11.11.11. 11:11

Amióta csak az eszemet tudom, na jó, egészen pontosan azóta, hogy elkezdtem lesni az órákon, és várni a 11:11-et, hogy még véletlenül egy kívánságot se hagyjak ki, vártam már ezt a napot. Nagyjából már három éve mondogatom magamnak, nem szabad elszalasztanom, soha többet nem lesz alkalmam ilyen különleges időpontban kívánni valami óriásit. Nem mintha az eddigi kívánságaim olyan nagyon beváltak volna, de ki tudja... talán pont ez lesz, ami majd igen.

Ugyanígy, már évek óta gondolkozom azon, mi lehetne az a kívánság, ami kellőképp különleges, és nagy ahhoz, hogy csakis ezen a szent napon lehessen megkívánni. 

Egy olyan jópár hete aztán azt mondtam magamnak: Bebe, a jelek szerint neked már sosem lesz barátod, ezek a szomorú tények. Hát hajrá, itt a remek alkalom, kívánd azt, hogy találkozhass a lelki társaddal, aki ugyanúgy odáig van a Supernaturalért, mint te, Converse cipőt hord és még olvasni is szeret. 

Persze, ez nem működik ilyen egyszerűen, mert a "vigyázz mit kívánsz, mert a végén valóra válik"-elvet követve ügyelni kell arra, hogy a kívánság tényleg úgy süljön el, mint ahogy én szeretném. Mert ha nem vagyunk elég konkrétak, jön az az eset, hogy a szóban forgó lelki társnak barátnője van, éppen összetörték a szívét, nem kell neki kapcsolat, vagy csak simán én nem kellek neki, és a többi. Vagy nem találkozok vele még hosszú-hosszú évekig.

Minden ilyesmi apróság.

Miközben a kisfiú iskolájától hazafelé vezettem, végig azon gondolkoztam, hogy lehetne a legjobb megfogalmazni a kívánságot. Mire elérkezett a tizenegy óra, úgy éreztem, tökéletesen meg tudom mondani a Nagy Tizenegyes Istenségnek, mire is vágyok. Elégedett voltam magammal, és meredten bámulva a számítógép óráját, miközben a telefonom mellettem ébresztésre volt állítva, amennyiben mégis elkóborolna a figyelmem egy pillanatra.

11:08-kor aztán bekattant valami. Tényleg képes lennék ezt a pillanatot, amire olyan régóta vártam, elpazarolni egy kívánságra, ami fiúkkal kapcsolatos? Most komolyan? Ennyire egy kétségbeesett liba lennék?

11:11-kor felcsipogott a telefonom, behunytam szemeim, magam elé képzeltem a Georgetown Egyetem tornyos épületeit, és kívántam...

Ez lett volna a bevezető. 

Nézzétek, karácsonyfa:

Tegnap, a nagy kívángatás után igencsak megéheztem, és mivel olyan szép idő volt odakint (legalábbis a meleg szobából szépnek tűnt), elhatároztam, hogy bevágódok a Dínóba, és elmegyek enni a városba. Főleg, mivel mindenképp ki akartam volna próbálni a fizetést az új csilli-villi kártyámmal. Főleg azért, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg működik, meg hogy örvendezzek, amiért mostantól nem kell állandóan bankautomaták után kutakodnom, ha éppen nincs semmi pénz a tárcámban, viszont sürgős vásárolnivalóm lenne.

Mikor ebédelni, bár inkább uzsonnázni megyek a városba, mindig olyan három, néha inkább négy óra körül teszem azt. Addigra már az összes ebédelő visszamászott a munkahelyére, nincs tömeg, meg ilyesmik.Tegnap viszont sokkal korábban, fél kettő körül indultam el itthonról, hogy ebéd után mehessek a kislányért az iskolába.

