Best. Museum. Ever.

A mai nap úgy alakult, hála a még kissé nem kialakult dolgoknak, meg az amúgy is fura napirendnek, hogy a nap nagy részét, azaz a délelőtt tíztől délután négyig tartó időt Washingtonban tölthettem. Igen, tudom, ilyen az au pairek nehéz élete, lehet sajnálni. Mivel autót még nem vezetek, bár Washingtonba amúgy sem vezetnék be, ezért választottam a Londonban már tökéletesen megismert és borzalmasan kedvelt közlekedési módszert, a metrózást. Azt mondtam magamnak, annál rosszabb úgysem lehet semmi, és nem is tévedtem. Büszkén jelentem ki, hogy életem első metrózása DC-ben tökéletesen sikerült, eljutottam A-pontból B-pontra, és egyszer sem szálltam rossz metróra. Az egyedüli dolog, amire azt hittem gondot fog okozni, az a jegyvétel volt, mert a jegyautomatákon annyi felirat meg gomb meg nyílás volt, és amerikai szokáshoz híven óriásiak voltak, hogy első ránézésre azt hittem, minimum orvosi diploma kell ahhoz, hogy az ember használni tudja őket. Ehhez hozzá jön még az a tény is, hogy nincs egységes metrójegy ár, hanem a kiindulási és érkezési cél távolságától függ, mennyit kell fizetned a jegyért. Ami okos megoldás, nagyon tetszik, de mivel jó nagy betűkkel figyelmeztetnek, hogy gondolj a visszaútra is, körülbelül fél értékes percet veszítettem el az életemből azzal, hogy kiszámoltam, hogy ha három dollár akármennyi centbe kerül a Smithsonianhez az odafelé út, akkor a retúr jegy annyi mint hat dollár akármennyi cent. Végül a legegyszerűbb megoldást választottam, vettem egy tíz dolláros jegyet, tiszta cuki, pandák vannak rajta, majd miközben várakoztam a metróra, csak arra gondoltam, mégis honnan a jó fészkes fenéből fogom tudni, mennyi pénz van még a kártyámon? Lehet szidni a butus amerikaikat amennyit csak akarjuk, de tény, hogy erre egy nagyon okos megoldásuk van. Mikor megveszed a jegyet, a szélére odanyomtatják, hogy az értéke 10 dollár. Vagy éppen akármennyi, attól függően, mennyit fizettél, nyilván. Amikor leszállsz a metróról és bedugod az ellenőrző kapuba a jegyed, az alá nyomtatja, hogy az utazás után mennyi pénz van rajta. Ha ismét felszállsz, meg leszállsz valahol máshol, megint odanyomtatja, hogy mennyit utazgathatsz még. Tiszta jó. Eleinte azt terveztem, hogy a Smithsonian múzeumba megyek. Illetve, az egyikbe, mert több épületből áll. Aztán az egyik megállóban megláttam a Spy Museum, azaz a Kém Múzeum reklámját, ahová terveztem elmenni, a host család is mondta, biztos élvezném, szóval gyorsan meggondoltam magam. Leszállok kettővel előbb és irány inkább ez a múzeum. Igaz, nem ingyenes, de egész biztos érdekesebb lesz. Én, nagy okosan azt hittem, majd óriási betűkkel ki lesz írva, hogy ERRE VAN A KÉM MÚZEUM, GYERE, GYERE minimum fél méterenként, miután az ember kilép a metrómegállón, de nem ez történt. (Bár talán azért, mert nem épp ott szálltam le, amelyiknél a múzeumot mutatta.) Így aztán az "Ismerjük meg városunkat"-mozgalom támogatásával tettem egy szép naaaagy kört pár háztömbnyi területen, mikor végre az egyik turistákat útbaigazító táblán megláttam a Spy Museum feliratot.

