Egy nem annyira rövid bejegyzés az orientációról

Most vegyük úgy, mintha az előző bejegyzés mondhatni nem is létezne, és azt mondom folytassuk ott, ahol a hosszú szünet előtt abbahagytam. Az orientáció második, többiek számára első napjánál.
A helyzet az, hogy hála a napi tömény fejtágításnak, annak, hogy rengeteg mindent történt akkor is, meg azóta is, hogy a családnál vagyok, nem teljesen vagyok biztos benne, melyik nap mi történt, hogyan és miként.
Szóval, ha leendő au pairek olvassák ezt, nem szeretnék ám majd olyat olvasni, hogy ejnye Bebe, te azt mondtad, a legelső nap fogunk csoportokba ülni és leírni mit csinálunk egy hét éves gyerekkel esős délutánokon, miközben mindez az utolsó napon történt, most vége az életemnek, téged meg utállak. Ez persze csak egy példa volt, mert tisztán emlékszek arra, hogy mindezt az utolsó előtti napon csináltuk.
Hogy miért? Az majd később kiderül.
 Legnagyobb meglepetésünkre, és sajnálatunkra a többi hetvenakárhány lány megérkezése után a reggelit már nem a hotel többi vendégével fogyasztottuk el, hanem velük, egy külön au paireknek kialakított részben, külön au paireknek kikészített kajával. Ez azt jelentette, hogy pápá bacon, pápá rántotta, helló sima vajas bagel és mini lekvár. Amivel persze semmi gond, a bagelek ugyanis féltégla méretűek voltak, vagyis még vajasan is bőven elvolt velük az ember ebédig. Én a legelső reggelen kitaláltam, hogy márpedig lekváros bagelt fogok enni, tejjel. Mert az finom. Mivel vagy háromféle bagel figyelt a kis kosárkában, gyorsan ki is választottam egyet, ami úgy tűnt, megfelel a célnak. Volt rajta mák (igen, vannak mákos dolgok Amerikában, tudom, ez egyszerűen sokkoló információ), meg szezámmag, meg valami harmadik akármi rászórva, amit nem tudtam beazonosítani, de úgy gondoltam, csak nem lehet valami olyan, ami összeférhetetlen a lekvárral. Még szerencse, hogy mielőtt jó vastagon rákentem volna a balacklekvárom a bagelre, megkóstoltam egy falatot csak úgy magában, így ugyanis észrevettem, hogy az a harmadik titokzatos valami bizony szárított hagyma. Amit ugyan nagyon szeretek, de még nem töltöttem annyi időt Amerikában, hogy lekvárral keverjem. Így maradt a vajas bagel. Tejjel. Az is finom volt.
Reggeli után szépen bevonultunk az előadóba, Yudith és az előző estéről megismert szöszi lányok között foglaltam helyet, kicsit beszélgettünk, bár főleg arról, hogy illene megtalálni azokat a lányokat (illetve én esetemben csak egy lányt), akik a saját országainkból érkeztek. Itt már kezdtem inkább Lizzel, a mosolygós barna hajú lánnyal összebarátkozni a szöszik helyett.
Miután rájöttünk, mennyi sok dologért rajongunk fanatikusan mind a ketten, szinte folyamatosan tettük fel egymásnak a kérdést: hol voltál eddig az életemből? Hamarosan aztán vége szakadt a dumapartinak, és megérkezett az előadónk: Jody. Ismét leendő au paireknek: ha hozzá kerültök orientáción, szerencsések vagytok, nem sokszor fogtok unatkozni, annyira fantasztikusan tud magyarázni és beszélni és sztorikat mondani. Ha elálmosodnál illetve pár percre behunynád a szemed, hogy kicsit pihentesd, annak az időeltolódás lesz az oka.
Az elsősegélyes nappal már más a helyzet, oda többi liternyi kávé bevitele javasolt. Szó esett arról, hogy bla bla, meg bla bla és bla bla. (Idehozom magam mellé az órarendet, akkor talán beugranak majd a dolgok...) Ja, igen. A "Három nem".
