Már egy hónapja (plusz három napja) itt

Furcsa dolog az idő. Néha úgy érzem, mintha már évek óta itt lennék, néha meg úgy mintha alig pár napja érkeztem volna. Pedig kicsivel több mint egy hónapja landolt a repülőm New Yorkban, kicsivel több mint egy hónapja dőltem be először hullafáradtan az orientáción abba a nagyon kényelmes, nagyon magas ágyba, és holnap lesz egy hónapja annak is, hogy először léptem be annak a háznak az ajtaján, ahol most is vagyok.

Ezeket a dolgokat, persze, mármint, hogy úristen, mennyi idő eltelt, de közben mégis olyan kevés... teljesen pozitívan mondom. Reggelente csak azért nem kelek fel boldog vigyorral az arcomon, és vágok bele napnak energiával telve, miközben még néhány kismadár is csiripel a vállamon, mert egyszerűen nem vagyok olyan ember, aki tökéletesen működne a felkelés utáni első tíz percben. Szerencsére, mire felöltözök és megmutatom magam a gyerekeknek, akik addigra már vígan tévéznek, a zombi-állapot már elmúlik és teljes mellbedobással vetem bele magam a teendőkbe.

Ami a legjobb az egészben, hogy a kicsivel több mint egy hónap alatt körülbelül tíz percnyi honvágyam sem volt összesen. Fura, tudom. Bár, ha belegondolunk, annyira talán mégsem, mivel nem ez az első köröm au pairként, így tisztában voltam azzal, mire számítsak. Nem, ez így nem igaz.

Az Angliába érkezésem után már az első este azt mondtam magamnak, hogy kész, haza szeretnék menni, pedig akkor még nem is kellett dolgoznom. Ó, nem. Kellett dolgoznom. Nem sokat ugyan, de amint segítőkészen megkérdeztem a host anyukát, hogy a vacsorafőzésben, vagy ilyesmiben, szüksége van egy kis segítségre, valami olyasmi válaszra várva, hogy jajj, nem kell, ez az első estém, még lazíthatok, rögtön kiadta feladatnak, hogy figyeljem az éppen főzésben lévő vacsorát (sült hús, főtt krumpli és szintén főtt zöldségek bármiféle fűszer nélkül, majdnem mindennapos kaja tíz hónapon keresztül, szerencsére borzalmasan semmilyen ízük emléke már kezd halványodni...), és pakoljak ki a mosogatógépből. Meg egyedül is hagyott a gyerekeivel, úgy, hogy körülbelül egy órája ismertem őket, mert ő elment futni egyet.

Másnap vagy hét, de lehet inkább nyolc órán keresztül pucoltam ki az egész házat, mert ugyan öt órás munkaidő volt leírva a szerződésben, olyan nem létezett, hogy valami a felírt teendők közül ne készüljön el. Ősztől, nagyjából a tavasz közepéig, meg lehetett fagyni a házban. Kaja alig volt otthon, napközben általában üres, vajas pirítóson éltem, már ha volt otthon kenyér, vacsorára pedig ettük a pár sorral fentebb már említett sült hús, meg főtt zöldség kombót. Szinte egy takarítónőként lettem kezelve, akit kénytelenek elviselni a házban, mert... ki tudja miért. Túl sok barátságos szót nem kaptam.

És hogy miért írok ezekről, mikor semmi közük, ha úgy vesszük, a mostani dolgokhoz? Higgyétek el, nem szívesen teszem, néha még mindig azt álmodom, hogy annál a hibbant tyúknál dolgozok, és valami elfelejtettem megcsinálni, és le fog szidni. Teljesen kikészített idegileg. 

Csakhogy egy példát említsek: ma reggel apuka kérdezte tőlem, hogy beszélhetne-e velem kicsit a másik szobában, miközben a gyerekek reggeliztek, meg tévézek, meg ilyesmik. Angliában, ez egyet jelentett azzal, hogy valamit nagyon rosszul csináltam, és következik a lecseszés ideje, de olyan szinten, hogy utána napokig egy kis semminek éreztem magam. Félve követtem hát, szívem a torkomban dobogott, szinte már majdnem elkezdtem sírni, pedig apuka csak annyit mondott, nem bánnám-e, ha a kisfiú itthon maradna délelőtt, mert a sulijában olyan program van, ami szerintük, meg igazából szerintem is, óriási nagy baromság négyéves gyerekek számára.

Ennyire csinált ki az a nő tíz hónap alatt.

Lehet, hogy a blog cukormázasnak tűnik, amire sokan mások azt írják, az au pair lét nem is ilyen, szinte egy kiképzőtáborral ér fel, meg a többi. De higgyétek el, én már megjártam a saját au pair-poklom, szerintem tökéletesen magabiztosan kijelenthetem, hogy ezt a szuper családot, a tündéri gyerekeket, a pár kedves szót, és borzalmasan jó munkabeosztást igencsak megérdemeltem. 

Ezzel persze nem azt akarom kifejezni, hogy azt kívánom minden au pairnek, tapasztalja meg először azt, amit én is megtapasztaltam. Mert azt senkinek nem kívánom. Szeretném, ha minden lány, aki au pairnek jön akár Amerikába, akár Angliába, akár a világ másik felére (bár ennél nagyobb nincs a világnak másikabbik fele), legalább olyan jól érezné magát, mint ahogy most én érzem magam.

Mert igenis lehet "tündérmese" meg "valóra vált álom" meg ki tudja még mi az az egy év, vagy pár hónap, amit egy idegen országban töltesz egy idegen családnál. Csak hozzáállás kérdése a dolog.

Oké, meg egy jó nagy adag mázlié. Bár valahogy ez már közel sem hangzik olyan jól, meg filmbeillősen.

Összességében tehát, az egy hónapom jól telt, még tizenegy ugyanilyet szeretnék kérni, köszönöm!

Ó, holnap lehet, hogy az utolsó látogatásom teszem a Múzeumba, Amit Nem Nevezünk Nevén. Vagy lehet nem is lesz semmiféle látogatás, egyelőre ott tartok, hogy írnom kéne Chadnek, tudja-e már, hogy holnap megy-e Operation Spy-ra, vagy ilyesmi. Ehhez viszont egy nagy adag bátorság kell. 

Amúgy a blog második leglátogatottabb bejegyzése a múltkor, szívösszetörős, kegyetlen igazságos firkálmány. Csak hogy tisztában legyetek az arányokkal, az első az, amiben arról írok, milyen boldog vagyok, amiért a család engem választott, és milyen borzalmasan édesek már az első e-mailek alapján is. 

Holnap valószínűleg újabb epizódja következik a Bebe Összetört Szíve című sorozatnak, ha már ekkora egy mazochista állat vagyok. Örüljetek, megint lesz mit olvasni.