Szorgosan követtem is, de aztán majdnem el is sétáltam mellette, még szerencse, hogy az étterme, azaz a Spy City Cafe leleplezte előttem a magát hétköznapi lakóháznak álcázó épületet. Reggeliztem ugyan, de egy kedves hívogató felirat azt mondta nekem, 6 dollárért kapok rántottát, meg kolbászt, meg bundás kenyeret, és hozzá még egy kávét is, és különben is, nagyon sok idő eltelt már azóta, hogy befaltam a műzlit, szóval beültem és szépen megreggeliztem, miközben az asztalon a város térképét tanulmányoztam, amin fel voltak tűntetve a fontos kémkedési helyszínek, időpontok, személyek, minden. Óriási mázlim volt azzal, hogy hétfő reggel, alig nyitás után tévedtem oda, mert alig lézengett valaki. A múzeumi belépő 19 dollár volt, de aztán megláttam alatta valamit, ami még sokkal inkább izgalmasabbnak hangzott: Operation Spy. Nem is igazán olvastam el a leírást, csak megláttam az interaktív, küldetés, valamint igazi CIA akták alapján kifejezéseket, és hiába került plusz 11 dolláromba a móka, elhatároztam, hogy nekem ezen részt kell vennem. A 12:05-ös csoportba osztottak be, ami azt jelentette, hogy körülbelül fél órám volt még, kitaláltam, hogy addig elkezdtek körbenézni a múzeumban, aztán gyorsan lefutok ahhoz a lépcsőhöz, ahol gyülekeznie kellett a csoportunknak. Amint beléptem, egyedül, a liftbe és az ajtaja bezárult mögöttem, majd egy tipikus női géphang közölte velem, hogy üdvözöl, reméli, készen állok a küldetésemre, bevallom, elég rendesen kirázott a hideg. Akkor meg pláne, mikor kiléptem a liftből és mondták, válasszak személyazonosságot, aztán indulhatok tovább a kémiskolába. Egy 21 éves, olasz utazási ügynök álcáját választottam, aki Japánba indult, a fedősztori szerint azért, hogy információt szerezzen a hotelek legjobb tavaszi ajánlatairól, de valójában egy aprócska robot-technológiáját készült kicsempészni az országból. Miután mindenki kiválasztotta az álcáját, egy terembe tereltek minket, ahol végignéztünk egy filmet arról, miért mókás illetve nem mókás kémnek lenni, bár bennem csak az maradt meg, hogy igen, veszélyes, és meghalhatsz, meg kínozhatnak, meg ilyesmi, de mégis annyira jóóóó lehet. Sajnos nem tudtam teljesen koncentrálni, mert vészesen fogyott az időm az igazi küldetésemig, így amint vége lett a filmnek, az EXIT feliratokat gondosan követve keresztülrohantam a fél kiállításon, hogy ismét az előcsarnokban találjam magam. Elsőnek érkeztem, közben elbeszélgettem a sráccal, aki felvezetett minket az emeletre, meg a móka helyszínére, hogy rajtam kívül még öten lesznek, és hogy higgyem el, nagyon fogom élvezni, ő mindennap ezt csinálja, és mégsem unja. Időközben megérkeztek a többiek is, végül csak négyen, valaki lemaradt, Ő baja. Amint teljes volt a létszám, már nem látógatókként, hanem kémekként lettünk kezelve, a srác felvezetett minket az emeletre, ahol elmondta, mi lesz a küldetésünk lényege. Egy aprócska országban, nukleáris katasztrófa van kialakulóban, ugyanis egy nagyon befolyásos üzletembernek a birtokában van egy bomba, de a lázadók ezt meg készülnek szerezni, és ha ezt megteszik, az borzalmas következményekkel járhat. A mi célunk, hogy az üzletet megakadályozzuk, illetve kiderítsük, pontosan mi is folyik az országban. Először egy kis piactérre vezettek minket, ahol elmondták, hogy várunk még a főnökünkre, de addig is, nagyon fontos, hogy tudjuk, ha a főnök azt mondja, fussunk, akkor futunk. Ha rejtőznünk kell, elrejtőzünk. És így tovább. Ezeket gyakoroltuk is, amíg meg nem érkezett a főnök. Életem szerelme. Tudom, sok életem szerelme van, de ő tényleg az volt. a) Chadnek hívták, ami az egyik legkedvencebb angol fiúnevem. b) Vékony volt. Barna hajú. Feketa keretes szemüveggel. Amolyan Clark Kent-módon dögös. c) A Kém Múzeumban dolgozott, ami legalább olyan menő, mintha tényleg kém lenne. d) Igaz, csak játszotta a csapatfőnököt, de mikor éppen közölte velem, hogy fussak, vagy éppen vigyázzak a táskára amit nekem adott mintha az életem függene tőle, és csak akkor engedjem el, ha már félholt vagyok... hát elhihetetik, igencsak éreztem ahogy szép lassan olvad le rólam a bugyim. Először egy raktárnak álcázott megfigyelő szobába vezetett be minket, ahol mindenféle térképek, fényképek és adatok voltak azokról a személyekről, akik fontosak nekünk. A beépített ügynök, a befolyásos muki, minden ilyesmi. Majd bejelentkezett a küldetés felügyelője, aki elmondta, hogy a beépített ügynökünk, Nadia, fedőnevén Topáz, egy hotelben készül találkozni egy titkárnővel, aki többet tudhat az ügyről, a mi feladatunk az lesz, hogy a biztonsági kamerákon keresztül kövessük, figyeljük, és hallgassuk a történéseket.