Azaz, nincs alkohol, amíg nem vagy huszonegy.
Nincsenek drogok, nyilván.
És nem bántjuk a gyerekeket. Főleg nem kezdünk el rázni egy csecsemőt.
 Hogy ebédre mi volt, arra sajnos már nem emlékszek. Csak az ebéd utáni dolgok maradtak meg bennem. Ugyanis Lizzel megbeszéltük, hogy lemegyek hozzá aztán dumálunk meg ilyesmi, az ő szobatársai úgyis elmentek plázázni az én szobatársaimmal, mivel ez a program nekik előző este kimaradt. Mindezt persze csak azután tettük volna, hogy mindketten lezuhanyzunk, hajat mosunk, szárítunk, vasalunk, ilyesmi.
A terv első része sikerült is, tökéletesen, sőt, zuhanyzás helyett egy jó forró fürdőt vettem, ami borzalmasan jól esett. Épp vígan szárítom a hajam, amikor egyszercsak puff, kikapcsol a hajszárító. Gondoltam hátha kihúzódott az átalakítóból. Nem. Akkor talán a konnektorból húzódott ki. Nem. Talán lecsaptam az áramot az egész hotelben, sőt az egész városban az óriási, sokat fogyasztó európai hajszárítómmal. Szerencsére ez sem történt.
Gyorsan beledugtam a cuccot még pár konnektorba a szobában, egyikben sem működött. Kihúztam a hajszárítót, bedugtam a mobiltöltőt. Ismét semmi. Elrontottam az átalakítóm. Az alig két napja vett átalakítóm, ami ráadásul drága is volt. Nagyon drága. Ott álltam félig vizes hajjal, ami ugyan nem volt probléma, máskor mindig vizes hajjal rohangálok, de nem volt semmi, amivel feltölhettem volna a telefonom, vagy ahová bedughattam volna a laptopom. Gyors átöltözés (fürdés után ugyanis felvettem az Au Pair in America pólóm, mivel gondoltam úgysem megyek már sehová, és abban bizony az utcára soha de soha de soha nem fogok kilépni), majd lefutottam Lizhez.
Fél óránk maradt az orientáció folytatásáig, mondtam neki, hogy azonnal el kell rohannunk a bevásárlóközpontba. Ő épp a családjával Skype-olt, de már köszönt is el tőlük, és rendezte magát menetképes állapotba, mintha legalábbis nemzetvédelmi ügyről lenne szó, nem pedig egy átalakítóról, amire szükségem van. Elrohantunk a bevásárlóközpontba, azon belül is a RadioShackbe, ami a szerencsétlen európai au pairek jó barátja, mert csak ott lehet átalakítót kapni. Bár ők gondolom örülnek nekünk, mert az orientációs napokban biztos mindig fellendül a forgalmuk, hála nekünk meg a nem működő, illetve hiányzó átalakítóinknak. A biztonság kedvéért Liz is vett magának egyet, aztán rohanás vissza a hotelbe. Ahol megkaptuk a továbbutazásunk részleteire vonatkozó papírokat. Én vonattal jöttem tovább. ez az. Érte a hotelhez ment a család, mert közelebb laknak. Innentől már tényleg nem emlékszek miről szólt az óra, biztos nagyon fontos dolgokat tanultunk, amik majd pár hét, vagy hónap múlva eszembe jutnak. Vacsorára pizza volt. Nagyon finom pizza, nagyon finom salátával, illetve fűszervajas kenyérrel.

Nem csak egy szelet jutott emberenként, folyamatosan hozták az újabb meg újabb óriáspizzákat. Kajálás után szobatársaim kitalálták, hogy elmennek kocsmázni, én már kezdtem volna lelkesedni, hogy jó ötlet, megyek én is, iszok egy pohár hideg sört... amikor rájöttem, hogy nem, én nem iszok semmit még vagy három hétig, azaz a huszonegyedik születésnapomig. Lehet csak Jody túlózta el az órán a dolgot, de a lényeg, nagyon csúnyán megbüntetnek, ha kiskorúként iszol.
