Egy esős nap, a lehető legcsodálatosabb befejezéssel

Valahogy úgy gondoltam, hogy a koncert napján majd ragyogó napsütésre fogok ébredni, a madarak csicseregni fognak, az alkalomhoz illően ráadásul valamelyik Owl City szám dallamát, és egyébként is minden csudavidám meg csudatökéletes lesz ahhoz, hogy már a nap elején megfelelő hangulatba kerüljek.

Ezzel szemben reggel elkezdett szakadni az eső, és nagyon úgy tűnt, nem is akar elállni. Odakint minden szürke volt és sötét, a madarak pedig már vagy elhúztak Mexikóba (az amerikai madarak oda repülnek télen) vagy csak simán elbújtak az utolsó faágakon kapaszkodó levelek között.

A lelkesédem ettől függetlenül nem lankadt, de az egész napos sorban állás ötlete, hogy egészen biztos legyen helyem az első sorban, nagyon gyorsan elvetődött. Tudom, tudom, ha igazi rajongó lennék, nem törődnék olyan apróságokkal mint egy kis eső, vagy hideg, vagy akár jeges északi szél, de egy olyan igazi rajongó vagyok, akinek most éppen a háta közepére sem hiányzik egy kiadós megfázás, köszöni szépen.

Így aztán, olyan három óra körül indultam itthonról, útközben még beugrottam egy Mekibe is uzsonnázni (sajtburger, nagy sültkrumpli, forró csoki), és úgy indultam a 9:30 Clubba. Luzitával ugyan 5:30-ra volt megbeszélve a találka a metrómegállónál, ahonnnan körülbelül öt percet kell sétálni, időm tehát volt bőven addig, de gondoltam lecsekkolom, állnak-e emberek sorba.

Arra számítottam, hogy egy-kettő majd lézengeni fog, ehhez képest egy egészen méretes sor fogadott. Annyi biztos volt, ha nem állok be azonnal a végére, nem hogy az első sorban, de talán még az utolsó előttiben sem lesz helyem, ha ilyen szépen gyarapodni fognak a tömegek.

Gyorsan írtam Luzitának egy sms-t, hogy én itt majd foglalom magunknak a helyet, ő meg találjon oda a klubhoz, ahogy tud. Na jó, nem. Vagy tízszer megkérdeztem tőle, hogy de biztos meg fogja-e találni, és tényleg ne találkozzunk-e a metrómegállónál, mert ha kell, megteszem. Szerencsére, azt írta, tudja, merre van a hely.

Nagyjából két perccel a kapunyitás előtt esett be, szegény pocsékul nézett ki, meg is mondta, hogy lázas, fáj mindene, hangja sincs, de a világért sem hagyta volna ki ezt az egészet. Mikor beengedtek minket, mivel huszonegy éven felüliek voltunk, kaptunk pecsétet a kezünkre, ami feljogosított arra, hogy alkoholt meg ilyesmiket vegyünk. Mintha egy Owl City koncerten majd pont inni szeretnék...

A klubba belépve rögtön azt vettem észre, hogy az első sor természetesen már tele van, de még a második, sőt, harmadik is. A négy és feledik úgy tűnt még viszonylag szellős, viszont nagyon kellett pisilnem, meg sürgős pólóvásárolnivalónk volt. Még így is sikerült abban a sorban helyet foglalni, Luzitának megmondtam, én innen nem mozdulok sehová. Pontosan a színpad közepénél álltam, akkor még egy magas ember sem zavart a tökéletes kilátásban, és bár a mögöttem álló fiúk beszélgétéséből arra következtettem, hogy csak azért kísértek el pár csajt, mert abban reménykedtek, hogy így sikerül bemászni a bugyijukba, de gondoltam, nem baj, amint elkezdődik a koncert, úgysem fogom őket hallani.

Luzitának egy másik barátnője is jött, a fél hostcsaládjával. Ahogy kezdett gyűlni a tömeg, Luzita mondta, hogy inkább csatlakozik hozzájuk a páholyban, mert így betegen nagyon nehezen fogja bírni a tömegnyomort. Ha nem lett volna annyira nagyon fontos, hogy tényleg közvetlen közel álljak a színpadhoz, valószínűleg én is csatlakoztam volna hozzá, mert nem éppen szeretek sok ember között összenyomva ácsorogni, de kibírtam. 