Miközben figyeltük, kiderült, hogy Topáz egy órával előbb érkezett a hotelbe, és teljesen mással találkozott mint a titkárnő. Egy férfival, akivel veszekedtek, de azon kívül igencsak úgy tűnt, hogy közel álltak egymáshoz. Na, ez most mégis mi a fene volt? Nem tudtuk, de annyi biztos volt, hogy semmi jót nem jelent. Ezek után egy kódoló szobába mentünk, ahol egy telefonbeszélgetést kellett lehallgatnunk, de úgy, hogy közben folyamatosan javítjuk a minőségét, mivel mindenféle zavaró tényezők voltak. Nyilván. Túl gyorsan vagy túl lassan beszéltek, zajok voltak a háttérben, ilyesmik. Nem sikerült tökéletesen a feljavítás, így egy részéről lemaradtunk, de annyi biztos volt: a befolyásos muki tuti sokkal többet tud, mint eddig kiderült, és az a legjobb megoldás, ha átkutatjuk az irodáját, úgyis épp üzleti ebéden van. Beszálltunk egy rozoga liftbe (ami valójában csak szimulátor volt, de nagyon jó, szinte még a süllyedést is éreztem), onnan pedig egy még lepukkantabb alagútba vezetett utunk. Elkezdtünk rohanni az iroda felé, de igen ám, időközben felbukkantak az őrök, szóval szorosan a fal mellé kellett lapulnunk, hogy ne vegyenek észre. Úgy tűnt, sikerrel jártunk, meggyőzték egymást, hogy csak a patkányok rohangálnak, de azért a biztonság kedvéért úgy döntöttek bekapcsolják a biztonsági kamerákat. Ajjaj. Gáz van. Szóltunk a teherautóban várakozó műszaki zseniknek, hogy csináljanak valamit, de ők csak akkor tudtak bármit is tenni, ha kiakasszuk a mérőórákat, amikhez az elemeket vagy miket a földön, illetve mindenfelé eldugva kellett megkeresni. Sikerült ez is. Következett az ajtó titkos kódjának feltörése. Ez könnyű volt, egy pendrive segítségével sikerült is, ami az én táskámban lapult. Chad szinte gondolkodás nélkül az én kezembe nyomta még a lehallgató szobában. Akkor mondta, hogy vigyázzak rá. Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon. Vigyáztam, tényleg. Miután beszabadultunk az irodába, két csapatra oszlottunk. Az egyik a nukleáris fegyver indítóját (?) kereste, a többieknek az volt a feladata, hogy a fontosnak tűnő dokumentumokat a szintén táskámban lapuló scannerrel... izé... végigscanneljük. Egyedül nekem jutott eszembe, hogy a szemetest is végigtúrjam. Tudom, zseniális kém lenne belőlem, főleg azért, mert a szemetes nélkül nem jöttünk volna rá, hogy a befolyásos muki zsaroló leveleket kapott. Elég sok mindent sikerült megtudnunk, csakhogy aztán az iroda gazdája előbb visszaért, mint vártuk, így nagyon gyorsan a hátsó ajtón át menekülnünk kellett az utcán várakozó kisteherautóba. Az út során (újabb szimuláció, de továbbra is nagyon élethű), a vizsgált dokumentumok alapján kiderült, hogy a bomba szerencsére még a befolyásos muki kezében van, de az is, hogy sokkal közelebb áll hozzá a beépített ügynökünk, mint szabadna neki, ami azt jelenti, kettősügynökkel van dolgunk. Egy újabb titkos hadiszállásra mentünk, ahol hazugságvizsgáló segítségével kihallgattuk az ügynököt. Igazunk volt, tényleg kétfelé dolgozott, de csak azért, elmondása alapján, mert az unokatestvére a lázadók között van. Ő volt a pasas, akivel a hotelben találkozott. Nagyon kevés időnk maradt estig, azaz az árucsere vélhető időpontjáig, gyorsan ki kellett találnunk, mihez kezdünk. Első lehetőség az volt, hogy megkérjük Topázt, menedékért és kegyelemért cserébe árulja el nekünk már ténylegesen az igazat, esetleg kérjük meg a miniszterelnököt, avatkozzon közbe. Gondoltam arra, megkérdezem Chad-et, mégis mit tudunk a miniszterelnökről, mielőtt hozzá rohanunk, de gondoltam felesleges. Így ahhoz a csoporthoz mentem, akik azt javasolták, benne bízzunk. (Csak ketten voltunk, és csak lányok, akik ezt javasolták, ugyanazzal az indokkal: ha Nadia egyszer hazudott, megteheti még egyszer.) Úgy tűnt már sikerült volna meggyőznünk a többieket, hogy a miénk a jó megoldás, mikor Chaz közbeszólt, hogy ja, amúgy a miniszterelnök puszipajtása a rosszfiúnak. Bizony, ki