Móka, kacagás, palacsinta

Az történt, hooogy jött egy mosómedve és... Na jó, nem. Csak mocskos mód lusta vagyok, meg egyébként is, még nagyon erősen dolgozik bennem az időeltolódás okozta állandó fáradtság, vagy talán a munka, amitől az Anglia után otthon töltött öt hét alatt sikerült teljesen leszoknom. A lényeg, hogy mindenhez volt kedvem meg erőm, csak blogot írni nem, hát ez van. Szánom-bánom. Tényleg. Most azonban még van kábé két órám, amíg a szülők haza nem érnek, nekem meg ébren kell lennem, arra az esetre, ha valamelyik gyerek felkelne, mert rosszat álmodik, nekem meg rohannom kéne a szobába szörnyeket kergetni, így szépen le tudok írni bármit, ami eszembe jut a Spy Museum-os történések óta. Megvolt az első találkozó a Clusterrel. Friendship Heights-ban, amiről azt kell tudni, hogy van vagy három pláza egy téren, de mindegyik baromi drága bolttal van tele. Szerencsére az egyik aljában van egy Starbucks (a másikéban meg egy Meki, ami fogalmam sincs hogy függ össze ezzel az egész elit izével, de mindegy is), ott történt meg a találka. Mivel új lány vagyok, úgy éreztem mindenképp el kell mennem, amint megkaptam az e-mailt. Nem, ez nem igaz. Mikor az e-mail végén megláttam, hogy Krystyna, a csopvezető néni, tudom, nem így kell hívni, de én így fogom, fizeti a kávét, ott lettem megyőzve igazán arról, hogy mennem kell. Mert az ingyen Caramel Macchiato még finomabb, mint amiért 3 dolcsit kell leperkálni, ezt mindenki tudja. Meg aztán, tényleg sikerült pár jófej lánnyal eldumálgatnom, köztük egy magyarral, Krisztivel is. Pénteken megvolt az első vezetésem. Vannak pillanatok, mikor örülök, hogy az emberek nem gondolatolvasásra születtek, és ez pont olyan alkalom volt. Anyuka már nagyjából az első mérföld után közölte velem, hogy milyen magabiztos, meg ügyes, meg nyugodt vagyok, és hogy jó, mostantól már teljesen bízik abban, hogy el tudom vinni a gyerekeit a suliig, vagy bárhová, amerre kell. Megköszöntem szépen, de közben legbelül szinte folyamatosan sikítottam: úristen, mekkora dög ez az autó, mindjárt átlógok a másik sávba, úristen, ezek az útfelfestések mégis hogy néznek ki, melyik sávba kell nekem mennem, hogy balra forduljak, úristen, ez biztos rossz sáv, úristen, gyorsabban fogok menni mint lehet, és mégis mi a fenét akar a GPS azzal, hogy fél mérföld múlva fordulnom kell, nekem ne beszéljen amerikaiul, tudni akarom, hány kilométerem van vissza, és különben is segítséééég. Aznap délelőtt aztán még a patikába is elmentem a kisfiúnak éjjeli pelenkát venni, mert egyem a szívét, annyira azért még nem nagyfiú, hogy az alvás előtt magába döntött pohár vizet magában tudja tartani. A parkolóban szerintem kicsit magamra haragítottam egy nénit, mert túl közel álltam meg az autójához, de ez történik, mikor két óriási dög autó parkol be egymás mellé. És különben is az ő hibája volt, én tökéletesen beálltam a két vonalka közé, 9,5 pontot adtam magamnak a 10-ből, ő állt meg idiótán. A kocsit, amúgy, mármint az enyémet, nem a nőjét, elneveztem Dínónak. A család TV autónak hívja, igen a DVD-lejátszó miatt, de nekem Dínó lesz. Ennyi elég is az autóról. Tegnap este Lisával elmentünk pendülni egy kicsit. Olyasmit terveztünk, amit minden huszonéves fiatal csinálni szokott péntek, vagy szombat esténként, mikor kis lazításra vágyik egy nehéz hét után. Elhatároztuk ugyanis, hogy bowlingozni fogunk. Azt hittétek, mi? Hogy majd csúnya ivászatról és egy még csúnyább buliról fogtok beszámolót kapni. Hát, haha, ez