Sejtettem, hogy kicsivel nagyobb lesz a forgalom, mint egyébként, de arra, ami a városban fogadott, nem voltam felkészülve. Talán Szabadítsunk őrült autósokat a városba-világnap volt, vagy csak simán mindenki bekattant, mert jön a hétvége, és ez jó dolog, a lényeg, hogy... mióta itt vagyok, egyszer sem használtam még Dínó dudáját, pedig kedvem lett volna hozzá párszor. Tegnap mindössze nagyjából húsz perc leforgása alatt, kétszer is ráfeküdtem.

Egyszer, mikor a parkolóban, amit használni szoktam, vagy jó öt percig álltam egy autó mögött, mert az nem csinált semmit. Indexelt balra, eleinte azt gondoltam, talán éppen készül megüresedni egy hely. Mivel a parkoló tele volt, tényleg tele, szabad helyek nélkül, nem is hibáztattam eleinte ezért. De mikor percek múlva senki sem készült kitolatni parkolóhelyéről, ő meg még mindig ott állt, és indexelt és nem csinált semmit, na akkor nagyon mérges lettem, és jó hosszan ráütöttem a dudára.

Oké, a szokásosnál talán én is idegesebb voltam, mert nem tudtam, mennyit kell majd várnom a szendvicsemre, ilyen nagy forgalom mellett.

A második dudálás nem tudom mikor történt. Tudom, hogy akkor, mikor úgy döntöttem, megnézem a parkolóházat, ott tuti lesz hely, még ha mondjuk a harmadik szinten is, de ott tényleg olyan sok idiótasággal találkoztam, hogy már nem emlékszem, melyik akasztott ki annyira, hogy dudálni kezdjek. 

A parkolóház ötödik, azaz a legfelső emeletén sikerült találnom egyetlen helyet, ahová bemanővereztem Dínóval, de a szerencsétlenkedés meg idegeskedés végül jól végződött, mert 28 percnyi idő még maradt a parkolóórában.

Ahhoz képest, hogy a Cosi szintén tele volt, találtam magamnak asztalt, és a szendvicsre sem kellett többet várnom, mint egyébként. Sőt, talán hamarabb megkaptam. Kivételesen nem limonádét, hanem forró csokoládét kértem mellé (tejszínhabbal, nyamm), hogy kissé felmelegítsem átfagyott csontjaim. Nem lett volna hideg, de az a mocskos szél...

Miután megebedéltem, még mindig maradt elverni való időm. Nem lett volna értelme annak, hogy hazamegyek, mert mire kikeveredtem volna a városból, és beléptem volna a ház ajtaján, már indulhattam is volna a kislányért. Inkább célba vettem a Barnes & Noble-t, hogy majd a Starbucksban veszek magamnak egy brownie-t, megeszegetem, eljátszom a "Próbáljuk kitalálni, ki mire használja az ingyenes wi-fit"-játékot, elleszek. 

Milyen érdekes, hogy pont tegnapelőtt elmélkedtem az e-könyvekről, meg arról, hogy talán be akarok szerezni egyet, tegnap ugyanis a B&N e-könyves szekciójánál megpillantottam egy srácot. Egy nagyon, nagyon dögös tízből tizenegy pontot érdemlő srácot. Aki nem vásárló volt, hanem ott dolgozott, és eddig még sosem láttam. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg nem fogom ezek után sem látni, és nem, nem fogok mostantól miatta mindennap a B&N-ben császkálni, mert ilyen játékot mostantól nem játszunk. 

A brownie-mat végül nem kaptam meg, mert óriási sor állt a kávézóban, és szabad ülőhelyek sem voltak, az idő meg vészesen fogyott, így inkább körbenéztem könyv-ügyileg, és nem, nem vettem egyet sem, aztán megkerestem Dínót, és célba vettem a kislány iskoláját. 

Hihetetlen, mennyit számít, mindössze egy óra, szinte már az összes parkoló kiürült, egyedül a Georgetown Cupcake előtt álltak hosszú sorban az emberek, és az Apple bolt volt tömve vásárlókkal, de ezek esetében az lenne a furcsa, ha kihaltak lennének.

Már csak négyet kell aludni az Owl City koncertig!