Welcome to the USA!

Igen, ezt azt jelenti, megérkeztem. Sikeresen, anélkül, hogy felrobbantottak volna a géppel, vagy bármi ilyesmi. Kicsit ugyan még kómás vagyok, ilyen ez a fránya időeltolódás, de ezt leszámítva semmi gondom, élek és virulok, lehet örvendezni. Na, de nézzük is inkább hogyan történtek milyen dolgok. Remélhetőleg még azelőtt sikerül leírnom minden fontosat, hogy lecsukódna a szemem. Ahogy ma a vezető-oktatós néni is mondta, a legjobban úgy lehet leküzdeni a jet lag-et, hogy küzdünk ellene, vagyis akkor megyünk ágyba, mikor kell, meg minden ilyesmi. Az elfogadható ágyba menési időig még kb van egy órám, vagy másfél, amit tökéletesen el tudok verni írással, bár azt nem garantálom, hogy lesz értelme azoknak a szavaknak, illetve mondatoknak, amiket egymás után hányok majd most gyorsan. Az egész kaland tegnap kezdődött, ami hihetetlen, mert kicsit olyan, mintha már évekkel ezelőtt lett volna, mikor valamikor reggel fél hat körül elindultunk otthonról a bécsi repülőtér felé. Nyilván, mindenki teljesen és totálisan halálideges volt, ami azért érthető. Pláne, mivel fogalmunk sem volt róla, hogy a repülőtéren belül merre is kell menni, hogyan is működik egészen konkrétan az az elektronikus jegy, biztos megvan-e minden papírom, és a többi. Az elektronikus jegyem, valószínűleg azért, mert az univerzum csúnyán összeesküdött ellenem, nem éppen akart működni. Illetve, egészen pontosan maga a regisztráció, meg becsekkolás működött, de magát a beszállókártyát sehogy sem akarta odaadni a gép, úgysem, hogy egy kedves néni is megpróbálta nekem a légitársaságtól. Nem volt más hátra, azt mondta mondjam azt a kollégaknak, akiknek a bőröndöt kellett leadni, hogy be vagyok csekkolva, csak papírom nincs róla. Beálltam a sorba, Tökivel együtt, hogy ő legyen a férfi, aki segít a nehéz pakkom feltenni a szalagra. A mérleg 25 kilót mutatott, ami ciki, mert a maximum megengedett súly 23 kiló. Eleinte azt hittem, nem lesz baj, mert a csajszi már tette is fel rá a matricát, összepacsiztam Tökivel, hogy ez az, elfogadják a cuccom, majd végül a csaj, azután, hogy ellenőrizta az útlevelem, meg ilyesmi, benyögte, hogy jajj túl nehéz a bőröndöm, vagy fizessem ki egy másik teljes bőrönd árát, vagy vegyek ki belőle valamit. Szerencsére csak két kilónyi akármitől kellett megszabadulnom, és ott voltak anyuék, hogy segítsenek nekem, nem jártam úgy mint Londonban, hogy a reptér közepén kellett kidobálni a különféle ruháim, meg egyéb dolgaim, hogy egyáltalán felrakhassák a repülőre a bőröndöm. Plusz, a csaj még azt is megkérdezte, kitöltöttem-e az ESTA-t. Mivel még soha életemben még csak nem is hallottam róla, mi a jó édes az az ESTA, csak pislogtam rá. Ezt megosztottam vele is, mármint, hogy fogalmam sincs róla, mégis miről magyarázik nekem. Erre aztán közölte velem, hogyha nem töltöttem ki online ezt az akármit, akkor sajnálja, de nem engednek fel a gépre. Itt kezdtem el borzalmasan, rettenetesen parázni, és egymás után kapni a nagyobbnál nagyobb agyfaszokat. Hála ennek, meg annak, hogy nem csak én voltam ideges, sikeresen összevesztünk párszor anyuékkal. Nyilván, nem ugyanazokat a cuccokat akartuk kivenni, meg anyu elkezdte magyarázni, miután