Megkerestük Washington kincseit

Ez egy olyan bejegyzés lesz, amiben nagyon sok minden fog történni. Lesz benne szó kincskeresésről, családi mókáról, de még életem egyik legrosszabb éjszakájáról is.

Kezdjük is rögtön az első, hogy kielégítsem azok igényét, akik minden áron a szenvedéseimről szeretnének olvasni.

Szombaton, miután hazaértem a Kém Múzeumból, feltűnt, hogy nagyon durván viszketek. Eleinte csak a tarkóm, majd később a karjaim, majd a hasam, végül a lábaim is. Gondoltam, biztos a zuhanyzás utáni testápoló, illetve a művelet kihagyása lehet az oka, és így jelzi a bőröm, hogy száraz, csináljak már valamit. Meg is ígértem neki, hogy kivételesen nem fogom ellustálkodni a testápolót, istenbizony. Igen ám, de amint beálltam a zuhany alá, észrevettem az első, szúnyogcsípéshez hasonlító kis kiütést a combomon. Persze, erre is volt logikus magyarázatom: nyilván megcsípett egy bogár, mikor nem figyeltem. Arra sajnos már nem volt, hogy a zuhany alól kimászva, már mindkét lábam beborították ezek a valamik, amik nem csupán borzalmasan rusnyák voltak, de viszkettek is, mint a fene. Ennek ellenére, megpróbáltam ágyba bújni, és elaludni, valamint közben folyamatosan rászólni magamra, hogy ne vakarózzak, mert lehet attól csak rosszabb lesz a helyzet. Valamikor este tizenegy körülre piros kiütések is megjelentek a másikak mellett, és teljesen vörös volt mindkét lábam. Nagyjából hajnali kettő tájékán ezek a kiütések, a pirosak, meg a kis dudorok egyaránt, szépen felbukkantak a karjaimon, illetve a jobb vállamon is.

Máig sincs halvány fogalmam róla, mi okozhatta őket. Nem volt rajtam semmi olyan ruha, amit ne hordtam volna pár nappal ezelőtt. Nem hiszem, hogy megfogtam volna bármit is, amit nem fogtam volna már meg ezelőtt, más ötletem pedig tényleg nincs.

Körülbelül hajnali fél ötig szenvedtem, próbáltam elaludni, néha arra keltve fel magam, hogy őrült módjára vakarom lábaim vagy éppen a karom.

Nyolckor aztán jött a már jól megszokott ébresztő kisöregemtől, és voilá, a kiütéseknek nyoma sem volt. Illetve, az egyik karomon még volt néhány piros pötty, de pár óra múlva már ők is felszívódtak. Sajnálom, hogy nem csináltam képet róluk, mert tényleg, fantasztikusan gusztustalan volt az egész, de nem hittem, hogy ilyen gyorsan megszabadulok ezektől az izéktől.

Kiütésmentesen indultam el D.C.-be, ahol végre megrendezésre került a kincsvadászat. A metróállomáson már összetalálkoztam pár lánnyal a csapatból, köztük volt Frida, meg Natalja is, akikkel jóban vagyok, a többiekkel még sosem találkoztam, de különben is németek voltak, így nem beszélgettünk sokat. Csak az egyik lánnyal, akinek sajna elfelejtettem a nevét, pedig alig pár utcányira lakik tőlem, jó lenne összefutni vele néha.

Kis késéssel érkeztünk meg a Monumenthez, ahol a találkozó volt, már rengeteg au pair várakozott ott, kisebb csapatokba verődve, az ismerős arcok száma egyenlő volt a nullával. Kezdtem bepánikolni, főleg, mikor a lányok közül, akikkel mentem, csak én kerültem az egyes csapatba, mindenki a kettesbe tömörült. Na, akkor meg aztán végképp azon gondolkoztam, hogy kész, én elmenekülök innen, mielőtt bárkinek feltűnne a hiányom, mikor meghallottam, hogy a csapat felében németül, a másikban meg franciául folyik a társalgás. Bizony, négy német és három francia lánnyal kerültem egy csapatba, azt hiszem, egyik nemzet sem arról híres, hogy szívesen ismerkedne bárkivel, aki nem a saját országukból származik.