nem jött össze, és túl sokszor nem is fogtok ilyenekről olvasni erről a blogon. Miután a kisfiú egész délután velünk volt, és az eső miatt semerre sem tudtuk vinni (illetve Lisa, mert én a kislányt vártam haza szorgalmasan), szinte úgy menekültünk a házból, miután a szülők közölték velünk, hogy végeztünk mára. Először egy mall felé vettük az irányt, hogy együnk valamit vacsorára, közben meg persze várjuk Lisa barátját, aki a csapatunk harmadik tagja volt. Már itt megtanultam egy nagyon fontos leckét az amerikai étkezési szokásokkal kapcsolatban: ha elmész egy plázába, és a sok gyorséttermes résznél veszel magadnak kaját, mindig a Mekiben vedd hozzá az innivalót, mert sokkal olcsóbb, mint bárhol máshol. Miközben a kínai gyorskajáldából származó csirkénket, rizsünket meg krumplinkat majszoltuk, és szopogattuk hozzá a Mekis üdítőnket Lisával, befutott Lester is, Lisa pasija. Jófej ő is, meg ketten nagyon jó kis párost alkotnak, szerintem. Kajálás után bevágódtunk mindannyian Lisa autójába, és megindultunk a bowlingterem felé. Óriási volt, rengeteg pályával, és mindegyiken játszottak is, szóval közölték velünk, hogy csak kilenctől lesz szabad hely, addig várjunk. Mivel kilencig még volt háromnegyed óránk, a bowlingpályák melletti játékteremben kezdtünk ökörködni. Tudjátok, olyan játékterem, ahol lehet jegyes játékokkal is játszani, meg ilyesmi. Mi a Halálos iramban-autóversenyzős játékot vettük célba. Igaz, azzal nem nyertünk jegyet, de nagyon jó móka volt, csak a negyedik menet végére borzalmasan elfáradt a lábunk, meg különben is majdnem elérkezett már a kilenc óra. Viszont négy kis érménk még maradt, így Lisával kitaláltuk, hogy játszunk egy-egy menetet azzal a játékkal, ahol labdákat kell belegurítani a különféle pontokat érő lyukakaba. Mivel annyi minden játék villódzott körülöttünk, fel sem tűnt, hogy az az egy pont nem világít, így szépen bele is szórtuk az érméinket, aztán... nem történt semmi. Itt jöttünk rá, hogy ezek a gépek bizony üzemen kívül vannak, anélkül, hogy erre bármi jel utalna. Lisa, gondolta, megpróbálja megkérdezni a pultban ácsorgó mukikat, nem tudnának-e adni nekünk négy másik érmét, ha már így jártunk. A muki, szinte már rögtön valami olyasmi indított, hogy hát mivel ennyire hülyék voltunk, sajnálja, de nem tud adni. Erre Lisa, szerintem teljesen jogosan, azt mondta neki, hogy hé, nem kell ennyire bunkónak lenni, ő csak meg akarta kérdezni, lehet-e ilyenkor valamit csinálni. Na, erre a pasas tovább kezdte játszani a Nagyon Fontos Seggfejet, hogy láthatjuk, minden játék ki van világítva, az az egy pont nem, miből gondoltuk, hogy működni fog, és a többi, és a többi. Lisa addigra már nagyon felhúzta magát, a pasashoz hasonlóan elkezdett nem épp kedves szavakat használni. A vége az lett a dolognak, hogy azt mondták, vagy befogjuk a szánkat, vagy kívül tágasabb. Mire Lisa azt válaszolta, hogy jó, akkor köszönjük, inkább fogjuk a játékra, meg cipőkre szánt összesen körülbelül ötven dollárunkat, és elköltjük máshol, a viszontlátásra. Így aztán egy másik bevásárlóközpont óóóriási játéktermébe vettük az irányt. Itt úgy működött a dolog, hogy egy kártyára kellett tenni pénzt, és aztán ha játszani akartál valamelyik játékkal, azt a kártyát kellett lehúzni, és mehetett a buli. Lisának és Lesternek összesen öt ilyen kártyája volt, az egyiket nekem adták, örökbe, sőt, még azt sem engedték, hogy én tegyem rá a pénzt. 20 dollárnyi játékot kaptam tőlük, ami azért nem kevés, akárhogy nézzük.