megoszottam vele az egész ESTA dolgot, hogy tudta ő, hogy túl kevés a papírom egy Amerikába való kiruccanáshoz. Végül, szinte már sírva megkérdeztem egy másik munkatársnőjét a légitársaságnak, hogy megvan minden papírom, csak az az ESTA dolog nem, ilyenkor mégis mi a teendő, ja, meg amúgy még a bőröndöm is túl nehéz. Erre nagyon kedvesen elirányított egy pulthoz, ahol a nagy méretű csomagokat teszik fel, és egy újabb kolléganő, miután megnézte a vízumom, meg minden papírom, már kezembe is nyomta a beszállókártyám. Kérdeztem, hogy akkor mi van az ESTA-val, mire mondta, hogy ja, az semmi, kicsit összekavarta a dolgokat a másik csaj a pult mögött, arra csak azoknak van szüksége, akiknek nincs vízumuk. Ami azt jelentette, hogy az első liba még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy belelapozzon az útlevelembe és leellenőrizze lapul-e benne vízumka. Az ember azt hinné ez az első, mikor egy utas Amerikába készül. Az idiótasága teljesen feleslegesen húzott fel engem, meg anyuékat is. Még volt egy kis idő a gép indulásáig, szóval leültünk kávézni, meg ilyenek. Utána végül útnak lettem eresztve. A biztonsági ellenőrzések még hátra voltak, szóval nem lélegezhettem még fel a sok idegeskedés után. Természetesen a kapu becsipogott nálam, mert miért is ne, a tapizós néni, talán szeptember 11 miatt, vagy talán azért meg szimplán túl gonosz a fejem, úgy vetette rám magát a motozós kellékeivel, mintha legalábbis valami ketrecharcban vennénk részt. Jó alaposan végigtaperolt, még a bugyim szegélye alá is belenyúlt, végül meggyőződött róla, hogy nincs nálam semmi veszélyes dolog, utamra eresztett. Nem kellett sokat várni, hogy megkezdhessük a beszállást, szép lassan mindenki feltömörült a gépre. Először a business class, aztán utánuk mindenki más. A kis alagút után, amin be lehetett menni a gépbe, először mindenki a business classra jutott. Én, mint a fapados járatok törzsutasa életemben nem láttam még ilyet, bevallom egy fél pillanatra azt hittem, hogy ez már az a rész, ahol én is ülök majd. Szép lett volna, az óriási székekkel, meg a pihe-puha párnákkal és plédekkel, de a kedves légiutaskísérő bácsi mondta, miután megnézte a jegyem, hogy jólvan menjek csak tovább. Jóval tovább. Nem mintha a többi hely olyan rossz lett volna, takaró és párna mindenkinek járt, igaz, közel sem annyira puhák meg nagyok, mint a business classnak, de azért örültem nekik. Elfoglaltam a helyem egy kedves, idős házaspár mellett, akiket eleinte franciának tippeltem, de később kiderült, hogy Macedóniából jöttek. Beszéltünk pár szót, megtudtam, hogy ők a fiukat mennek meglátogatni. A gép felszállásánál a néni halkan imádkozott, meg keresztet vetett, meg ilyesmi, amúgy is háborgó idegeimnek nagyon jót tett vele, megköszöntem szépen. Az ebédet nagyon hamar hozták, illetve előtte egy csomag rágcsálnivalót. A repülős kajával az a helyzet, hogy nem valami szép látvány. Mármint nem is olyan rossz mint mondjuk egy általános iskola menzáján, de nehezemre esett elhinni, hogy amit elém letettek csirke névvel, az tényleg csirke. Viszont, amit megkóstoltam, hihetetlenül fincsi volt a hús is, bármi is volt az, a krumplipüré is, a saláta, meg a joghurt is.