Így aztán az ivás helyett Hello Kitty-s papucsomban és ezúttal már tényleg az Au Pair in America pólómban lemásztam Lizhez, meg az ő hozzám hasonlóan kiskorú szobatársaihoz, és kezdetét vette a blogolós, Skype-olós fényképmutogatós parti, amiről már írtam. A Szerda. Elsősegély és New York. Utóbbiról külön bejegyzés lesz majd, előbbiről nem érdemes írni semmit, annyira unalmas és hosszú volt. Ebédre sült csirkét kaptunk, krumplival meg mindenféle finomsággal. Emlékszem, Lizzel túl lassúak voltunk, így körülbelül a sor legvégére kerültünk, és rengeteget morogtunk is miatta, de végül jól jártunk, mert pont előttünk hoztak friss csirkét meg krumplit is, szóval mindenből mi kaptuk a legfinomabbat.

A nap kellemes meglepetése, hogy a család időközben mégis kifizette nekem a New York-os utam, így visszakaptam a 65 dollárom, plusz borzalmasan jó hangulatba kerültem. Úgy értem, annyira nagyon sok lány azért nem kapta meg ezt ajándékba a családjától, szerintem 15-en lehettünk a csoportban, és ha ehhez hozzávesszük, hogy befizették nekem a vezetős tanfolyamot is... valami azt súgta, velük nem sikerült úgy félrenyúlnom, mint az angol családdal tavaly ősszel. New York, New York, New York... jön a beszámoló, de addig is, ízelítőnek három képecske:

A csütörtök reggelt pakolással kezdtük, mert nyilván mindenki szerzett már be magának új cuccokat, illetve a bőröndökben akkora kupi uralkodott, hogy muszáj volt valahogy összerendezni a dolgokat.
Bár lehet ez már megint csak én voltam.
Minden cuccunkat a szobában kellett hagyni, kivéve a kis táskákat, meg kézipoggyászt meg ilyeneket, és úgy menni az utolsó nap programjaira. Szintén nem emlékszek már mi történt, így inkább megosztom veletek az előző napi írkálós feladatot.
Kisebb csoportokba kellett gyűlni, és egy nagy lapra leírni pár tevékenységet, hogy mit lehet csinálni az adott korú gyerekkel. Én a 6-7 éves csoportban voltam, és én lettem a csapatkapitány mondhatni. Ez azt jelentette, hogy a feladat végén nekem kellett kiállni a többiek elé egy másik lánnyal, kiválasztani az egyik játékot, és elmondani, szerintem az miért jó.
Sajnos, pont úgy alakult, hogy az egyik kanadai lány, Chelsea rohant mellém másodiknak. Nem csíptem az angol anyanyelvűeket, az angol lányt, Stephanie-t kivéve, mert csak egymással álltak szóba, és minket többieket mélységesen lenéztek. Főleg ő, meg a Dél-Afrikai barátnője, FogalmamSincsMiaNeveDeNemIsÉrdekel. Chelsea, amint mellém ért, kezébe vett egy tollat és az általunk javasolt játékok mellé, nagyjából háromszor akkora betűkkel felírta, hogy: YOGA.
Majd amint végeztem az én kiselőadásommal arról, miért jók a tettetős, színészkedős játékok, előadott egy egészségügyi magazinba és tökéletesen beleillő monológot arról, miért fontos a jóga a kisgyerekeknek, és hogy igenis jót tesz nekik, és ha nem tudjuk hogy kell csinálni, találunk videókat YouTube-on, de akár el is mehetünk egy helyi jóga-klubba, és a többi, és a többi.
Ne értsetek félre, én nagyon szeretnék jógázni, ha nem lennék túl lusta hozzá, és azzal sincs semmi gond, ha egy kisgyerek jógázik, amennyiben elég nyugis ahhoz, hogy tudja csinálni. A felesleges feltűnősködéssel van bajom, de azzal nagyon.
 Mégis eszembe jutott egy csütörtöki esemény.
