Tomorrow, tomorrow

Az utolsó bejegyzés az utazás előtt. Jujj. Rettenetesen furcsa ebbe belegondolni, hát na.

Pakolnom kéne, de sokkal több kedvem van firkálgatni, szerintem teljesen érthető módon, szóval boldogítalak titeket pár sorocskával.

A helyzet az, hogy még mindig nem fogtam fel ezt az egész Amerikás dolgot. Pedig tudom, ideje lenne már, holnap ilyenkorra már majdnem New Yorkban leszek, felkészülve az ötmillió reptéri vizsgálatra, arra, hogy még a Supernatural DVD-gyűjteményemre (amit a világért sem hagynék itthon) is azt hihetik bomba lehet, meg hogy talán bugyira is le kell vetkőznöm. Egyelőre itt ülök a szobámban, egy félig bepakolt bőrönddel és mindez még olyan távolinak tűnik, mint mikor a középiskolában tervezgettük legjobb barátnőmmel, hogyan tudnánk egy nyelvviskolával elruccanni Los Angelesbe azon a nyáron. Tudtam, hogy nem fog összejönni, de tervezgetni, álmodozni azért jó volt.

Kicsit hasonlóan érzem magam most is. Hiába tudom már elég régóta, hogy megyek. Hiába figyel az útlevelemben egy amerikai vízum, hiába tartottam már búcsúbulit (nagyon csúnya vodka-pezsgő-energiaital mennyiséget elfogyasztva), hiába van bepakolva szinte már majdnem minden cuccom, a saját kis kuckómban üldögélve nehéz elhinni, hogy holnap már nagyon-nagyon messze leszek innen.

Nem az furcsa, hogy messze leszek a családtól, a barátnőimtől, meg úgy mindentől, ami megszokott. Egy évet már lehúztam Angliában, tudom, milyen érzés az, ha sokáig nem látsz senkit itthonról, bár oké, az tény, hogy az öt hét alatt, amit Magyarországon töltöttem, hihetetlen könnyű volt elfeledkezni arról, milyen érzés máshol lenni. Nem baj, most majd ismét megtudom milyen, és csak abban reménykedek, hogy sokkal de sokkal jobban fogom érezni magam, mint az előző családnál, a világ vége után kettővel, ahol volt idő, hogy egyedül a Supernatural DVD-k tudtak felvidítani. Ezért viszem őket most is magammal. Szeretném, ha csak azért lenne rájuk szükségem, mert épp kedvem támad egy kis szellemesdis, démonölősdis kalandra, de lehet nem. Erre viszont gondolni sem akarok. Tiszta lap. Új család. Új kezdetek, minden ami kell.

Teljesen pozitívan állok hozzá a dologhoz. Hogy a fenébe ne állnék pozitívan, mikor Amerikába repülök, a kedvenc sorozataim, és az olcsó gyorséttermi kaja hazájába? Láthatom a rengeteg nevezetességet. Édes, tök egyforma dollárokkal fizethetek mindenütt. A fura brit-magyar akcentusom átképzhetem még furább brit-magyar-amerikai akcentussá. Beszerezhetek egy újabb halom DVD-t, könyvet az Angliában bezsákmányoltak mellé, amitől drága anyám előbb-utóbb beutaltatja vagy magát, vagy engem egy diliházba. Hát kell ennél több?

Na jó, hogy egy kicsit szó legyen konkrét dolgokról is, még nem osztottam meg veletek, mit vettem kinek ajándékba. Az ilyesmit mindig szokás leírni a blogokon, hogy ezzel segítsük a leendő au pair lánykák életét. Jótét lélek vagyok, én sem maradok ki a buliból. Ó, egy jótanács: ha azt tervezed, hogy az elkövetkezendő két évben au pairként munkát keresel, vagy úgy egyébként szeretnél egy kisgyereknek ajándékzacsiban ajándékot adni, vásárold fel az összes mesefigurás táskát, ha látsz valahol, mert úgy tűnik, mintha hiánycikkek lennének. Én már csak tudom, a tegnapi egész délutánom ráment arra, hogy a kislányomnak keressek hercegnős mintás zacskót. A küldetés végül sikeres lett, miután ma teljesen véletlenül megláttam egy darabot a Praktikerben, mikor áramátalakítóért szambáztam be oda.

Íme a képek. Kattintásra nagyobbak lesznek. Szerintem elég egyértelmű, melyik ajándék kinek lesz, de amennyiben lennének olyanok, akik azt hinnék, olyan elvetemült vagyok, hogy Tokajit viszek a négy éves kisfiúnak ajándékba, elmondom, hogy a sorrend: kislány, kisfiú, anyuka, apuka. Apukának eleinte egy üveg barackpálinkát készültünk venni, a neve miatt, nem, nem Barack Obamának hívják, lehet politikus-családhoz megyek, de ennyire azért nem híreshez, végül aztán anyu azért döntött a bor mellett, mert megtetszett neki a doboza. A sztori szerint az anyukának szánt kalocsai izé, meg a nagymamám keze munkája, azokból az idökből, mikor még bájos fiatal lányka volt, és unalmas perceiben ilyenekkel foglalkozott. Ez sajna kamu, bár az izé, tényleg családi dolog, maminak semmi köze hozzá.

Na, azt hiszem, mindenféle igényt kielégítettem, visszamegyek a cuccaim, mert van egy olyan érzésem, hogy valamit itthon fogok hagyni. Nem tudom még mit, és nem is szeretnék semmit, ezért inkább leellenőrzöm még ötvenszer, mit pakoltam be eddig és mit nem. Még annyit, aztán tényleg abbahagyom, és legközelebb már Amerikából jelentkezek újra, szerintem mindenkinek van egy olyan száma, amit kismilliószor meghallgat a repülőn New York felé menet. A legtöbbeknek szerintem ez Frank Sinatra New York, New York-ja, vagy az Empire State of Mind. Előbbit szeretem, utóbbitól kiütést kapok, de én valami másra szavaznék. New Yorkhoz semmi köze ugyan, de tessék a szövegre figyelni.