A gond csak azzal volt, hogy a repülést már nagyjából a három és feledik meguntam. Másfélszer megnéztem a Thort, a Sitcom csatornán mindent kétszer, illetve a How I Met Your Mother részt háromszor, olvastam a könyvem, néztem ki a fejemből, aludtam körülbelül fél órát, de az idő sehogy sem akart repülni. Végül kiosztották az utolsó papírokat, amikre szükségem volt az Amerikába lépéshez. Jótanács mindenkinek: a fehérre és a kékre is szükség van, ha valamelyiket nem kapnátok meg, azonnal reklamáljatok, mert sok agyfasztól mentitek meg magatokat később a reptéren. Tapasztalat. Ebből talán kiderült, hogy én csak a kék színű papírost kaptam a kezembe. Mivel körülöttem mindenki csak azt töltögette ki szorgalmasan, olyan emberek, akik szintén nem amerikai állampolgárok voltak, és gyakorlottabb utazóknak tűntek nálam, azt gondoltam, oké, ennek biztos így is kell lennie. Kitöltöttem a sajátomat, meg a kedves öreg házaspárét is (remélem, azóta nem csukták le őket azért, mert valamit rosszul írtam nekik), aztán visszatértem a vegetáláshoz. Még egy adag kaját kaptunk, uzsonnát, vacsorát... nevezhetjük akárminek, ezt is befaltam, a krumplisalátát leszámítva, ami túl savanyúra volt készítve az én ízlésemnek. A szalámi, a még meleg buci, és a barackos süti viszont nagyon finom volt. Szép lassan végül elérkezett a leszállás ideje is, hiába próbáltam tekintgetni mindkét oldalra, ki az ablakon (a középső sorban ültem) nem láttam semmit a városból. New Yorkban ködös, esős, 20 fokos idő fogadott minket.Miután leszerencsétlenkedtem az utazós bőröndöm a felső tartókból, megindultam kifelé a repülőből. Magabiztosan vonultam végig a reptéren, örömködtem magamban, amiért élve megúsztam az utat, és szinte rohanni kezdtem, mikor végre megláttam az útlevél/vízum miegymás vizsgáló ablakokat, és az előttük tolongó hosszú sorokat. Be is álltam a sor végére, közben nézegettem a táblákat, amikre ki volt írva, milyen papírok kellenek, és hopp, feltűnt, hogy nekem eggyel kevesebb van, mint amiket azokon látni. Na, gyorsan kifutottam a sorból, ahhoz az asztalkához mentem, ahol ennek a papírnak lennie kellett volna azok számára, akik hozzám hasonlóan elbaltázták a dolgot, de az ott csoportosuló tömeg láttán már tudtam, ez bizony nem lesz olyan egyszerű, mint gondoltam. Papír ugyanis nem volt ott. Körülbelül öt percnyi várakozás után jelent meg egy hapsi kezében egy nagy halom papírkával, amire rögtön rá is vetette magát mindenki. Gyors kitöltés, majd ismét sorbaállás. Időközben pont befutott az Air China egyik gépe, igen, tele kínaival. Semmi bajom a kínaiakkal, biztos nagyon rendes emberek, de az is biztos, hogy azok, akik velem álltak sorba, igencsak idióták voltak. Az istenért nem sikerült megérteniük, hogy a gyorsabb haladás érdekében megnyitották nekünk azokat a fülkéket is, ahová máshol csak az amerikai állampolgárok mehettek volna. Aztán, természetesen pont nekem volt akkora szerencsém, hogy az erélyes hangú fekete nő abba a sorba állított, ahol valami család papírjaival gondok voltak, így amíg a mellettünk lévő fülkéknél már öt ember is átszabadult az ellenőrzésen én még mindig csak vártam és vártam és vártam. Ráadásul, valami azt súgta, hogy a bácsi, aki a papírokat nézi, ezek után biztos pocsék kedvében lesz és rendesen meg fog szivatni a kérdéseivel. Szerencsére ez nem így történt, miután elmondtam neki, hogy au pairnek jöttem ki, halkan énekelgetve rendezte a papírjaim, majd útnak eresztett. Talán megkönnyebbült, hogy én végre nem kínai voltam, és utánam már a sorban sem álltak többen abból a bandából. A bőröndöm sem veszett el, és az Au Pair in America táblás csajt is elsőre kiszúrtam a tömegből. Összesen négyen voltunk lányok a repülőtéren, gyorsan bemutatkoztunk