Orientésön-fesztivál: Nulladik nap

Ebben a pillanatban éppen egy másik szobában döglök, három másik lánnyal, mindannyiunk ölében laptop, és mindenki alkot valamit. Szóval lehet csak rövidet fogok alkotni, hogy aztán visszatérhessünk a mókásabb dolgokhoz, és valamikor meg majd folytatom a firkálást is. Ez csak életjel. Ami idővel bővülni fog. Szóval. Tegnap reggel, azaz a vezetős oktatás első napján, mint talán már említettem, reggel hat után keltem. Yudith-tal meglepetten vettük észre, hogy az éjszaka folyamán megérkezett harmadik szobatársunk is. Én sem hallottam, pedig elég éber alvó vagyok általában, ami azt jelentette, hogy nagyon csúnyán kiütődtem az időeltolódástól, meg ilyesmik. A nevét sajnos még mindig nem sikerült megjegyeznem, csak azt, hogy Kolumbiából jött. Ami kicsit rossz, mármint az én szempontomból, mert sokszor előfordul, hogy mikor Yudith meg ő nem tudják magukat kifejezni angolul, nekiállnak spanyolul beszélgetni, aztán egyszercsak átfelejtenek már átváltani angolra. Gyors zuhanyzás, meg hajmosás után (sajnos a szárítást és vasalást nem tudtam belepréselni az időbe) megindultunk reggelizni. Találkoztunk már a többiekkel is, akik később érkeztek, szintén a vezetős oktatásra, igaz, nagyon leültek egy csoportba, és úgy tűnt, nem igazán akarnak maguk közé engedni senkit. Köztük volt három lány is, akik leginkább a Bajos Csajok triójára emlékeztetett. Két szöszi, az egyikük olyan igazi vezértipus, a másik, akinek a szépsége tűnt a legelőnyösebb tulajdonságnak, és egy kedvesnek látszó barna hajú lány. Köszöntünk egymásnak, aztán ebben ki is merült a kommunikáció. Yudith-tal leültünk egy asztalhoz, majd megrohamoztuk a svédasztalt, amit a kedves pincérbácsi mutatott nekünk. Kellemes meglepetésként ért, mikor az egyik nagy fedő alatt egy nagy kupac bacont találtam, utána nem is igazán kerestem tovább a kaját, jól megpakoltam vele a tányérom. Illetve, még egy szem kolbászt is a kupac mellé helyeztem. Meg az elmaradhatatlan bagelt.

Szép lassan megérkezett mindenki, akikkel előző délután együtt utaztam a hotelbe, megbeszéltük, hogy senki nem ment le este nyolckor vacsorázni, annyira nem bírtunk felkelni a délutáni alvásból. Miközben alaposan kitárgyaltuk, kinek milyen családja, hány gyereke lesz, meg hányadik családdal matchelt, szépen végeztünk is a kajával, aminek a végén én azért bevágtam pár gyümölcsöt is, hogy valami egészséges is kerüljön belém a baconkupac után. Szinte rögtön azután, hogy végeztünk, már kezdődött is az óra. Összesen tizenhárman voltunk, szóval tök jó, családias volt a hangulat, a nőci pedig aki az oktatást tartotta, hihetetlenül jófej volt. Arról nem igazán ő tehetett, hogy a legtöbb anyag, amit átvettünk borzalmasan unalmas volt, igaz, ugyanakkor hasznos is. Ő megpróbálta érdekesebbé tenni a foglalkozást, egyszer kimentünk az utcára is, ahol különféle táblákat, jelzéseket, meg kocsifajtákat kellett keresnünk. A teremben, ahol az óra volt, ragasztószalagokból tett le záróvonalakat meg ilyesmiket a szőnyegre, az autópályát szimbolizálni, meg hasonlók, és voltak kis táblái is, például olyan, ami az iskola zónát jelenti, meg elsőbbségadás kötelező, és a többi, és a többi. Nem sokban különböznek az otthoniaktól. Az egyetlen különbség, ami feltűnt a magyarországi közlekedés, meg az amerikai között, hogy itt a kereszteződés túloldalán vannak a jelzőlámpák, illetve az amerikai autósok egyszerűen őrülten vezetnek. Ebédnél egy nagyobb asztalhoz ültünk, szinte mindenki annál volt, kivéve a már reggelinél is elkülönülő hármast. Valahogy úgy alakult, hogy a csoport háromnegyede spanyol-anyanyelvű országból érkezett, így az asztalnál szinte csak spanyolul ment a beszélgetés, de néha szerencsére azért feleszméltek, hogy a thai lány és én is az asztalnál ülünk, és átváltottak angolra. Ebéd után volt egy kis időnk az óra folytatásáig, így azt tettük, amit minden olyan fiatal lány tesz, aki egy teljesen idegen országba kerül, és úgy érzi, mintha vakációzna. Nekiálltunk fényképeket készíteni. A hotelben, a hotel előtt, a környező utcákban, mindenről ami érdekes lehet, meg arról is, ami annyira nem, de mindenképp meg szerettük volna örökíteni, mert amerikai. Ja, nem. Ezt csak én csináltam.