Még így az elején gyorsan le is írok minden negatívumot, hogy a későbbiekben ne rontsuk el velük ezt a szép bejegyzést.

Mint mondtam, az ötödik sorban álltam. A színpad előtt. Kik szoktak ilyen közel állni? Naná, hogy azok, akik szeretnék teljes mértékben kiélvezni a koncertet, tombolni, sikítozni, ordítani a dalszöveget, még többet sikítozni. Az olyanok mint én. Ezzel szemben, mikor még az előzenekar játszott, a két mellettem lévő lány csak állt mozdulatlanul. Én sem ismertem a bandát, de eszméletlen bulit csaptak, ugráltam, meg sikítoztam nekik is. De gondoltam oké, talán nem jött be nekik, végülis Adamet akarják látni.

Mikor vége lett a Days Difference koncertnek, két nagyon emó leányka (igen, még élnek emók... hihetetlen) befurakodott elém. Ezt nem bántam volna annyira, de az egyikük végig kezével szivecskét mutatva állt egy helyben, a másik meg csak simán állt mögötte. 

És végül... az Est Legnagyobb Idióta Seggfej-díja pedig az előttem álló mukinak jut, aki nem elég hogy magas volt, és a koncert végére már jobbra-balra kellett dülöngélnem, hogy lássak az óriási fejétől, az eddig említett lányokhoz hasonlóan egy helyben állt, keresztbe font karokkal, és csak nézett maga elé. Nem mozdult semerre, nem énekelt, még csak egy aprócska kiáltás sem hagyta el a száját, csupán állt.

Én megértem, valaki így mulat, nem mindenkinek jelenti az abszolút szórakozást az, hogy a koncert végére nem érzi a lábait, kezeit, hangszálait. De, akkor szépen hátra lehet fáradni, vagy a felső erkélyekre, ahol az emberek nem tombolnak annyira. Így van, vagy nem így van?

Még egy negatívum. A csaj, aki folyamatosan ordította, hogy "Adam, you're hot!" Adam Young nem dögös. Adam Young a világ legcsodálatosabb, legszebb embere, kívülről és belülről is, azt mondani rá, hogy dögös, kábé a legnagyobb sértés, amit valaki kiejthet a száján. Ha valaki csak azért szereti az Owl City-t, mert Adam Young "dögös", az inkább menjen és hallgasson Justin Biebert.

Na jó, most hogy ezeken túlestünk, lássuk a szép dolgokat.

Miután a Days Difference befejezte a fantasztikus előkoncertet, szép lassan előkészítették a terepet az Owl City számára. Megjelentek a hegedűs lányok, Breanne, szintetizátoros srác, majd végül befutott Adam is. 

Hogy tudnám leírni azt a pillanatot, mikor először megláttam? Sehogy.

Egyszerre sikítottam, teltek meg könnyel a szemeim, éreztem azt, hogy a szívem mindjárt szétszakad a boldogságtól, ugráltam, tapsoltam, és próbáltam felfogni, hogy tényleg ő az, tényleg pár méterre áll tőlem, nem csupán egy aprócska videóablakon keresztül nézem.

Valami ilyesmi.

Az első szám a The Real World volt, itt még nem fényképeztem, főleg azért, mert még nem jöttem rá, hogyan lehetne a legjobb képeket csinálni, hogy esetleg valami látszódjon is. Csodálatos volt a fények és világítások játéka a számok közben, de az én szegény kis nemprofi gépemnek igencsak megnehezítették a munkáját. 

Ahogy vége lett az első számoknak, Adam beköszönt. Szavait természetesen óriási sikítozás meg tapsvihar fogadta, ő pedig szája elé kapta kezét, aztán csak vigyorgott ezerrel. Hihetetlenül nagyon boldog vagyok, amiért sikerült elkapnom ezt a pillanatot, még akkor is, ha kis nyusziszemei vannak.