egymásnak, majd már rohantunk is ki az utcára, hogy szóljunk a kisbusznak, ami majd értünk jön és elvisz a hotelhez. Ekkor láttam meg az első sárga taxit. Majd még egyet. És még egyet. Majd egy óriási autót. És egy újabb sárga taxit. Aztán hirtelen egy rendőr elkezdett ordibálni, próbálom hitelesen lefordítani magyarra, amit mondott: - Hé, ember, mi a fenét csinálsz? Az a taxi sáv, nem látsz a szemedtől? Igen, hozzád beszélek, idióta! Elmosolyodtam. Igen, tényleg New Yorkban vagyok. Kis várakozás után megérkezett a kisbuszunk is, a sofőr bedobálta a csomagjainkat hátulra, közben persze folyamatosan viccelődött, hogy hú, úgy látszik mindenki becsomagolta a pasiját is, olyan nehezek a bőröndök, majd megindultunk Stamford felé. Kapkodtam össze-vissza a fejem, nem tudtam, egyszerűen merre nézhetnék. Nem mintha láttam volna bármi érdekeset is, Manhattan sziluettjét leszámítva tábolban, mikor áthaladtunk egy hídon, de minden annyira új volt, és álomszerű meg amerikai, hogy fel sem fogtam, hogy tényleg itt vagyok, ez tényleg velem történik meg. Szeptember 11. alkalmából minden amerikai zászló félárbócra volt eresztve, és hadd jegyezzem meg, nincs belőlük kevés. Mármint zászlókból. Nem mintha ez akkora gond lenne, legalább mindig emlékeztetnek rá, hogy igen, tényleg itt vagyok. Másfél órát utazhattunk Stamfordba, de a repülőút után nagyjából húsz percnek tűnt a kocsikázás. A hotelhez érve egy recepciós muki rögtön ki is szaladt üdvözölni minket, majd megragadta a bőröndöm, és mondta, hogy kövessük be a hotelbe.

Hamarosan megérkezett a csajszi is, aki nagyon röviden elmondott nekünk pár tudnivalót. Biztos látta, mennyire kómás az ábrázatunk, és igyekezett tőmondatokban, az információ összesűritve beszélni. Vacsora hattól tízig. Óra fél kilenctől. Csomagokat felviszik nektek. Most pihenjetek. Nem kellett kétszer mondani, mindenki azonnal sprintelt fel a szobájába, mintha legalábbis egy zombihorda üldözné. Azt még megtudtuk, hogy rajtunk kívül még egy au pair érkezett meg eddig, de összesen tizenhárman leszünk a vezetős oktatáson. Az az egy au pair, Yudith, pont az én szobatársam lett, amíg a csomagomra vártam beszélgettünk egy sort, meg tévéztünk kicsit, meg ilyenek. Bolíviából jött, Silver Springben fog lakni, ami egyáltalán nincs messze tőlünk, ami tök jó. Aranyos lány nagyon. Amint megérkezett a már jól ismert recepciós bácsi a bőröndjeimmel, a tusfürdőmmel, meg a pizsimmel és a Dögeimmel, meg mindennel, ami az alváshoz kell, már vetettem is be magam a zuhany alá. Mire kiértem, Yudith már aludt, nem csodálom, szegénynek tizenhét órát kellett repülnie, aztán én is bezuhantam az ágyba. Ami, meg kell mondjam hatalmas. Nem szélességre, hanem magasságra. Ha megállok mellette, kicsivel körülbelül a derakam alá ér. És imádom! Ráadásul jó amerikai szokáshoz híven tele van pakolva párnával meg takaróval. Mostantól másmilyen ágyban nem is vagyok hajlandó aludni, annyira megszerettem, szóval lehet az óriási bőröndöm mellett ezt is cipelni fogom magammal a családhoz. Dékután négy után tehát kidőltem. Az ébresztőm ugyan beállítottam este háromnegyed nyolcra, hogy akkor majd lemászok vacsorázni, de ebből a dologból végül annyi lett, hogy miután meghallottam a telefonom berregését magam mellett, mindössze annyira tellett, hogy gyorsan kikapcsoltam a riasztást, majd a másik oldalamra fordultam, kezemben Macival, és békésen aludtam tovább egészen körülbelül reggel hatig. Most már tényleg elérkezett a lefekvés ideje, bármilyen szívesen is írnék a mai napról, az orientáció nulladik napjáról, meg minden ilyesmiről, de ez a bejegyzés szerintem már így is épp elég hosszúra sikeredett, ráadásul vár rám a jól megérdemelt szépítő alvásom is. Csók mindenkinek!