A kisebb fotóalbum után folytatjuk műsorunkat. A délután hátralévő részében megtanultuk, mit kell tenni vészhelyzet esetén, hogyan kell rendesen beleültetni a gyerekeket az ülésbe, és hogy soha semmilyen körülmények között nem szabad vezetnünk ivás után. Nyilván, ezzel mindenki tökéletesen tisztában volt. Akármennyire is volt unalmas az egész napos autósoktatás, azért nagyon hasznos volt, mert a mai orientáción, mikor a kérdések ideje érkezett el, nagyon sokan, akik nem voltak tegnap közöttünk, ezzel kapcsolatos kérdéseket tettek fel. Olyanokat, amiket mi már tudtunk, hála az órának. Valamint, az autós néni azt is mondta, hogy mi, akik részt vettünk az ő óráján, megnyugodhatunk, a host családunk törődik velünk, mert másképp nem fizettek volna be minket erre az egészre. Miután szabadjára lettünk engedve, a csoport nagy része, mondhatni engem, meg a hármast leszámítva, kitalálta, hogy elruccanak New Yorkba. Én, mondtam nekik, hogy ezt passzolom, mert szerdán úgyis megyek a csoportos túrára, és egészen biztos voltam benne, hogy ők is ugyanarra mennek, mint mi megyünk majd akkor. Így aztán, miután kicsit élveztem a csendet a szobában, vettem egy mély levegőt, és megindultam a városba, a híres nevezetes bevásárlóközpont felé. Mindössze két háztömbnyire van a hoteltől, nekem mégis sikerült eltévednem. Büszke vagyok a tájékozódási képességeimre, szóval ezt személyes kudarcként éltem meg. Szerencsére, végül találtam egy házat, ami ismerős volt az útról a hotel felé, onnan meg már tudtam, merre kell keresnem a plázát, és meg is találtam. Gyorsan beszabadultam az első könyvesboltba, ami szembe jött velem, de nem vettem semmit, legyen büszke rám mindenki. Mert tudtam volna pénzt költeni. Mászkáltam össze-vissza a plázában, a legjobb megoldás az lett volna, ha tudok osztódni, és egyszerre több boltba is bemehetek. Sajnos, nem tudtam, így szépen sorban jártam körbe, és tapogattam végig mindent. Éppen a H&M-ben jártam, amikor is belefutottam a trió két tagjába. A vezérnek tűnő szőke lány pont nem volt velük, aminek egyrészt örültem, mert egyik részem félt tőle, másrészt viszont szomorú voltam, mert tudjátok hogy van ez. Az olyan lányoknak mint ő, mindenki a barátja szeretne lenni, és gondoltam, mi lehetne jobb alkalom arra, hogy beszélgessünk, mint a shoppingolás. Legnagyobb meglepetésemre, miután mondtam, hogy egyedül jöttem, a lányok mondták, hogy tartsak velük. Időközben aztán előkerült a főszöszi is, és meglepően kedves volt velem, szóval, hirtelen én lettem Lindsay Lohan, aki a menő csajok világába kerül. Mivel három különféle nemzetiségűek (svéd, dán, belga) még annak a veszélye sem állt fent, hogy valami olyan nyelven kezdenek el beszélni, amit én nem értek majd. Együtt folytattuk hát a boltjáró túrát, majd miután visszatértünk a hotelbe, azt is megbeszéltük, hogy vacsoránál majd találkoztunk. Féltem, hogy ezt nagyjából öt perc múlva el is felejtik, de nem, mikor lementem az étterembe, szinte rögtön hevesen integetni kezdtek, menjek oda, üljek hozzájuk. Kibeszéltük ismét a host családjainkat, azt, ki merre szeretne utazni, ki milyen filmeket szeret, szóval nagyon sok mindent. Bármilyen aranyos is Yudith, meg a többi lány, akivel addig beszéltem, valahogy mégis ők állnak hozzám közelebb, szőkeség ide vagy oda. Ezzel igazából csak egy bibi van, mégpedig az, hogy mindhárman a New York-New Jersey területen maradnak. Ettől függetlenül a belga lánnyal, Lizzel már megbeszéltük, hogy együtt megyünk majd nyaralni valamerre. Jó, ebből lehet nem lesz semmi, de azért remélem igen, mert ha az eddigi két nap eseményeit nézzük, vele lettem a legjobban mindenki közül. Totál egyformák vagyunk. (Ő az, aki most hozzám hasonlóan szorgalmasan írja a blogot az ágyon fekve.) Vacsora után mindenki felmászott a szobájába, én az egyik kábeltévén How I Met Your Mother ismétléseket néztem, közben írtam a tegnapi bejegyzést, és közben továbbra is élveztem, hogy senki nem beszél mellettem folyamatosan spanyolul. A lányok valamikor éjfél körül érkeztek meg a Városból, jó hangosan, bár azt hiszem, az időeltolódás továbbra is dolgozott rendesen, mivel éppen csak felkaptam a fejem arra, hogy valaki mászkál a szobában, aztán gyorsan vissza is aludtam. Bár igazából lehet, hogy nem is az időeltolódás, hanem a szuper kis ágyam az oka annak, hogy ilyen jókat alszok. Éjszaka még arra sem szoktam felkelni, mikor bekapcsol a légkondi, ami igencsak nagy ritkaságnak számít. Mikor azt mondom, én vagyok a világ legrosszabb alvója, teljesen komolyan gondolom. Mint a mellékelt ábra, jelen esetben a blog, is mutatja, nem igazán sikerült rövidet alkotnom. Lusta vagyok visszaolvasni mindent, szóval ha esetleg néhol angol szavak keveredtek volna a beszámolóba, vagy némelyik mondatnak nincs értelme, esetleg a szavakat nem a magyar helyesírás szabályainak megfelelően ragozom, annak az időeltolódás, a leszívott agyam, illetve az az oka, hogy a bejegyzés írása közben folyamatosan jártattam a számat. Angolul. Miközben mások folyamatosan jártatták mellettem a szájukat. Szintén angolul. Valami díjat érdemelnék, vagy ilyesmi, amiért egyáltalán sikerül magyar szavakat leírnom. Nem tudom mikor jelentkezek legközelebb, holnap a New York túra miatt egy szusszanásnyi időm sem lesz az orientáció után, csütörtökön meg már utazunk a családhoz, de próbálok minél előbb jelentkezni, cserkész becsületszóra.