Ha nincs jobb dolgod: Smithsonian

Miután az egész szombati napot a gyerekekkel töltöttem, félig úgy, hogy tényleg dolgoztam, félig meg úgy, hogy szimplán itthon voltam, és amolyan miért ne alapon eljátszogattam velük, elhatároztam, hogy vasárnap először is olyan sokáig alszok, amennyire az csak lehetséges, utána pedig kerítek magam mellé egy unatkozó embert, és elrángatom magammal felfedezni valamit, valamerre.

A dolog már ott megbukott, hogy vasárnap reggel, egészen pontosan hajnali 7:10-kor a szobám ajtajában megjelent egy borzas kisöreg-fej. Nem, azt hiszem a helyes kifejezés inkább az, hogy berobbant. Majd követelni kezdte, hogy keljek fel, mert reggel van, és mikor reggel van, fel kell kelni. Nyilván.

Eddig mindig megadtam magam neki, mert olyan nagyon ennivaló, főleg a reggeli fésülködés előtt, de a reggel hét óra, az tényleg nagyon korán van, szóval szépen megkértem, hagyjon még kicsit aludni, ígérem, utána játszani fogok vele.

Nem igazán érdekelte az ajánlatom, inkább elkezdett fel-alá randalírozni a szobámban, hogy keressen valamit, ami érdekes lehet. Eleinte azt gondoltam, jól van, tudok én attól még aludni, hogy ő játszik mellettem, de aztán rájöttem, mennyi minden van a szobámban, amihez jó lenne nem nyúlnia, vagy azért, mert számára veszélyes lehet (hajvasaló) vagy pedig azért, mert kicsit mérges lennék, ha valami olyasmi történne velük, amit nem szeretnék (parfümös-üvegek, jegyzetfüzet, iPod). Így aztán fél szemem mindig rajta tartottam, a másikkal kipróbáltam lehet-e félig csukott szemmel aludni (nem lehet), közben folyamatosan mondogattam neki, miért lenne jó ötlet, ha kimenne inkább, és a saját játékaival játszana.

Semmi nem használt. Még az sem, mikor végső fegyverként bevetettem az "Ismered a szabályt, nem szabad engem felébreszteni hétvégenként reggel, anyu és apu mérges lesz." - varázsmondatot. Mivel épp az itteni telefonom nyomogatta éppen, amin biztonsági zár van, direkt az ilyen esetekre kitalálva, gondoltam jó, ebből nem lehet semmi baj, én most már tényleg aludni fogok.

A kisöreg pár percnyi gombnyomkodás után feltűnően gyorsan rakta le a telefont, és mászott le az ágyamról. Én meg, gondoltam, kihasználom az alkalmat, és eldugom a párnám alá a kütyüt, mikor megláttam, hogy a kijelzőn a 911 számkombináció virít, mégpedig úgy, hogy éppen folyamatban van egy hívás. Amilyen gyorsan csak tudtam megszakítottam, közben kicsit már komolyabban rászóltam a kisöregre, hogy menjen ki a szobámból. Biztos megérezte, hogy vége a viccelődésnek, azonnal kifutott.

Még csak időm sem volt arra, hogy elkezdjem emiatt rosszul érezni magam, elkezdett a kezemben rezegni a telefon. Gondoltam, hogy nem fognak figyelmen kívül hagyni egy hívást, és pár pillanatig ugyan gondolkoztam rajta, hogy nem válaszolok, de lehetséges, hogy akkor lenyomozták volna a telefonom tartózkodási helyét, és pár percen belül megjelent volna a ház előtt pár mentő, meg rendőr, meg tűzoltóautó is. Meg a biztonság kedvéért pár kommandós.

Sokkal egyszerűbb megoldásnak tűnt beleszólni a telefonba, és elnézést kérni a hívásért, amit egy négy éves kisfiú követett el véletlenül.

Igazából az egész a telefongyártók hibája. Nagyon feltűnő, és nagyon központi helyen van ugyanis az a segélyhívó gomb, nyilván azért, hogy mikor épp tőből lefűrészelted az egyik karod, ne kelljen azon is stresszelni, hogy jól rajzold le a biztonsági ábrát is. De egy kisfiú, ha a középen lévő, szép kerek gombok nyomogatásával nem megy semmire, mihez kezd? Nyilván keres egy másik gombot, ami talán csinál valamit, és mit talál meg? A segélyhívót.