Szerencsére, akadt még egy tag, Luzita, aki Dél-Afrikából érkezett, és a tény, hogy nem vagyunk sem németek, sem franciák, rögtön barátokká kovácsolt bennünket. Plusz, ő tűnt az egyetlen olyan lánynak, mármint azok közül, akikkel találkoztam, akik tényleg izgatottak voltak. A játék miatt is, meg úgy egyébként azért, mert Amerikában van, és de jó neki, meg nekünk és kiélvezünk mindent! A metróállomáson ugyanis az egyik német lány kezdett panaszkodni arra, mennyire utálja az amerikai kultúrát, meg úgy nagyjából mindent, miközben várakoztunk a játék kezdetére, az egyik francia lány mondogatta, hogy már tíz hónapja itt van, de nagyon szívesen húzna a fenébe, mert minden olyan unalmas. Akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok olyan tipus, aki képtelen megülni a popóján öt percnél tovább. Sőt, imádok ülni a szobámban és... ülni a szobámban, de a helyzet az, hogy még én sem lennék arra képes, hogy így elvesztegessem ezt az egy évet.

Miután Luzitával megegyeztünk, hogy mi most akkor legjobb barátok leszünk, felbukkant egy kolumbiai lány is, aki szintén a legjobb barátunk lett. Így mikor a főnéni felajánlotta, hogy a csapatokat akár kisebb csapatokra is lehet bontani, Luzita rögtön magához rántott engem meg Linát, hogy mi leszünk egy csapat. Illetve, akár csatlakozhat hozzánk még két francia lány is, de a németeket nem kérjük, köszönjük.

Gyorsan fel is osztottuk egymás között, ki mit fog csinálni, mi választottuk, hogy kitöltjük a mindenféle kérdések felét, megoldjuk a feladatot, ahol különféle képek alapján kellett embereket, illetve tárgyakat beazonosítani, valamint magunkra vállaltuk a legtöbb sétát igénylő, ugyanakkor legmókásabb feladatot: különböző tárgyak összegyűjtését.

Ilyenek kellettek például:

- műanyag villa, kés, kanál egy étteremből

- kis tasak ketchup, só

- valami egy washingtoni múzeum nevével

- valami egy étteremből, amin rajta van az étterem neve

- ugyanez egy hotellel

- metrókártya

- egy név a Vietnam-emlékműről, ceruzával üres lapra satírozva (ezt átadtuk a németeknek, mert ők úgyis abba az irányba indultak el

Ezeken kívül kellett még fényképeket készíteni pár nevezetességgel, úgy, hogy legalább két csapattag szerepel a képen. Ezt is a németekre bíztuk, de azért mi is készítettünk párat.

A legnehezebb dolog, érdekes módon, a kis tasak ketchup beszerzése volt, egyszerűen egyik gyorsétteremben sem lehetett kapni, mindenhol csak nagy üvegek voltak. Én, persze, tudtam, hogy a Spy City Cafe-ban ki van téve kis tasak is, és már majdnem eljutottunk oda, de út közben belebotlottunk egy kajáldába, ahol szintén tudtak nekünk adni.

Még nagyjából másfél óránk volt két óráig, azaz addig az időpontig, mire vissza kellett érnünk, szóval úgy döntöttünk, megajándékozzuk magunkat egy-egy adag frozen yogurt-tal, ha már ilyen ügyes kislányok voltunk. Eddig még nem próbáltam ki soha életemben, mert valamiért az a kép élt bennem, hogy ez valami nagyon egészséges dolog, ami biztos nem ízlene, de tévedtem. Óriásit. Az egyik legistenibb dolog a világon, és amennyiben az ember nem pakolja tele az adagját gumimacikkal, meg mályvacukorral, tényleg egészséges is, szóval amiatt sem kell aggódni, hogy nem férünk bele a Halloween-jelmezbe.

Szinte már pont visszaértünk a Monumenthez, továbbra is egy órával a tervezett előtt, mikor a német lányok írtak, hogy nem szerezték meg a vietnami hős nevét, mert az nem az ő lapjukon volt. Ami igaz, de direkt megkértük őket, hogy csinálják már meg, ha úgyis arra járnak, mi meg a város végén. Na jó, nem, de nagyon messze onnan.

Így aztán rohantunk, mint az őrültek, hogy megszerezzük a nevet, aztán vissza még inkább rohantunk, nehogy lekéssük a leadási határidőt, vagy mit.

A csapatunk másik fele már a füvön ücsörgött, mikor mi lerogytunk a főnéni lábai elé, utolsó erőnkkel kezébe nyújtva a megoldásokat, meg a mindenhonnan összegyűjtött kis cuccainkat. Miközben ő összeadta a pontjainkat, próbáltunk némi levegőhöz jutni.