Először a régebbi albumokról énekelt dalokat, persze ismerem ezeket is, de közel sem olyan jól, mint az újakat, szóval szorgalmasan kattintgattam inkább a gépem, hogy legyen egy halom képem, és szabadon tombolhassak majd, ha a kedvenc számaimhoz érkezünk.

A régi számok után a zenekar levonult a színpadról, csupán Adam maradt, aki leült egy zongorához. Mesélt arról, hogy az elmúlt hetekben betegeskedett, de sok citromos teát ivott, és már jól érzi magát, aztán jött a Lonely Lullaby. Emlékeztek, ez volt az egyik szám a listámról. A sírós. Tényleg sírtam, de eszembe sem jutottak különféle C-betűs fiúk. Nem, azért sírtam, mert az a dal még felvételen is tele van érzelemmel, élőben pedig egyszerűen... legszívesebben felrohantam volna a színpadra, megöleltem volna Adamet, hogy aztán megmondjam neki, minden rendben, nagyon sokan imádják, egy nagyszerű ember, és könyörgöm, mosolygjon mindig nagyon sokat, mert összetöri a szívem különben.

Ezek után következett az összes nagy kedvencem szépen egymás után sorban. Fireflies, Dreams Don't Turn to Dust. A Kamikaze ordítós része a lehető legjobban lett megoldva: a közönség ordított. Mivel már rengeteg gyakoroltam a kocsiban ezt, talán én volt a leghangosabb. Oh comet come down!

Volt, természetesen Galaxies is, Luzitával pont eközben láttuk meg egymást, ő odafent ugrált meg sikítozott én odalent ugráltam és ordítottam a szöveget. Nem tudom miért, de egy nagyon jó pillanat volt.

Hallottunk egy új számot is, hihetetlenül csodásmesés, nyilván, mi más lenne.

A koncertnek egyszer majdnem vége lett, Adam el is köszönt, meg ilyesmik, de utána szerencsére még visszajöttek két számot játszani. Az egyik a Vanilla Twilight volt, amiről szinte már le is mondtam, hogy hallani fogom. Ezt szerettem volna felvenni videóra teljes egészében, de addigra az előttem álló, Mozdulatlan Muki már annyira belelógott a képbe, hogy nem tudtam egyszerre kikerülni, énekelni, és még tapsolni is. Azért egy pár másodperces videó készült, majd láthatjátok a bejegyzés végén. Az mindenesetre remekül látszik rajta, ahogy Adam nagyon édes módon magához öleli a mikrofont.

Az utolsó szám előtt Adam elmondta, mennyire hálás azért, hogy ott voltunk, mikor annyi minden más remek dolgot is csinálhattunk volna, ahelyett, hogy őt hallgatjuk, és táncolunk, meg énekelünk vele együtt. És csodálatosak vagyunk mind, amiért egy magába zárkózó senkit, a semmi közepéről ennyire imádunk, és ennek köszönhetően azzal foglalkozhat, amihez egyedül igazán ért. 

Ez megint egy olyan pillanat volt, mikor legszívesebben elordítottam volna magam, hogy mennyire csodálatos, és fantasztikus ember, ha csak egy egészen picike jutna mindenkinek az ő tulajdonságaiból, sokkal szebb hely lenne ez a világ is. Persze, túl hosszú lett volna ezt mondani, így inkább sikítozás meg tapsolás formájában próbáltam a tudatára adni ezt.

A Vanilla Twilight végénél, azt hiszem pont ez volt az utolsó szám, megjelent mellettem Luzita, összekapaszkodtunk és úgy ugráltunk, meg sikítoztunk, miközben a koncertnek már tényleg vége lett.

Mielőtt továbbmennénk az este további, Owl City-mentes történéseire, hadd mondjak el pár dolgot. 

Amíg el nem megyek az egyik bestseller regényemből készült film bemutatójára, azt hiszem ez marad életem legszebb estéje. Akik szeretik Adam zenéjét, tudják, hogy már a cédén keresztül is lehet érezni, mennyire őszinte szívből csinálja az egészet, milyen sokat jelent neki minden egyes dal. Élőben hallani és látni mindezt... még intenzívebb és csodálatosabb élmény. Tudom, a bejegyzés kicsit hemzseg a csodálatos szótól, talán még ivós játékot is lehetne rendezni belőle, de tényleg nincs más szó arra, amit tegnap hallottam és láttam.

