Banderas még mindig dögös

A reggel valahogy nagyon nem akart úgy indulni, mint ahogy én azt szerettem volna. Egyik gyerek sem várt talpig felöltözve, kisangyal módjára a konyhai szigetnél ülve, reggelire várva, nem készültek el bármiféle nyüszögés nélkül, mikor közöltem velük, hogy ideje iskolába indulni, de sajnos még a kisöregem sem állt vigyázzba és masírozott szorgalmasan a vécé felé, mikor közöltem vele, hogy indulás előtt irány pisilni, ha nem akar csúnya balesetet az iskolában.

Tudom, ilyen reggel sosem fog bekövetkezni, tényleg, egy kisebb csoda kéne hozzá, és igazából nem is bánom, normális esetekben, de ma valahogy ballábbal keltem, vagy csak simán fáradtabb voltam a szokásosnál, így nem tűrtem olyan jól a különféle hisztiket, sértődéseket meg egyebeket, mint más reggeleken. Bár az is lehet, hogy még mindig a Hétfői Idióta Döntés hatása alatt voltam.

Mikor aztán még a biztonsági öv sem akart működni a kocsiban, azon az oldalon, ahol a kisöreg gyerekülése található, ő meg kitalálta, hogy ez azt jelenti, szabadon ugrálhat fel-alá a Dínóban az iskolába tartó úton, hát nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne vágjak valamit a földhöz. A problémát szerencsére megoldottam, átültettem a kislány ülésére, majd láttam, hogy érkezett egy sms-em.

Luzita, a dél-afrikai lány, talán emlékeztek rá a kincsvadászatos bejegyzésből, írt, hogy nem lenne-e kedvem elmenni este vele moziba, mert meg kell néznie egy filmet a spanyolórájára. Rögtön vidámabb lettem, írtam is neki, hogy dehogynem, megyek nagyon szívesen. Miután hazaértem, a biztonság kedvéért még felhívott, hogy akkor tényleg megyek-e, és hogy mivel a film valószínűleg nem lesz túl érdekes, meg spanyolul lesz, angol felirattal, kifizeti a jegyem helyettem. Ha a mozi ingyen van, megnézek én bármilyen filmet, hohó! Megegyeztünk, hogy majd felvesz kocsival, mert akkor a péntek esti csúcsforgalomban nem kettő, hanem csak egy parkolóhelyet kell keresnünk. 

Innentől valahogy már semmi sem szeghette kedvem, vártam szorgalmasan az este hét órát. Közben persze még kicsit dolgoztam is. Anyukának decemberben lesz egy bulija, szülinappal egybekötött kampányizé akármi, és a meghívókat kellett felcímezni, meg bélyegezni. Négyen voltunk a feladatra, egész jól is haladtunk vele, amíg el nem fogyott a bélyegünk. Igazából nagyon élveztem az egészet, kicsit úgy éreztem, mintha valami nagyon fontos politikai esemény előkészületeiben vennék részt, persze ez nyilván egyáltalán nincs így.

Luzita aztán pont akkor érkezett meg, mikor ki lettek bontva a vacsorára szánt kínai kajás dobozok, tele finomabbnál finomabb kajákkal, de nem baj, gondoltam, majd jól belakmározok a moziban, majd szépen leedzem azt a kis popcorn-adagot jövőhéten, vagy ilyesmi.

Az egész odafelé úton nagyjából csak arról folyt a szó, hogy vajon milyen lesz a film, Luzita nagyjából ötvenszer elnézést kért, amiért már előre érzi, hogy borzalmas lesz, és higgyem el, esze ágában sem lenne elrángatni rá, de ez mondhatni házi feladat, meg majd értékelést kell róla írnia, meg minden ilyesmi. És hogy ne utáljam, ha tényleg pocsék lesz.

A film címe The skin I live in, Antonio Banderas a főszereplő, és Almodóvar rendezte. Bevallom, életemben még egy Almodóvar filmet sem láttam, mert valahogy a neve összefügg a számomra túl elvont, túl érthetetlen dolgokkal. Igen, lehet kövezni, én olyan lány vagyok, aki azt szereti, ha sokat robbantanak egy filmben, jönnek az ufók és talán még pár szuperképességű ember is akad. Vagy legyen simán egy képregény-adaptáció.