Tudom, ez ilyen össze-vissza bejegyzés, de higgyétek el, szinte már fáj az agyam, ahogy próbálok visszagondolni, nincs errőm még arra is, hogy szépen megszerkesszek mindent. Valamikor a délelőtt folyamán megszólalt a tűzriasztó. Bizony. Először senki nem tudta, hogy igazi-e a dolog, vagy csak műriadó, szóval azt tettük, ami a legidiótább megoldás ilyenkor: a helyünkön maradtunk. Végül aztán Jody, aki elment megnézni mi történt, visszatért, és tájékoztatott minket, hogy ja, igazi a dolog, mennünk kéne kifelé. Azt tettük tehát, ami a második legidiótább dolog, elkezdtük keresni a szoba különféle pontjain heverő kézipoggyászainkat. Nem hagytam volna, hogy a laptopom a lángok áldozata legyen, inkább halok vele együtt, köszönöm. Az ajtón kifelé menet, a másik nő, Denise végül mondta, hogy ez csak gyakorlat, hagyjuk a szobában a különféle cuccainkat. Szép, rendezett sorokban kivonultunk a hotel elé, pont mikor a tűzoltók megérkeztek (igen, itt ők is részei a gyakorlatnak), fényképezgettük az autót, és beszélgettünk arról, hogy a dögös tűzoltók biztos csak a filmekben léteznek, mert akiket mi láttunk igencsak középkorú, igencsak pocakos példányok voltak.

Végül az orientációnak is vége szakadt. Akadtak akik a repülőterekre indultak tovább (egy lánynak például Hawaii-n van a host családja, szegééény. Nem, tényleg. Hawaii a világ vége után van kettővel.) mások a hotelben várakoztak, mi kisbuszokkal a vasútállomást vettük célba. A jegyek megszerzése után még volt vagy másfél óránk az indulásig, így azzal szórakoztattuk magunkat, hogy nekiálltunk vásárolni. Én két magazinnal, illetve egy epres fánkkal és apple ciderrel lettem gazdagabb.

A vonatút nagyon mókás volt, egymást stresszeltük és nyugtattuk is egyszerre.
Folyamatosan szálltak le a lányok, Washingtonra már csak heten maradtunk, de olyan lelki állapotban, mintha nem tudom, valami veszélyes szívműtétre készülnénk vagy hasonlók. Szerencsére az én gondolataimnak kicsit sikerült elterelődniük, mikor a végállomáshoz közel szóba elegyedtem azzal a cuki sráccal, aki New Yorkban szállt fel, vagyis körülbelül négy órán keresztül próbáltam szuggerálni, hogy vessen rám egy fél pillantást. Elmondta, hogy épp a nyáron járt Európában, kérdeztem, Magyarország felé eltévedt-e, mire azt válaszolta, hogy nem, de elhihetem, most már bánja. Mire mondtam neki, hogy hát igen, bánhatja is. Aztán segített leemelni a bőröndöm a vonatról, és hopp, el is tűnt. Nagy kár, mert tényleg nagyon kis édes volt.
 Miközben a többiekkel megindultunk a csarnok felé, ahol a családjaink vártak, szinte láttam, ahogy zakatolnak a gondolatai mindenkinek: vajon megismernek-e majd? Vajon én megismerem-e majd őket? Kézfogással vagy öleléssel üdvözöljem őket? Mi van, ha már az első percben unszimpatikusnak találnak és a következő vonattal küldenek vissza a feladónak? Szerencsére, mindenki megtalálta a kérdéseire a választ, senkit nem küldtek vissza, és mindenki (legalábbis akiket láttak, plusz jómagam) egy ölelést kapott üdvözlés gyanánt a rá várakozó szülőtől. A másik szülő otthon maradt, hogy vigyázzon a gyerekekre. Legalábbis nálunk ez történt. Talán a többi családnál csak szimplán nem volt kedvük jönni a többieknek is. Akárhogy is, a történetünk szempontjából ez abszolút lényegtelen. Az viszont nagyon is lényeges, hogy innentől kezdődik csak az igazi móka. Ahogy az angol mondja: it's on!