Képzelhetitek, hogy ezek után már nem igazán voltam álmos, gyorsan neki is álltam keresni az embereket, akik rám érnének. A válaszok folyamatosan jöttek: dolgozok, Baltimore-ban vagyok, más programom van, utállak Bebe, nem akarom látni a képed. Na jó, az utóbbi persze nem történt meg.

Már épp készültem volna útnak indulni egyedül, mikor láttam, hogy az egyik német lány, Rike, akivel a kincsvadászaton találkoztunk, és kiderült, pár utcányira lakik tőlem, válaszolt, hogy igen, ráér, mit szeretnék csinálni. Gyorsan írtam neki, hogy egyelőre nincs tervem, de kezdhetnénk valami ebédféleséggel.

Kiderült, hogy ő még nem teljesen szabad, mert bevásárolni mennek a családjával, szóval írtam neki, hogy oké, én akkor eszek valahol, aztán koccanunk D.C.-ben.

Így kötöttem ki már megszámlálhatlanul sokadik alkalommal a Múzeumban, Amit Nem Nevezünk Nevén, bár nem az volt az elsődleges úticélom. Megszokásból, rögtön a pénztárak felé pillantottam, hátha Chad ott van, aztán szinte rögtön rá is jöttem, hogy Chad nincs ott, és engedélyeztem magamnak egy kis sikítozást meg zokogást, persze csak fejben, amíg átsétáltam az étterembe, a kedves kajáldás bácsihoz. Megosztottam vele a múltkori csirkés szendvicses izét, bár továbbra sem biztos, hogy az okozta a viszketést, meg a kiütéseket, de elképzelhető. Ami szomorúbb, mint amilyennek tűnik, mert tényleg isteni csirkés szendvics volt.

Közben írt Rike, hogy hamarosan érkezik, szóval nekiálltam bankautomatát keresni. Mikor az embernek nincs szüksége rájuk, folyton felbukkannak az utcasarkokon, vagy bárhol. Persze, most vagy nem működtek, vagy nem fogadták el a kártyám, vagy egyszerűen nem is léteztek. Körülbelül tíz percnyi körbe-körbe rohangálás után sikerült találnom egyet, és még az sem érdekelt, hogy nem az én bankomhoz tartozott, szóval kellett fizetnem egy kis pluszpénzt, hogy kivehessem a pénzem.

A futkosás közben viszont végre sikerült lefényképeznem ezt:

Rikével úgy volt megbeszélve, hogy a Metro Centernél találkozunk. Gondoltam, amíg várok ismét csinálok pár képet, mert még nem mutattam nektek egyet sem a jegyautomatákról, meg úgy magáról az állomásokról sem.

Bevallom, eleinte borzalmasan furcsának találtam, hogy minden metróállomás egyrészt ugyanúgy néz ki, másrészt nagyon sötét, és kicsit le is hangolt az egész, meg nem is igazán értettem a dolgot. Aztán, pár hete valamelyik állomáson égett valami plusz villany, ami egyébként nem szokott, megláttam milyen állapotok uralkodnak lent a síneknél, és azóta inkább örülök, hogy nem látok semmit.

Rikével kis nehézségek után megtaláltuk egymást, aztán bősz tanakodásba kezdtünk: mit is csináljunk? Először kitaláltuk, hogy ellátogatunk a Fehér Házhoz, na nem egészen oda, hanem a mellette lévő Visitors Centerbe, ami amolyan múzeumféle. Mivel azonban vasárnap még itt is megáll az élet, pont az orrunk előtt csukta be egy bácsika a múzeum ajtaját egy "You just missed it."-mondat kíséretében.

Újabb kupaktanács következett, mit kéne megnézni, ami nyitva van, lehetőleg nem kerül sok pénzbe, és érdekes is. Ding-ding-ding! A megoldás valamelyik Smithsonian-múzeum! Azok ingyenesek, ugyanis.

