neki már rég mennie kellett volna csapatvezetni, ehelyett velem társalgott.) Mire bevágtam a lehető legaranyosabb, legkiskutyásabb nézésem, és közölte vele, hogy hát jó, akkor kénytelenek vagyunk holnap visszajönni. Mire Chad továbbra is mosolyogva mondta, hogy tízkor nyitnak, és majd találkozunk. Aztán már tényleg elindult a dolgára. Miután eltűnt a szemünk elől, legalábbis nagyon remélem, hogy eltűnt, én pár másodperc erejéig csak álltam megkövülten, majd Yudith nyakába vetettem magam, és csak azt tudtam ismételgetni: emlékezett rám, emlékezett rám, EMLÉKEZETT RÁM. Bevallom, innentől nagyon más nem is járt a fejemben, csak ez a két szó. Illetve három, "he remembered me" mert elég sokszor hajlamos vagyok angolul gondolkozni. Nézzétek ezt az őrült vigyort:

(A táska amúgy üres, nem költöttem teljesen felesleges dolgokra, például egy bögrére vagy egy kémes jegyzetfüzetre a pénzem. Meg egy újabb matricára sem a bőröndömre.) A pénztárnál amúgy a kedves pénztáros lányok, mint úgy nagyjából mindenki, mikor meghallják, hogy kissé fura akcentussal beszéljük az angolt, megkérdezték, honnan vagyunk, és óriási nagyot néztek, mikor közöltem velük, hogy nem, én nem Bolíviából jöttem, mint Yudith. El sem tudjátok képzelni, a röpke két hét alatt, amit itt töltöttem, hányszor gondolták azt, hogy Dél-Amerikából jöttem, és hányszor kérdezték meg, tudok-e spanyolul. Csak ma háromszor történt meg az eset. Pont ezért, még az orientáción megszületett a mexikói Juanita Perez, akiről asszem eddig még nem írtam, de a lényeg, hogy Juanita én vagyok. Hola! Lehet tényleg meg kéne tanulnom spanyolul, és Juanita Perez lehetne az álcám, mikor majd kémkedni fogok. A kis Spy Museum-os epizód után tényleg sikerült aztán szuvenírokat is vennünk, ami nekem kimerült a képeslapvásárlásban, bár lehet ezek a képeslapok majd ott fognak porosodni a táskám aljában egy évig, mert postát lusta leszek keresni, de a szándék a fontos. Két szuvenírbolt végigjárása után valami rejtélyes mágneses erő beszippantott minket egy Forever 21-be, ahol végre sikerült vennem valamit, amire már nagyjából azóta várok, hogy majdnem egy éve megérkeztem Londonba. Egy nem épp teljesen igazi bőr dzsekit, gyönyörű sötétkék színben, amit egy leárazás keretében 21 dollárért dobáltak az emberek után. Most már csak a hidegnek kell jönnie, és vígan tudok majd parádézni benne. Nem tudom, kimaradt-e valami a beszámolóból, amennyiben igen, úgysem tudjátok meg, de elnézést kérek érte. Az agyam továbbra is valahol az F utca környékén vándorol DC-ben. Búcsúzásként ezért kaptok még egy képet:

Őt nem vettem meg. De ugye milyen ééédes?