Dreams don't turn to dust

2009 júliusa. Bebe hazaért az első nyaralásból a barátnőivel, Olaszországból. Az esze, a szíve, a lelke még Jesolóban járt, de máris szorgalmasan nekiállt, hogy feltöltse a frissen készült képeket MySpace-re. (Ha még emlékszel rá, mi az a MySpace, gratulálok, hozzám hasonlóan öreg vagy.) A főoldalon aztán ráakadt egy új videóklipre. Bebe szívesen nézegette általa nem ismert zenészek profiljait, hallgatta a számaikat, mert sok olyat talált közöttük, amiket jópár hétig hallgatott, szerette őket, aztán el is felejtett, ugyanazzal a lendülettel.

Ez a klip azonban más volt. Bebe tudta, hogy valami olyat talált, amit talán soha, de soha nem fog elfelejteni, vagy megutálni, vagy megunni, mert a hangulata, a mondanivalója tökéletesen összefoglalta mindazt, amit Bebe érzett. Ez volt az:

Idővel aztán a szám híres lett, sokan jöttek az olyasmi szövegekkel, hogy semmi értelme, meg hülyeség, és Adam Young biztos valami nagyon jó cuccot szívott, miközben írta. Nem értettem miről beszélnek, én tökéletesen felfogtam, miről szól.

Az Owl City Ocean Eyes albumát rongyosra hallgattam. Egyszer, mikor egyetemen voltam, a lakótársam meg épp nem volt otthon, nagyon sokáig fent maradtam, hogy az interneten élőben megnézhessek egy londoni koncertet. Hangosan énekeltem minden számot, mintha legalábbis ott lennék, majd az utolsó szám után sírva fakadtam, mert volt egy olyan érzésem, hogy az volt az egyetlen, és utolsó lehetőség, hogy én egy Owl City koncert közelébe kerültem. Pedig annyira nagyon szerettem volna látni Adam Young-ot, hallani a kedvenc számaim élő előadásban! Legtöbbször viszont még a híres bandák sem járnak Magyarország felé, nemhogy az annyira nem híresek, mint az Owl City.

Elérkezett a 2011, és az új album, All things bright and beautiful.

Amint először elérhetővé váltak meghallgatásra, én épp Angliában ültem a szobám magányában, a nyári hidegben. Amint meghallottam őket minden ismét szép lett. Adam Young újra megcsinálta, a zenéjével tökéletesen belelátott a lelkembe, és ha takarítás közben a dalait hallgattam, énekeltem, ordítottam, sokkal, de sokkal jobban éreztem magam. Valahogy az összes rossz dolog, ami ért, semmivé vált. Nem linkelem be az összeset, meg lehet őket hallgatni YouTube-on, például.

Adam Youngnak, igaz, nem a zenéjének, hanem a blogjának, köszönhetem, hogy megtudtam, nincs velem semmi gond, amiért szeretek egyedül lenni, egyszerűen csak kicsit másabb vagyok, mint az emberek többsége, akik viszont szeretnek eljárkálni mindenfelé, meg bulizni, meg minden ilyesmik.

A CD-t folyamatosan hallgattam aztán otthon is az autóban, mikor vezettem, mikor éppen nem, akkor az iPodomon. A repülőn is végighallgattam a számokat párszor, és most is, minden reggel, vagy akármikor, ha megyek valamerre, csakis ez szólhat. (Kivéve olyankor, mikor a gyerekek is velem vannak, mert olyankor kénytelen vagyok a kedvenc meséik hangjait hallgatni, amit hátul néznek a DVD-lejátszón.)

A képen két jegy van, de egyelőre még nem tudom, kit viszek magammal, vagy hogy egyáltalán viszek-e valakit. Nincs senki, akinek az Owl City olyan különleges helyet foglalna el az életében, mint nekem, vagyis tudom, senki sem tudná értékelni igazán. Én pedig azt szeretném, ha az első, és lehet, hogy egyben utolsó Owl City koncertem pont úgy sikerüljön, mint ahogy azt már sok-sok éve elképzelem. Azt a részt leszámítva persze, hogy Adam Young észrevesz a közönség soraiban, és szerelem első látásra, meg ilyesmik, mert túl öreg vagyok már ahhoz, hogy ilyeneken gondolkodjak, bár nem azt mondom, nagyon szép lenne. Szeretném hangosan ordítani a dalszöveget, sikítozni, fényképeket készíteni, és kicsit talán sírni mikor a kedvenceim hallom. Anélkül, hogy bárki, akit ismerek, komplett idiótának nézne.

Bebének pedig, aki szomorkodott, amért soha nem láthatja kedvencét, ha tudnék, most nagyon szívesen üzennék: ne aggódj, vannak álmok, amik igenis valóra válhatnak. 

Ezekért az álmokért jöttem Amerikába.

Három hét múlva találkozunk, Adam!

(Tudom, hogy nagyon érdekel titeket a bulitervek alakulása, majd holnap jön az, most ennek örülök nagyon-nagyon. De köszönöm mindenkinek, aki írt. Szuperek vagytok.)