Puss in Boots

Elérkezett az ideje annak, hogy végre normális bejegyzéssel érkezzek. Mármint olyannal, aminek köze van a hétköznapokhoz, meg minden olyasmihez, ami történik velem, mert tudom, hogy annyira szeretnétek már olvasni rólam. A várakozásnak vége.

Olyan gyorsan repülnek a napok, hogy hihetetlen. Ma pontosan két hónapja vagyok az Államokban. Ez igazából eszembe sem jutott, amíg anyu meg nem említette nekem Facebookon, annyira nagyon lefoglalt, és még mindig lefoglal, hogy arra koncentráljak 11.11.11.-e van, és semmiképp sem szabad elszalasztanom a 11:11-et, mert muszáj valami eszméletlenül óriási, már-már epikus dolgot kívánnom.

Tegnap Lisával moziba vittük a gyerekeinket. Egyiküknek sem volt délután iskolája, és amíg a moziban ülünk, addig sem kell utánuk rohangálni fel-alá a lakásban, ráadásul a szülők fizetik a mókát, szóval mindenképp csak jól járunk. Ráadásul, a film, amit kinéztünk, a Puss in Boots, azaz Csizmás Kandúr, tudjátok, a Shrekből, egész jópofának nézett ki az előzetesek alapján, szóval még az is benne volt a pakliban, hogy jól fogunk szórakozni.

Itthon feltankoltunk édességből, nem is inkább a mozira, hanem az odafelé tartó útra. Ha valamelyik gyerek túl hangosan beszélne, vagy siránkozna amiatt, milyen sokáig tart az út, a kezébe lehet nyomni egy szelet Kit-Kat-et, és voilá, máris csendben van. Legalábbis elméletben. A valóságban ez sajna, nem egészen így működik, hiszen hiába kapják ugyanazt a gyerekek, az egyik, általában a kislány, mindig elkezd hisztizni, hogy de az öccse több mindent kapok, és tessék, teljesen nyilvánvaló, hogy őt nem is szeretjük.

Szépen lassan megérkeztünk a mozihoz, majd rohantunk jegyeket szerezni, mert nem sok időnk volt már a film kezdetéig. Utána ugyanolyan gyorsan rohantunk rágcsálnivalót szerezni. Itt ketté váltunk, én a kisöreggel helyet kerestem, Lisa meg a kislánnyal begyűjtötte a kukoricát, meg édességet, meg hagymakarikákat, meg sült krumplit, meg minden ilyesmi. A pesti IMAX-mozi VIP-részét leszámítva, egy magyar moziban sem találkoztam még olyan bőséges kajakínálattal, mint itt. Van popcorn, nachos, meg pár fajta csoki. Itt, ha úgy tartja kedvet akár konkrétan meg is vacsorázhatsz a film közben. 

Sajnos, pont mielőtt sorra kerültek volna a pénztárnál, beszabadult egy iskolás csoport a büfébe, így az előzetesek alatt folyton aggódva pislogtam az ajtó felé, hogy úristen, vajon visszaérnek-e a film kezdetéig, mert ha nem, a kislány egészen biztos szomorú lesz, és a végén még olyasmi fog kisülni az egészből, hogy őt tulajdonképpen az egész mozi személyzete utálja, azért kezdték azelőtt a filmet, minthogy ő odaérhetett volna.

Végül visszaértek, pár előzetest még láttak is, mi Lisával mindegyikre azt mondtuk, hogy hú, de szívesen megnéznénk a gyerekekkel (én főleg a Tin Tin-t, már csak a nosztalgia miatt is), de ők körülbelül mindenre azt válaszolták, hogy eh, annyira nem érdekli őket. Nem baj, majd megváltoztatjuk még a véleményüket.