kellett volna nyitnom a szájacskám, úgy tűnik. Már épp mondtuk volna, oké, akkor bízzunk Nadiában, mikor bejelentkeztek: megtalálták a rejtekhelyünket, azonnal menekülnünk kell. Chad azt mondta, rohanjunk a tetőre, amilyen gyorsan csak tudunk, és a sötétben lapulva várjunk a helikopterre. Mindenki futott fel, mint az őrültek, majd guggoltunk le a sötétbe, hogy várjuk mi lesz. Jött is a helikopter, de már csak azt közölték velünk: gratulálnak, a küldetés sikeres volt, hála munkánknak sikerült megakadályozni a fegyverek eladását. Chad ezután odainvitált minket egy bárhoz, mert hogy máshogy lazítanának a kémek, ha nem egy kis martinivel, és miközben (sajnos nem) iszogattunk, megnézhettük a tévében azt is, hogy hivatalosan mi történt az országban. Nyilván szó sem volt kémekről, meg ilyesmikről. Majd a múzeum igazgatója, mondott kis beszédet, többek között arról, hogy látjuk, néha nem lehet tudni pontosan mi is folyik a dolgok hátterében. Ezután már csak a pontozás volt hátra: 3-at kaptunk az 5-ből. Chad szerint 4-es szinten voltunk, túl szigorúak a főnökök. Addig fogok oda járni, amíg meg nem lesz az 5. Azt mondta még az elején a másik srác, hogy összesen eddig körülbelül hét csoportnak sikerült, benne akarok lenni a nyolcadikban. Kifelé menet aztán kérdezgettük Chadet, hogy hány fajta befejezés van (tíz), mi a legrosszabb (a lázadók megszerzik a rakétát, az ország felrobban) és ilyenek. Kiértünk a játék területéről, a csapatból ketten már látták a múzeumot, így ők nem tartottak tovább velünk, a maradék hármunkat pedig Chad elvezette a múzeumhoz. Mondta, ha van még kérdésünk, tegyük fel nyugodtan. Fogalmam sincs hogyan, de főleg inkább miért, a lényeg, hogy kibukott belőlem a következő kérdés: - Mi az igazi neved? Hallottam ugyanis a játék során, hogy Chad ügynök így meg úgy, szóval gondoltam ez csak valami fedőnév lehet, mint ahogy én is Audrey-t mondtam a csapatnak. Az igazi kém, sosem bízik senkiben, még a saját társaiban sem. Szerencsére Chad, meg a maradék két társunk, egy ferdeszemű, kábé velem egykorú pár, csak egy fél pillanatig néztek teljesen megrökönyödve rám, aztán hős vezérünk és kapitányunk elmosolyodott, majd közölte velem, hogy az igazi neve is Chad, bár nem nagyon szokták elhinni neki. Ami sajna azt jelenti, hogy már mások is feltették előttem a kérdést, biztos csinos, szőke egyének, akik utána még valami olyat is kérdeztek, hogy jó, és a telefonszámod? Ezután Chad magyarázott valamit, sajna nem figyeltem eléggé, de a lényeg annyi volt, hogy a szemüveggel a kissé Clark Kent-es imidzsre hajt, ami ugye pont eszembe jutott nekem is, mikor először megláttam. De ezt már nem osztottam meg vele, mert valószínűleg nem az lett volna az eredmény, hogy beránt valami sötét sarokba és... hopp, anyu is olvassa a blogot... hanem még furábban néz rám és közli velem, hogy jobban teszem, ha soha többet be sem lépek a múzeum ajtaján, túl fura vagyok én ehhez, meg különben is, fél tőlem. Szóval ööö.... ja, ezután megnéztem a kiállítást is. Fogalmam sincs miről szólt, túlságosan annak a hatása alatt álltam, hogy találkoztam életem szerelmével, és soha többet nem látom, mert amilyen szerencsém lesz, akárhányszor megyek, mindig más lesz majd a főnök a feladatnál, és különben sem fog emlékezni rám. Persze, ettől függetlenül nagyon érdekes volt minden, különféle lehallgató készülékek, tesztelhettük mennyire tudtunk azonosulni az álcánkkal (mindig maximális pontot kaptam), szó volt különféle kémes filmekről, sorozatokról (a Chuck pont kimaradt a buliból... grr), meg minden olyasmiről, aminek csak kicsit is köze van a kémekhez. Mint mondtam, tehát, a Spy Museum a világ legjobb múzeuma, csak ajánlani tudom mindenkinek, ha DC-ben jár. Persze, van egy feladatom is számotokra: az Operation Spy-on Chad zsebébe csúsztatni feltűnésmentesen a telefonszámom. Tudom, hogy menni fog, az én blogom olvasói egytől egyig fantasztikus szuperkémek.