Azt, hogy a film miről is szól pontosan, nem szeretném lelőni, mert ki tudja, talán valaki meg akarná nézni, de az biztos, hogy körülbelül a felétől Luzitával folyamatosan fordultunk egymáshoz, hogy: oké, ez most komoly? Nem, de most komolyan az történik, amire gondolok? Ez beteg. 

Kicsit beszéljünk tehát arról, milyenek az amerikai mozik. Szuperek. Úgy gondoltam, hogy egy közepes popcorn, közepes üdítővel, meg egy pereccel kiegészítve talán elég lesz úgy kábé az előzetesek feléig. Azzal ugyanis nem számoltam, hogy a közepes popcorn amerikai méret szerint közepes, nem pedig magyar-szabvány szerint, így nagyjából akkora adag, ami otthon extra nagynak nevezhető. Hasonlóan van ez az üdítő esetében is. A kukoricára, igen, lehet kérni külön vajat, ami borzasztóan egészségtelen és undorító és... a legfinomabb dolog az egész világon!

Ezek mellett külön vannak fűszerek kikészítve a kukoricának, hogy ízlésed szerint szórj rá plusz sót, vagy éppen sajtízű fűszert, vagy füstölt ízt, vagy bármi ilyesmit. Én nem tettem semmit az enyémre, túlságosan féltem, hogy csak elrontanám vele a finom, vajas kukoricám. Majd legközelebb.

Miután vége lett a filmnek, és kiléptünk az utcára, ahol borzasztóan hideg volt, úgy döntöttünk, keresünk egy helyet, ahol meg tudunk inni egy kávét. Első választásunk a Cosi volt, ahová folyamatosan járok ebédelni, mert nem tudok betelni egy bizonyos szendvicsükkel, és isteni latte-t lehet kapni. Csakhogy a srác közölte velünk, hogy sajnálatos módon a latte-készítő gép épp nem működik. Mire Luzita közölte vele, hogy sajnálatos módon akkor ajánlania kell nekünk egy másik helyet.

- Starbucks - vágta rá rögtön a pultossrác.

Elindultunk tehát a Barnes & Noble könyvesbolt felé, aminek a legfelső emeletén található egyben a kávézó is, de közben Luzita rájött, hogy tud egy jó kis helyet, ahol néha szokott élő zene lenni, ha esetleg ma este is van, maradhatnánk ücsörögni, hallgatni, kávézgatni.

Útközben ökörködtünk, készítettünk pár fényképet, amelyek minőségéért előre is elnézést kérek, a vaku nélküli mód, meg a sötétség nem igazán jó barátok egymással.

(Nem anyu, ez még nem a karácsonyi kivilágítás, minden este ilyen szépek az út melletti fák.)

Abban a helyes kis bárban végül ma este éppen nem volt élő zene, szóval úgy döntöttünk, megfogadjuk a pultossrác tanácsát, és beülünk a Starbucksba. 

Tudni kell, hogy Halloween után kábé fél nappal már kezdtek megjelenni az első karácsonyi dekorációk, ajándékötletek, mindenfélék, ebből adódóan a Starbucks is gyorsan lecserélte a különféle tökös különlegességeket mézeskalácsosra, tojáslikőrösre, más szóval minden olyasmire, aminek köze van a karácsonyhoz. Ennek örömére egy mézeskalácsos kávét rendeltem magamnak, nyami.

Miközben iszogattunk, természetesen, mi más beszéltünk volna ki eleinte, mint a filmet. Megegyeztünk, hogy mérföldekkel jobb volt mint amire számítottunk, Antonio Banderas lehet kezd már öregedni, de azért nem rúgnánk ki az ágyunkból, bár rég találkoztunk már ennyire elborult történettel, az is biztos.

Utána aztán szóba került mindenféle más, bulik, suli, német au pairek, szülőhazáink összehasonlítása, szóval minden szokásos téma. 

Miután megittuk a kávénkat, úgy döntöttünk, ideje hazakocsikázni, mert késő van, meg hideg, és különben is, elfáradtunk, főleg az agyunk a film nézése közben, bár azért hazafelé az autóban tartottunk egy kisebb, kétszemélyes bulit, valószínűleg az összes piros lámpánál érdekesen néztek ránk az emberek, amiért össze-vissza táncoltunk, meg üvöltöttünk a zenével együtt, meg minden ilyesmi.

Összességében jól telt a nap, főleg az este, most viszont irány aludni, kedves Bebe, holnap korán kelsz! Trabant-találkozó lesz a Múzeumnál, Amit Nem Nevezünk Nevén, hát naná, hogy ott a helyem!