A filmről annyit, hogy aranyos volt, néhol még egészen vicces is, de

a) nem szeretem, mikor spin-offot kap egy karakter, főleg mesék esetében, és hirtelen úgy csinálnak, mintha a többi fő karakter, meg az ő történetük már nem is létezett volna. Konkrétan most például arra gondolok, hogy a sztori a Shrekékkel való találkozás előtt játszódik. A film végére Kandúr jófiú lesz, meg hős, meg ki tudja még mik, de mint tudjuk a Shrek második részében még bőven rosszfiú, mivel felbérlik, hogy ölje meg Shreket. Tudom, tudom, nyilván kell tanulság, főleg egy gyerekmesébe, de ilyen esetekben én inkább azt mondom, ne is csináljanak filmet, mert tök felesleges. Persze, a pénz meg kell, ezt is tudom, és mi hozhatna jobban a konyhára, mint egy óriási szemű cica?

b) A Shrek (beszéljünk csak az első és a második részről, mert a többit már nem szeretem) öt percében több volt az eredeti ötlet, és megvalósítás, mint itt az egész filmben.

A gyerekek jól szórakoztak, és ez a legfontosabb, nem igaz? Plusz volt egy macska, aki valahányszor megjelent hangosan röhögtem, a trailerben is benne van, 1:36 környékén. Ooooooh.

Kétszer voltam moziban, mióta itt vagyok, és mindkétszer olyan filmet láttam, amiben Antonio Banderas szerepelt. Akár hibbant plasztikai sebészként, akár egy beszélő cicaként.

A film után hazakocsikáztunk, nem az autópályán, hanem a kisebb utakon, mert lehet még most is sorban állnánk a dugóban, ha az autópályát választjuk. Így legalább megnéztük a környékbeli nagyon óriási, és nagyon szép házakat, van egy, ami Lisával mindkettőnk kedvence, bár abban megegyeztünk, hogy egészen biztos valami mexikói drogbáróé lehet, mert pontosan úgy néz ki, mint... ahogy az ember elképzeli a mexikói drogbárók házait. Szökőkút, tornyok, erkélyek, ablakok, mediterrános homokszín, és két óriási sas a kapun. Egyszer mindenképp le szeretném fényképezni, de csak vezetés közben látom, és csak úgy, hogy elsuhanok mellette a Dínóval, annyit meg nem ér a dolog, hogy emiatt belecsapódjak az előttem haladókba. (A Google Maps képe pedig annyira régi, hogy félkész állapotban szerepel rajta a vityilló.)

Egyéb érdekesség, nem igazán hiszem, hogy történt. Ó, de mégis. Van partnerem az Owl City koncertre, Luzita személyében. Kellőképp lelkesnek tűnik, amit nagyon helyesen tesz.

Tegnap, miközben a kisöreget vittem az iskolába, láttam egy táncoló Mikulást az út mellett. Eleinte azt hittem, talán valami furcsaságot kevertek a reggeli teámba, és hallucinálok, de aztán rájöttem, hogy nem, a Mikulás csupán egy autómosót reklámoz. Tudjátok, a filmekben is lehet látni ilyesmit, állnak az emberek nagy táblákkal az út mellett, és hívogatják az autósokat a mosóba, vagy szervízbe, vagy akár étterembe.

Tegnapelőtt megérkezett, a szám szerint már negyedik, remélhetőleg már végleges bankkártyám. 

Megfogadtam magamnak, hogy sosem fogok elektronikus könyvet venni magamnak, mert érthetetlen számomra, miért nem képesek emberek magukkal cipelni egy könyvet egy kis kütyü helyett, aminek még könyvillata sincs, de hirtelen nagyon elkezdett csábítani egy. Bevallom, főleg azért, mert belegondoltam, hogy talán mégsem jön össze egyik tervem sem, arra vonatkozóan, hogy valahogy bekerülök valamelyik egyetemre, és akkor haza kell mennem. Az egy év végére egy külön bőröndöt kéne majd vennem csak a könyveimnek. Mennyivel egyszerűbb lenne csupán egy lapos kis akármit belecsúsztatni a táskámba, ráadásul a kézipoggyászomba. Viszont könyvfüggő vagyok. Imádok lapozni, szagolgatni a lapokat, minden ilyesmit, amit könyvekkel szokás csinálni olvasás közben. Inkább maradok annál, hogy az iPod megvásárlása után a MacBookra gyűjtök.

Nem is értem, hogy gondolhattam azt, nem jut eszembe semmi más érdekesség, mikor ilyen izgalmas hírekkel tudok szolgálni nektek.