Miközben össze-vissza ökörködtünk, sikerült elfelejtünk a bowling-pályás seggfejet, a jegybeváltásnál pedig úgy viselkedtünk, mintha kisgyerekek lennénk. Csomó cukrot, meg nyalókát, meg egyéb édességet zsebeltünk be, illetve nekem elegendő pontom gyűlt össze ahhoz, hogy beválthassam őket egy Amerikai Kapitány plüssfigurára.

Elég későre járt már az idő, mikor elindultunk hazafelé, így szinte csak azért szólalt meg bármelyikünk is, hogy azt mondhassa: fáradt vagyok. Amint beájultam a szobámba, meg azérta telefonom leellenőriztem, történt-e valami érdekes Facebookon, Tumblr-en, meg az egyéb ilyen helyeken, és láttam, hogy az egyik lány, akivel a szerdai au pair összeröffenésen beszélgettem, írt, nem lenne-e kedvem vele, meg egy másik lánnyal elmenni ebédelni. Hát naná, hogy volt kedvem, gyorsan írtam is, hogy mehet a dolog. Délelőtt tizenegykor volt a találka, illetve Frida (a lány, aki a levelet írta) gyűjtött be minket autóval, és megindultunk a belváros felé. A hely, amit kerestünk a Pancake House volt, igazából senkinek nem volt fogalma sem arról, merre lehet pontosan, de szerencsénk volt, mert ahogy mentünk egy egyenes úton, egyszercsak szembetalálkoztunk vele. Végül aztán mégsem volt annyira szerencsénk, ugyanis kiderült, hogy húsz percet kell várnunk egy szabad asztalhoz. Nem baj, mondtuk, kivárjuk. Persze, ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint eleinte gondoltuk volna, ugyanis egyikünk sem reggelizett, felkészülve az óriási zabálásra, az étteremben isteni illatok szállingóztak, és az étlapnak már a végigolvasása is kész kínszenvedés volt. Eleinte úgy terveztem, omlettet eszek, aztán desszertnek palacsintát, ez a tervem végül meghiúsult, mikor egy aprócska felirat figyelmeztetett: csúcsidőben, az omlettre akár 20 percet is várni kell. Na nem, mondtam magamnak, én többet már nem várok, Fridához hasonlóan epres palacsintát rendeltem magamnak. Meg egy pohár tejet hozzá. Várakozás közben egymást fényképezgettük, olyan szorgalmasan, hogy a japán turisták is megirigyelték volna.

Majd megérkeztek a palacsinták. Wow. Csak ennyit tudok mondani. Óriási mázli, hogy nem jött össze az omlettes tervem, mert biztos nem sikerült volna azt is, meg a palacsintát is megennem.

Hősiesen küzdöttünk az adaggal, de mindannyian alulmaradtunk a kegyetlen csata folyamán. Máshol egy egész csapatnyi emberre szokás annyi palacsintát sütni, mint amit itt kaptunk egy adag néven. Muszáj még visszamennem majd, lehetőleg hétköznap, mikor kevesen vannak, hogy kipróbálhassam az isteninek hangzó sonkás-sajtos omlettet is, meg aztán ki tudja, az egy év végén, mikor majd kisbálna leszek az óriási adag kajáktól, amiket itt kapok mindenhol, talán le fog csúszni az omlett + palacsinta kombó is. Holnap Yudith-tal, az orientációs szobatársammal megyünk DC-be majd. Érdekelheti vajon a Spy Museum? Beszámoló érkezik majd. Ó, és tényleg... még lógok a New York-os túra-bejegyzéssel is. De mint mondtam, jött az a mosómedve, és...