Azt tudtam eddig is, hogy Adam Young mennyire hasonlít hozzám ebben az egész zárkózottság dologban, de ezt is élőben látni... hihetetlen, hogy a híres emberek között akad egy olyan, mint ő. Látszódott, hogy borzasztóan örül, amiért mi is örülünk neki, és a zenéjének, és jól érezte magát a színpadon, de ugyanakkor azt is láttam rajta, hogy alig várja már, hogy egyedül lehessen a buli után, bezárkózhasson a saját kis világába. Így érzek én is, valahányszor kimozdulok a házból. Vannak ilyen emberek is, hát na. Másképp vagyunk bekötve.

A koncert után kicsit még lézengtünk Luzitával, meg fényképezgettük magunkat és egymást, mert nehogymár ne legyen egy képünk sem a helyszínről.

(Sajna csak akkor tudtam meg, hogy van ruhatár, mikor már a tömeg közepén álltam, így egy egészen egyedi módot sikerült találnom a kabátom tárolására,mint a felsőbb ábra is mutatja.)

Kitaláltuk, hogy valahol jó lenne meginni egy kávét, vagy valamit, mert szomjaztunk, nyilván a rengeteg ordítozás után. Luzitának semmi hangja nem maradt, nekem ugyan fájt a beszéd, sőt, még most is fáj, de a hangom nem ment el.

Szépen elmetróztunk a Dupont Circle-ig, ahol rengeteg kávézó meg étterem található (meg éjszakai klubok és szórakozóhelyek), aztán befutottunk az első utunkba kerülő Krispy Kreme fánkozóba. Gyors fánkválasztás (almás-fahéjas, nyamm), meg innivalórendelés után nekiláttunk annak, hogy elemezzük a koncertet. Már ha elemzésnek lehet nevezni azt, hogy nagyjából csak az "awesome" meg "amazing" szavak hagyták el a szánkat. 

Nem igazán tudtuk, mire jók azok a kalapok, de mindenesetre egyet-egyet lenyúltunk belőlük. A képen jól látszik az óriási pecsét is, a hazafelé úton két ember is megkérdezte, mi a fene történt a kezeinkkel. Ó, semmi, semmi, ez csak egy ilyen nagyon különleges, nagyon halálos betegség, kérem ne pánikoljanak!

A metrón hazafelé, az utastársak legnagyobb örömére Owl City számokat énekelgettünk, plusz gyorsan átfutottunk az egymás által készített képeken és videókon. Videózni ugyan tilos volt, szerencsére engem senki nem vett észre a tömeg közepén, Luzitára rászóltak párszor, hogy vagy fényképezésre használja az iPodját, vagy tegye el jó mélyen a táskájába. Legalábbis az ő elmondása szerint. 

A videókat most ti is láthatjátok, nem YouTube-ra töltöttem fel őket, mert ki tudja, lehet már délutánra lekerülnének onnan, engem meg lecsuknának, amiért engedély nélkül videóztam, és aztán még meg is osztottam a nagyvilággal az interneten keresztül.

A hangminőség borzalmas, szegény kicsi kamerám nem bírta az erősítést, meg a sikítozást, meg még az én éneklésnek nem nevezhető artikulátlan ordításom is egyszerre, de a videón, a fényképeknél szerintem sokkal jobban átjön, hogy pontosan milyen is volt a hangulata egy dalnak.

Az első tehát egy teljes produkció, a Hello Seattle. Mint mondtam, borzalmas, recsegő hangminőséggel.

A második a Yacht Club legvége, amikor is azt hittük, vége lesz a koncertnek, de aztán mégsem így történt.

A harmadik pedig a Vanilla Twilight-ból egy kis részlet, amit már említettem a bejegyzésben is. Idióta Mozdulatlan Muki...

Nagyon remélem, hogy lesz még alkalmam Owl City koncertre menni, mert ebből a fantasztikus (háhá, direkt nem csodálatosat írtam) élményből egy nem elég.