A választásunk végül az American History Museumra esett, nem mintha az lenne a tizenkilencből a legérdekesebb (ez a cím így látatlanban az Air and Space-nek, vagy a Natural History-nak jár, szerintem), de az volt a legközelebb. Itt elvileg olyan csuda dolgokat lehet találni, mint Dorothy cipellője, egy Dumbo egyesen Disneylandből, vagy a First Lady-k ruhái (bár azt hiszem ez a kiállítás már pont bezárt).

Két óránk volt a múzeum zárásáig, találomra elindultunk a nyugati szárny felé. A két óra alatt sikeresen be is jártuk az egyik emelet egyik felét. Itt olyan dolgokat láttunk, mint robotirányítású autók, fogamzásgátló-tabletták, atomkutatás, meg az 1939-es New York-i világkiállítás.

A legnagyobb kérdése a délutánnak: mi történt a világkiállítás két jelképével (legalsó kép)? Mindenhol múlt időben írtak róluk, meg hogy ekkora meg akkora nagy szám volt mindkettő, és ilyen meg olyan nagyok voltak, de arról egy szó sem esett sehol, mi lett a sorsuk. Még arra is gondoltunk, hogy megkérdezünk pár honos amerikait, akik körülöttünk mászkáltak, hátha ők tudják.

Hazaérkezve, majdnem az első dolgom volt, hogy utánajárjak ennek a dolognak, és nem volt egyszerű, mert szinte sehol sem találtam semmit. Majd egy fórumon ráakadtam a megoldásra: a világkiállítás után lebontották őket, hogy a vasból, amiből készültek, bombákat tudjanak gyártani a világháborúhoz. 

Őszintén, nem csodálom, hogy ezt annyira nem reklámozzák, mert kicsit kínos a dolog.

Még pont volt időnk arra, hogy végigjárjuk ezek után a Julia Child-kiállítást is. A neve sokak számára ismerős lehet a Julie & Julia című filmből, a többiek számára elmondom, hogy ő egy olyan néni volt, aki elhatározta, megszeretteti Amerikával a főzést, rengeteg szakácskönyvet írt, tévéműsorai voltak, és elég sikeres lehetett a küldetésével, mert borzalmasan sokan tolongtak, hogy lefényképezzék a konyháját, illetve mutogatták, otthon melyik könyv áll a polcukon, meg hasonlók.

Ezek után szép lassan felszólítottak minket, hogy a múzeum zárni készül, kívül tágasabb. Eleinte próbáltuk hülyének meg angolul nem beszélőnek tettetni magunkat, csak hogy pár percet nyerjünk magunknak, de mikor véletlenül bezártak minket az egyik kiállításra, gondoltuk, oké, ideje lépni, mert a végén itt ragadunk éjszakára, és a dolog biztos nem olyan mókás, mint a filmekben. Tudjátok, azokban. 

Azért a múzeum előtt fényképezgettünk még egy kicsit.

Két lehetőségünk maradt ezek után:

- hazamenni

- enni

Mivel vasárnap esténként az utolsó busz fél nyolckor megy felénk, és ki tudja, milyen metró-késésekre meg ilyesmikre lehetett számítani, úgy gondoltuk, inkább elindulunk hazafelé, biztos, ami biztos. Útközben aztán pont szembesétáltunk velünk a Hard Rock Café, ahová csak azért ugrottunk be, hogy végigtapogassuk az ajándékboltot. 

Óriási hiba volt, mert isteni illatok szállingóztak odabent, gyorsan ki is választottuk magunknak, mit fogunk enni, ha legközelebb arra járunk, és lesz időnk, hogy jól megtömjük magunkat, miközben a fülünkbe üvölt az igényes rockzene.

A metró nem késett, a buszra viszont vagy jó húsz percet várnunk kellett. Szerintem kellemesen meleg őszi este volt, Rike viszont majdnem megfagyott, pedig ő sokkal jobban fel is volt öltözve, mint én. Vagy ki tudja, lehet a kötött felsőm igazából három réteg normális ruhának felel meg, ezért nem éreztem a hideget.

Összességében tehát, erre a múzeumra még rá kell áldozni egy másik napot, esetleg hétvégét, hogy az összes kincset megtaláljuk, és akkor már csak 18 másik van hátra, nem mintha mindegyik érdekelne, de olyan jól hangzik ez.