A nyerteseket clusterenként választották, mivel nálunk csak két csapat volt, eléggé fele-fele arányban volt esélyünk a győzelemre. Végül az állás döntetlen lett. Így mindenki kapott egy karkötőt, meg egy kis plüssmacit. Lehet igazából nem is lett döntetlen a dolog, csak nem szerette volna a főnéni, ha valamelyik csapat szomorkodni kezd, és mivel úgyis volt bőven ajándék, inkább testvériesen mindenki kapott. Az összesített versenyben nem mi nyertünk, de annyira nem is bántuk, a fő-fő nyertesek egy amerika-zászló színű tiarával kaptak csak többet mint mi.

Ezután következett volna A Múzeumlátogatás, de az elmaradt, mivel Chad már szombat éjszaka írt nekem, hogy ja, vasárnap mégsem dolgozik, mert más dolga van. Egészen pontosan olyan templomban önkénteskedős dolga. Amire azt mondanám, ha nem lennék totál mérges meg szomorú emiatt, hogy jajj de édes, egyem a szívét, amiért ilyen dolgokat is csinál.

Hazajöttem, tehát, az utcában már nagyban állítgattak fel asztalokat, meg ilyesmiket, készülődött az évente megrendezésre kerülő szomszédsági buli. Ami annyiból áll, hogy mindenki visz valami kaját, és jókat esznek a népek, meg közben társalognak egymással. Mi, mint főzni nem tudó család, mini-hotdogot, illetve két készen vásárolt, gyerekek által kidíszített tortát vittünk, bár igaz, ennek ellenére, a mini-hotdogok már az első körben elfogytak.

Beszélgettem pár emberrel, egy cseh anyukával, akinek a férje a nagykövetségen dolgozik, és nemrég költöztek ide. Az egyik kisfiú, Ryan, anyukájával, akikkel minden reggel találkozunk a buszmegállóban is, és mondta, hogy egyszer mehetnénk hozzájuk a kisasszonnyal játszani, igaz, nem au paire, hanem nanny-je van, de elbeszélgethetnénk, meg ilyesmi. Elcsevegtem kicsit egy mexikói lánnyal, aki nemrég érkezett, szegénynek nem túl jó az angolja, de azért kedvesnek meg aranyosnak tűnt nagyon.

Jó sokat ettem a mindenféle kajákból, és a felnőtteknek ugyan volt sör meg bor kitéve, én maradtam a kólánál, pedig az alkohol biztos megnyugtatta volna szegény nyűgös, meg fáradt idegeim. Mégiscsak nagyjából három és fél órát aludtam éjszaka, és aztán még körbeszaladtam Washington fél belvárosát. Bár talán jobb is, hogy távol tartottam magam az alkoholtól, mert ki tudja, mit műveltem volna picit felbátorodva meg becsiccsente. Lehet írtam volna Chadnek Facebookon, hogy a fenébe is, ő a lelki társam, és ki fog készíteni, hogy nem láthatom hetente egyszer, de inkább kétszer. Persze, amúgy is írtam neki, de semmi ilyesmi nem állt a levélben. Csak akkor, ha valaki tud a sorok között olvasni. Ő nem hiszem, hogy tud az egyszerű férfiagyával.

A mókának nagyjából hét órakor lett vége, én nyolcra már ágyba is bújtam, mert már menni alig bírtam, nemhogy tovább esetleg bármit csinálni, ami beszélgetést vagy mosolygást, vagy bármi ilyesmit venne igénybe. A családnak elmondtam, miért is voltam annyira hullafáradt, rögtön hüledezni kezdtek a szülők, hogy de hát miért nem mutattam meg nekik a kiütésem, hátha tudtak volna segíteni. Ha nem tűntek volna el ilyen hamar, biztos megmutattam volna őket nekik, de az éjszaka közepén csak nem fogom felkelteni őket, hogy nézzék csak, bibis vagyok.

A mai nap legérdekesebb történése, hogy megérkezett a Halloween-jelmezem, három nappal előbb mint vártam, jófej ez az amerikai posta. Egyenként felpróbáltam már a ruhadarabokat, pont jók méretben, és nagyon cuki úgy összességében az egész! A gyerekekhez hasonlóan már kezdek én is bezsongani!


Na jó, kaptok még pár képet, mert olyan kedvesaranyos vagyok: